Thury Zsuzsának azt hiszem majdnem minden könyvét olvastam gyerekkoromban, és nem mondom, hogy első számú kedvencek voltak, de határozottan jó emlékeket őrzök róluk. Ennek a könyvnek meg annyira vonzó volt az egész miliője, hogy gondoltam kezelem vele az enyhe olvasási válságomat, ami abban áll, hogy úgy néz ki semmi komolyabb dolog nem csúszik most (félbehagytam pl. a Lempieré-lexikont is, amire pedig már régóta vágyakoztam), tehát jöhetnek a könnyed lányregények. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy fülszöveg ide, borító oda, a gyerekszereplők ellenére ez nem egy kimondott ifjúsági könyv. Persze van benne móka és kacagás, és csodálatosan üdítő az 1910-es balatoni nyár kulisszája, de az egészet körbelengi valami pókhálószerű, finom mélabú, olyan problémák, megfogalmazások merülnek fel, amit nem biztos, hogy igazán mélységeiben felfog egy 10 éves, mert hogy a kiadó ettől az életkortól ajánlja a könyvet. Én ezen az életkoron emelnék egy kicsit, de a finom lélekrajzok, szerethető figurák és a bájos szerelmi történet miatt bátran olvasható felnőtteknek is. A megfogalmazás számomra nem volt olyan gördülékeny, mint az előző olvasmányomban, de a kor hangulata itt is imádnivaló.

Nagyon örülök, hogy Katherine ismét gondolt rám, és megajándékozott ezzel a díjjal, és ez főleg azért nagy szó, mert ő az egyike azoknak, akiknek olvasom, kedvelem az írásait, ezért én is biztos elsők közt küldeném neki a díjat, de mint most is, megelőzött ebben, úgyhogy csak megköszönni tudom, na és válaszolni a kérdéseire.

1. Mi a legfrissebb, teljesíthető könyvvágyad? 

Épp a napokban gondolkodtam rajta, hogy mit kérek majd névnapomra, és Sally Bedell Smith Erzsébet, a királynő című könyve például nagyon érdekelne. Szóval ezt a vágyamat valószínű teljesíti majd a család.

2. És melyik a legteljesíthetetlenebb?

Jelenleg Kertész Erzsébet Szamóca-lányok című könyvének 2009-es kiadására vetettem szemet, amit egyelőre nem nagyon találok, de annyira azért még nem mentem után, tehát valószínű azért ez sem a teljesíthetetlen kategória.

3. Mi alapján rendezed el a könyveidet a helyükön?

Próbálok valami rendszert vinni a káoszba (sorozatok, szerzők, kiadók, gyerekkönyvek stb.), de jelenleg elég kevés a helyünk, úgyhogy amikor majd sikerül egy nagyobb helyre költözni, biztos sok időt töltök majd el a könyvespolcok rendezgetésével, és terveim szerint itt a blogon is megmutatom majd a kész polcokat.

4. Szoktál-e könyvet venni ajándékba?

Igen. Tesómnak, anyósomnak, régebben apunak, de aztán anyu szerint már annyi a könyvük, hogy mostanában inkább bort kap, a gyerekemnek mindig minden alkalomra, meg a gyerekem barátainak, ha meghívják szülinapra, néha tanároknak évzáróra, ha valami nagyon testhezállót találok.

5. Ha igen, miért, ha nem, miért nem?

Olyanoknak veszek, és lehetőleg olyan könyvet, aminek tudom, hogy örülnének. Magamból kiindulva, egy könyv mindig jó ajándék.

6. Volt-e már, hogy becsomagoltál egy könyvet (pl. újságpapírba), hogy magaddal vihesd valahova olvasni?

Kiskoromban anyukám próbált rászoktatni a csomagolósdira, hogy védjük a könyvet, de én nem szerettem. Olyan könyvet meg szerintem még nem olvastam, és valószínű nem is fogok, amit azért csomagolnék be, mert szégyellem mások előtt.

7. Használsz könyvjelzőt?

Igen, mindenképpen, van is most már elég sok, amiből válogathatok.

8. Ott voltál a Könyvhéten?

Nem. Idén a győri rendezvény elmaradt, a fővárosi meg annyira nem vonz, hogy csak ezért elzarándokoljak.

9. Melyik a kedvenc filmed?

Hú, nehéz kérdés, nem tudok azt hiszem abszolút kedvencet mondani. De legutóbb talán a Beatrix Potter életéről szóló Miss Potter volt rám nagy hatással.

10. Melyik a kedvenc filmed, amit könyvből forgattak?

 Jane Austen műveinek feldolgozásait különösen kedvelem, legjobban talán az Emma, és az Értelem és érzelem BBC sorozatokat.

Eredetileg a Szamóca-lányok volt tervbe véve, mert olyan hangulatosan írt róla  a minap katacita, de aztán a könyvtárban ezt találtam, és gondoltam egy ilyen című könyvvel a nyár derekán rossz lóra nem tehetek. És nem is, olyan édes, bűbájos, könnyed kis lányregény ez, hogy csuda, igazi régi kedvenceket idéző hangulatú. Rövidke, és nem egy nagy durranás a történet, de nekem nagyon tetszett az az igazi békebeli stílusa, azok a párbeszédek, jaj, de élveztem az egészet. Én ebben a puha fedeles változatban olvastam, de igazán fontolgatom beszerezni a szép keménykötésűt, mert ott a helye a könyvespolcon a többi helyes lányregény között. És ami a legviccesebb, hogy nekem Kertész Erzsébet egyáltalán nem jött be lánykoromban az életrajzi regényeivel, most meg, hogy utánanéztem egy kicsit a munkásságának, látom, hogy ezt az első regényét még számtalan hasonló témájú követte, egy egész sorozat pl. Zsuzsiról, na arra rém kíváncsi vagyok. Egyébként nem kizárt, hogy a kezdő középiskolai tanár, huszonéves Kertész Erzsébet önmagát is beleszőtte ebbe a regénybe, Vera néni alakjában, és az egész üde, friss történet valószínűleg saját tapasztalatokon is alapul.

Annak idején olyan sokáig halogattam az Csodaidők elolvasását, hogy megjelent már az összes rész, így egyben el tudtam olvasni az egész történetet, ami nagyon hasznos volt, mert lehet, hogy ellenkező esetben kihullott volna a hajam a kíváncsiságtól. Na, most viszont elkövettem azt a hibát, hogy annyira nosztalgikus hangulatba kerültem és belelkesültem ettől, hogy fogtam az éjjeliszekrényemen már egy ideje pihenő könyvet, és újra belemerültem Görgey Eta csodálatos-fantasztikus világába. Ezzel csak az a baj, hogy igen nehéz lejönni a szerről, és bár a második kötetet tesóm hathatós közbenjárásával hamarosan élvezhetem, a folytatásra viszont várni kell egy csöppet. Egy kicsit féltem is ettől az egésztől, mert ki gondolná, hogy valaki négy kötetet szentel egy ragyogó ötlet megvalósításának, mindezt világszínvonalon, aztán ugyanezt megírja pepitában, szintén zseniálisan? Hát van, aki erre is képes, és azt hiszem bátran mondhatom, ez az úgy nevezett istenáldotta tehetség. Mert az is jó volt, hogy újra abban az univerzumban lehettem, amit annyira megkedveltem már az előző sorozatból, de az új ötletek, cselekményszálak egyenesen lenyűgöztek. Azt hiszem, nagyon szeretném, ha ekkora fantáziám, ilyen hatalmas kreativitásom lehetne, mint Etának. Amíg ez nem teljesül, addig kívánok neki sok erőt és egészséget, hogy minél többet tudjon írni a mi örömünkre.

Az Csodaidők sorozatról régebben itt írtam: első rész, második rész, harmadik rész, negyedik rész.

A kötetek pedig megrendelhetők itt. Vegyétek, vigyétek, olvassátok, mert jó!

Általában jól bevált olvasnivalókat viszek a nyaralásokra, most is úgy gondoltam, hogy ilyen van nálam, amikor azt a Wodehouse könyvet vittem magammal Visegrádra, amiből itthon már pár oldalt olvastam. Egy idő után azonban annyira elkezdtem unni a Jill, a vakmerőt, hogy kénytelen voltam a vésztartaléknak magammal hozott kamaszkezelőhöz nyúlni, de az sem kötött le. Mivel férjem még egyáltalán kézbe sem vette a számára előirányzott könyvet, elcsakliztam tőle, és nagy reményekkel vetettem bele magam az új Gaiman-be, hogy akkor majd ez. Nem tudom, hogy az előzmények miatt, vagy tényleg ilyen jó (mondjuk mások véleményéből úgy látom, hogy utóbbi), mindenesetre nekem nagyon tetszett. Nem mondom, hogy az a fajta kedvenc könyv, amit majd nagy fokú nosztalgiával emlegetek később, de egy nagyon jól megcsinált kis regény, jó stílusú, kellemes hosszúságú, könnyen olvasható, hangulatos, letehetetlenül izgalmas. Nekem a vége felé már egy kissé sok volt a misztikum, de erre nem panaszkodhatom, hiszen Gaimant ezért szeretjük.

Szeretem a meséket és szeretem a mesei elemekkel dolgozó történeteket, a mágikus realizmust, az urban fantasyt, Valente könyve mégsem lopta be olyan mélységekig a szívembe magát, mint ahogy az alapfeltételek megléte miatt várható volt. Mert adva van egy ragyogó szerelmi történet, az orosz népmesék megannyi eleme vegyítve a kommunizmus legsötétebb bugyraival, mindez csodásan elegánsan megírva. Mégsem tudtam igazán elmerülni benne, a közepe táján egy ideig határozottan untam is, irritált a két címszereplő szado-mazo kapcsolata., sokszor túl kusza volt a történetvezetés és a legvégével sem voltam egyértelműen kibékülve. De közben volt sok-sok olyan egyedi, szép részlet, szereplő, megfogalmazás, ami miatt azt hiszem egyértelműen érdemes elolvasni ezt a könyvet, és odafigyelni a szerzőre.

A jegyzetfüzetek feldolgozásának első kötete annyira nem került közel a szívemhez, ezért gondolkodtam is, hogy beszerezzem-e a másodikat, de fanatikus Christie-rajongóként egyszerűen úgy éreztem, hogy mindennek a birtokomban kell lennie, ami csak megjelenik vele kapcsolatban, így jött Curran könyvének második kötete is. Nem tudom, hogy azért-e mert tényleg jobb volt, vagy csak jobban volt hozzá most hangulatom, de határozottan jobban tetszett, mint az előző. Valahogy áttekinthetőbbnek, jobban szerkesztettnek, érthetőbbnek éreztem. Még így sem volt egy mindent elsöprő erejű olvasmány, és fenntartom a véleményemet, hogy csak igazi fanoknak valók ezek a kötetek, de annyira jó volt elmerülni Agatha Christie világában, hogy határozottan kedvet kaptam az újraolvasásához. Meg is született bennem egy erre irányuló terv, amikor majd kronologikusan (egy részét lehetőleg angolul) olvasom végig az életművet. Ehhez egy feltétel megvalósulását szabtam, ha ez bekövetkezik, és elkezdem a projektet, majd elárulom, mi volt az. ;-)

Ezt a könyvet már évezredek óta kerestem, nem volt a könyvtárban, nem lehetett sehonnan megrendelni, most így utólag talán az univerzum nem akarta, hogy elolvassam. De sikerült kitrükközni a felsőbb hatalmakat, és megszereztem, a kézhez vétel délutánján pedig már el is olvastam. 

Lehet, hogy kőszívű vagyok, de engem ez a történet inkább felidegesített, mint meghatott, kezdve az alapvetésen, hogy a fiatal lány levelezni kezd a kétszer annyi idős nős festővel. Nagyon nem volt szimpatikus a főszereplő nő, olyan kis egzaltált, antiszociális kis csajnak tűnt, aki nem találja a helyét a világában, ezért most elcsábítja a más férjét. Persze volt benne aztán egy nagy csavar, amire mondjuk kb. a felénél rá lehetett jönni, de akkor is, ez valahogy nem fér bele nekem. Na, szóval csalódás volt, nem lett nagy kedvenc, ahogy vártam, pedig egyébként nagyon jól ír a szerző, gyönyörű hangulatokat fest, ezért nem is mondom, hogy alapjában rossz könyv ez, csak a sztori nekem nagyon nem feküdt, ezért egy kicsit még talán pörgök rajta, aztán meg valószínűleg (remélem) a feledés homályába vész.

Ja, és Glattauer hasonló témájú könyvét most már biztosan nem olvasom el, nem mintha eddig annyira akartam volna.

Vannak könyvek, amik felajzanak a fülszöveggel, aztán meg lesz belőlük egy nagy semmi, amikor elolvasom. Féltem, hogy így járok ezzel a kötettel is, de szó sincs róla, teljes mértékben azt kaptam, amit vártam: egy zseniális alapötlet kitűnő megvalósítását. Persze kell azért szeretni magát a műfajt, de ha ez megvan, akkor László Zoltán hazai környezetben, magyar népmesei elemekkel dolgozó urban fantasy-ja azt gondolom,  a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét. Nagyon tetszett a nem túlbonyolított, könnyen olvasható, követhető cselekmény, és az olvasmányos stílus, rettentően  szimpatikus volt a főhős, a mellékszereplők közül pedig Majer néni volt a csúcs, de annyi érdekes figura van a könyvben, hogy mindenki találhat kedvencet közülük. A végén egy egész rövid időre elvesztettem a fonalat, de aztán szépen kisimult minden, és határozottan azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy szívesen olvasnék még ilyesmit a forró nyári délutánokon, igazi nyaralós, kikapcsolódós, szórakoztató regényke volt. Aki nem hiszi, járjon utána!

Norfolktól még nem olvastam, de vágytam már régóta A Lempiére-lexikonra, aztán ez akadt a kezembe, és habár a hozzáértők szerint ez meg sem közelíti a szerző első és legnépszerűbb regényét, azért nekem nagyon kellemes órákat okozott. Pedig nem egy nagy durranás a sztori, sokkal szövevényesebbre számítottam, de Norfolk olyan jól tálalja az egészet, olyan gördülékenyen, szépen ír, hogy engem egészen elvarázsolt. Lehet, hogy nem több az egész, mint egy történelmi bestseller (ebben nem tudok állást foglalni, mert nem nagyon olvasok ilyesmit), és azt is megértem, ha durcásan vonja össze a szemöldökét az, aki az íróról alkotott eddigi képe alapjántöbbet várt, de  azt hiszem a mai piacon már az is nagy szó, ha valaki igényesen tud szórakoztatni. Úgy, hogy közben nem kell a stilisztikai hibákon, idétlen szófordulatokon, erőltetetten sablonos történetvezetésen bosszankodni. Ez az első benyomás számomra nagyon jó volt, úgyhogy biztos fogok még olvasni Norfolktól, ezt a könyvét pedig ajánlom azoknak, akik szeretik a szép leírásokat, ételekről, lakomákról kertekről, na és persze az izgalmas, szívhez szóló történeteket.

Biztos gondoltatok már rá, főleg akik közelebbről is ismernek, hogy vajon miért nem írok gyerekkönyvekről, amikor olyan sokat olvasok ilyesmit. Ez nem azért van, mert nem tartanám a gyerekirodalmi alkotásokat bejegyzésre érdemesnek, hanem azért, mert van egy kissé elhanyagolt gyerekkönyves blogom, ami még előbb indult, mint ez a kis olvasónapló, csak aztán valahogy mégis az lett a mostohagyerek. Mostanában gondolkodtam, hogy nagy ingerenciát érzek gyerekkönyvekről is írni, ezért megpróbálok új életet lehelni abba a másikba. Első új bejegyzésemmel nagy meglepetésemre rögtön sikerült index főoldalra kerülni, úgyhogy most mérhetetlenül büszke vagyok magamra, ugyanakkor kötelezve érzem magam, hogy többet foglalkozzak a gyerekkonyvek.blog.hu-val a jövőben. Ha van kedvetek, nézzetek körül ti is a másik házam táján!

A kép Bálint Ágnes Labdarózsa című mesekönyvének illusztrációja, erről a kötetről írtam elsőként, 2008. júniusában.

Nem éppen olyan életet élek, mint a szerző, bizonyos értelemben pont az ellenkező póluson helyezkedem el, hiszen míg ő szép karriert futott be, én  (persze az ezernyi hobbim és önkéntes munkám mellett) "csak" anya és háziasszony vagyok, mégis úgy érzem sok közös van bennünk meg a családjainkban, persze az én lányom idősebb három évvel, meg a férjem sem angol, de a mi kis háromfős mikrokozmoszunk sokszor hasonlóképpen működik, mint amit a könyv lapjain olvashattam. Már az előző kötet is tetszett, és ebben sem csalódtam, ugyanolyan kedves, szórakoztató, vicces és szívmelengető írások ezek is. Faltisz Alexandra rajzait is muszáj megemlíteni, szerintem nagyon jól kiegészítik a történeteket, és nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó egy igazán minden ízében hangulatos kis könyvet tartson a kezében. Azt hiszem annak, aki kezdő anyukaként forgatja, nagyon hasznos is lehet, mert bár Kriszta nem ad szájbarágós tanácsokat, de azzal, hogy megmutatja, őszintén, kendőzetlenül elmeséli, hogy is estek meg a gyermekkor szinte minden családban előforduló krízisei náluk, ők hogyan oldottak meg bizonyos problémákat, ha mást nem, legalább önbizalmat ad a kismamának, hogy ha D.Tóth Kriszta is megcsinálta, akkor én is csak elintézem valahogy. Nekem pedig azért esett jól, így tapasztalt anyukaként, mert - persze a felhőtlen szórakozáson túl - kaptam egy kis megerősítést arra, hogy nem csak az én gyerekemmel vannak kisebb nagyobb csaták olykor, nemcsak az én gyerekem hisztizik, fél bizonyos dolgoktól stb., de ettől még ugyanolyan rendes, kiegyensúlyozott és boldog gyerek, mint Poulson Lola.

Nem véletlen a cím, Kerstin Gier trilógiáját ugyanis elejétől a végéig németül olvastam, és ami a legérdekesebb, ez most nagyon jólesett, szinte lubickoltam a nyelvben. Úgyhogy azt leszögezhetem, hogy ezek szerint mégis szeretek idegen nyelven olvasni, persze nem mindegy, hogy mit, és valószínűleg az sem, hogy milyen nyelven, hiszen németül azért lényegesen jobban tudok, mint angolul. Azért előbb-utóbb az angolt is tesztelni fogom egy modern nyelvezetű. igazán jó könyvvel, ami érdekel és leköt, kíváncsi leszek, utána hogy állok majd ehhez a kérdéshez.

Ahogy a borítókból látszik, nem sikerült egységes formában beszerezni a három kötetet. Az elsőhöz volt a legnehezebb hozzájutni, azt végül a bookdepositoryról rendeltem meg, ez volt az első rendelésem innen, de biztosan nem az utolsó: óriási a választék, barátiak az árak, és ráadásul ingyen szállítanak Magyarországra is. Viszont az első kötet itt is csak a filmes változatban volt meg, amit igazából nem bánok, mert jó volt, hogy voltak benne képek a filmből, meg ezt a puha kötésű változatot azért lényegesen könnyebb volt kezelni, mint a második és harmadikat, amit kemény vászonkötésben, védőborítóval és könyvjelző-szalaggal rendeltem a bookline-tól méregdrágán. De ezt a beruházást sem bánom, mert miután az elsőt elolvastam, nagyon kellett a többi, és persze akkor már mindenképpen németül, és egyébként meg tényleg gyönyörű mindkét kötet.

Bátran merem mondani, hogy  a Harry Potter óta nem olvastam ilyen jó ifjúsági sorozatot, határozottan jó stílusú, vicces, izgalmas, és bár nekem vén csoroszlyának a szerelmi szál (főleg sz utolsó részben) már kissé nyálas volt, de ezt a nálam fiatalabb célközönség biztos kitörő örömmel fogadja. Nem kaptam minden kérdésemre választ, volt egy-két logikátlanság szerintem, amit nem magyarázott meg kielégítően a szerző, de összességében számomra végig gördülékeny, letehetetlen történet volt, amely megnyugtatóan zárult.

Ezt a regénykét még régebben szereztem be hirtelen felindulásból, aztán várnia kellett az idei várólista-csökkentésre, mert valahogy sosem támadt rá ingerenciám eddig. Igazándiból nem is tudom, miért vettem meg, hiszen sok újat nem ígér, egerekről hallottunk, olvastunk már eleget, elég ha csak Ruminire vagy Geronimo Stiltonra gondolunk. Olvasás után azt mondhatom, hogy Rumininál sokkal jobb (én azt meglehetősen untam), Geronimónál meg azért komolyabb, egy nem túl cifrán, de azért igényesen megírt rövidke kis kalandregény, semmi komoly, de azért hangulatos. Nekem nagyon tetszettek a jó ízléssel megírt leírások, szeretem ha a szerző minden apró részletet úgy ír le, hogy az ember szájában össze fut a nyál a fánkokról olvasva, vagy érzi a virágok illatát, ha a főhős egy parkban sétál. Igazi békebeli hangulata volt a regénybeli kisvárosnak, a főhős lakásának vagy a történetben fontos szerepet játszó szanatóriumnak. Én a rövid fejezeteket is nagyon kedvelem, tömör, velős, jól haladós kis könyvecske ez, és van ám neki folytatása is, de erről a két kötetről jelen pillanatban lebeszéltem magam, mert így is rengeteg könyv vár rám, hogy az új megjelenésekről (pl. M.C. Beaton hegyek) ne is beszéljek.

Vajon mennyi esélye van annak, hogy az ember teljesen véletlenül egymás után közvetlenül két olyan könyvet olvasson, amelyben a főszereplő vagy legalábbis  az egyik központi szereplő autista? Mert velem ezt történt most. Persze lehet, hogy engem vonz ez valamiért (két autista kisgyerek is van a szomszédságban), vagy az autisták viszonylag sűrűn szerepelnek manapság irodalmi művekben, de mindenesetre meglepett, mert egyiknél sem emlékeztem mielőtt kézbe vettem volna őket, hogy erre számítsak, pedig valószínű a tudatom mélyén ott volt azért az információ.

Szóval azok után, hogy Lydia Netzer nemrég olvasott könyvében a főhős kisfia autista, Max, Dicks könyvének főhőse is ebben a betegségben szenved. Ami annyira már nem eredeti alapötlet, hiszen számtalan ilyen regény született már, és az sem bombasztikusan egyedi, ami aztán vele történik, ez a képzeletbeli barát ötlet viszont nekem nagyon tetszett, ilyet még nem olvastam. Budo, az elbeszélő, a képzeletbeli barát nagyon szimpatikus kis figura volt, imádtam a stílusát, az elbeszélés nyelvezetét, amely gyerekes volt ugyan, de összességében mégis inkább egy felnőtt számára élvezetes, hol megmosolyogtató, hol megható. A sztori izgalmas volt, fordulatos engem nagyon lekötött, és hatalmas pluszt adott még az egészhez a halál, az elmúlás tematikája is. Azért azon elgondolkodtam, hogy ez a könyv vajon tényleg a gyerekkönyvtár polcára való-e (én onnan hoztam, az újdonságok közül), mert az én lassan 11 éves gyerekemet  még biztos túlzottan felkavarná ez a könnyed stílusba bújtatott, de azért szerintem meglehetősen elgondolkodtató olvasmány.

Hálásan köszönöm Katherine-nek, hogy érdemesnek tartott erre a kedves kis virágos díjra. Ilyenkor mindig jó érzéssel tölt el, hogy ezek szerint van értelme ennek az egésznek, amit itt próbálok csinálni. 

Sokan megkapták már azok közül, akiket olvasok és szeretek, két nagy kedvencem viszont még (ha jól figyeltem) nem, ezért nekik küldeném tovább: 

Kedves katacita és andalgócia, fogadjátok szeretettel a virtuális virágcsokrot tiszteletem és köszönetem jeléül!

Anyák napjára nálunk nem virágcsokor jár (sok oka van ennek: az egyik, hogy a férjem nem annyira kedveli a vágott virágot, a másik, hogy nem is annyira tudja eltalálni az ízlésemet csokor ügyben, kicsit háklis vagyok, na), hanem könyv. A válogatás idén úgy történt, hogy szombaton együtt elmentünk az Alexandrába, nézelődtünk, mutogattuk egymásnak a könyveket, aztán én kimentem, és a férjem meg a gyerekem kiválasztottak egy meglepi könyvet, amit vasárnap reggel kaptam meg az ágybareggeli mellé. 

Ez a könyv szerencsés választás volt a részükről annyiban, hogy nagyon izgatta a fantáziámat, és (talán nem árulok el titkot) nem a borítója miatt, hanem számomra nagyon jókat ígért a fülszöveg, na meg a molyos vélemények, amelyek nem egy szokványos rózsaszín szerelmi történetet ígértek. Ebben mondjuk igazuk is volt. Bizarr egy könyv ez, egyedi ötletekkel, jól kitalált kis furfangokkal, de nekem a végén mégis úgy tűnt, mintha a szerző a jó alapanyagból mégsem tudta volna kihozni azt a számomra elbűvölő és lebilincselő regényt, amire vártam. Néha, megmondom őszintén még untam is, csak lapoztam és lapoztam, hogy jól van már, értem én, hogy kellenek ide a múltbeli élmények is, de történjen már valami, haladjunk már. Kicsit túl sok volt a szenvedés, egyes dolgok sulykolása, a kevesebb több lett volna. Ja, és idegesítően sok félrefordítás, szerkesztési hiba volt benne, némelyiktől a fejemet tudtam volna a falba verni, és ez is azért lényegesen levett az élvezeti értékből.

Ezt a könyvet nagyon szerettem volna elolvasni, még akár beruházni is hajlandó lettem volna rá, de aztán egyszer csak feltűnt a könyvtár újdonságok polcán, úgyhogy végül nem kellett súlyos ezreseket költenem rá. 

Tomalintól olvastam már a Jane Austen életrajzát, tetszett is nagyon, úgyhogy sokat vártam ettől is. Annyira azért nem   ragadott meg, mint az, de talán ez abból is fakad, hogy Austen azért közelebb áll hozzám, mint Dickens. Nem volt annyira olvasmányos sem, kicsit túl részletesnek és ezért száraznak éreztem helyenként. Az viszont biztos, hogy mindent meg lehet tudni belőle Dickensről (sok olyat is, amit inkább nem is akarnál tudni), de azzal vigyázzunk itt is, ami az ilyen életrajzoknál gyakran megesik, hogy sajnos a művek tartalmáról is néha többet tudunk meg a kelleténél. Engem ez jelen esetben nem zavart, mert nem hiszem, hogy mostanában lenne lelkierőm nekiugrani Dickens nagyregényeinek, mire meg majd öregasszonyként olvasgatom őket hosszú téli estéken a kandalló mellett ülve, háromszor elfelejtem ezeket a spoilereket.

Még egyetemista koromban vettem ezt a kötetet, úgyhogy nagyon ideje volt már, hogy betegyem a várólista-csökkentésbe. Idegenkedem az angolul olvasástól, de most megfogadtam, hogy jobb, modernebb, egyszerűbb nyelvezetű könyveket fogok választani a jövőben, akkor talán könnyebb lesz magam rávenni, mert kopottas angoltudásom felfrissítésére viszont nagyon szükségem van. 

Hézagosan ismertem a történetet, valamikor régen láttam a filmet is, de annyira nem hagyott mély nyomot bennem, úgyhogy most megint meg fogom nézni, mert kíváncsi vagyok a sztori végére, de nincs kedvem elolvasni a folytatást. Nekem eléggé nyögve nyelős volt ugyanis a kisasszonyok története, volt benne egy-két egész jópofa rész, meg szimpatikus szereplő (Jo és Laurie), de semmi olyan fergeteges nem történt, ami miatt érteném, hogy miért olyan emblematikus lányregény ez a könyv. Számomra inkább kissé unalmas és vontatott volt, alig vártam, hogy vége legyen, és kezdhessek valami izgalmasabba. 

Valahogy Beatrix Potter gyerekkönyvei elkerültek minket, pedig ahogy nézem, öt éves volt a gyerek, amikor a General Press elkezdte megjelentetni őket. Mondjuk azt nem értem, hogy a szocializmusban miért nem jelentek meg ezek a mesék, hiszen azért jó pár nyugati klasszikust olvashattunk, vajon kinek csípték Betarix Potter állatkái a szemét? Pedig igazi békebeli hangulatú kis mesék ezek, amióta a Beatrix Potter életéről készült filmet láttam, igyekszem elolvasni a történeteit, és nem értem, miért kerültem őket eddig. Mert a történetek bájosak, aranyosak, Beatrix Potter élete pedig egyszerre felemelő, szívszorító, izgalmas, és gyakran még mulatságos is. A film engem egyenesen lenyűgözött, köszönhetően a remek forgatókönyv mellett a kitűnő színészeknek, és a csodás képeknek, helyszíneknek. A könyv ehhez képest egy kicsit gyengébb volt, persze nem lehet az ilyen filmforgatókönyvekből írt regényektől csodát várni. A jelenetek most is frissek, üdék, rendkívül jól átgondoltak, a párbeszédek pergők, a stílus meg olyan kis lányregényes, kellemes. Mindenesetre a filmet nagyon ajánlom, és a könyvet is érdemes elolvasni, ha az ember egy rövidke kis szívmelengető olvasmányra vágyik.

Ez megint egy viszonylag korai Moore, úgy látszik az Agave most arra állt rá (nagyon dicséretesen), hogy szépen lassan (és sorban) kiadják a magyarul még meg nem jelent köteteit. Nem egy kiemelkedő darab ez a mostani, ha a humor részét nézzük, nem kacagtam magam könnyesre rajta (persze az is lehet, hogy csak én nem vettem a lapot, mert a férjem pl. jó párszor a térdét csapkodta olvasás közben), viszont annyira hangulatos lett ez a trópusi szigetvilágos-rakománykultuszos miliő, hogy összességében nagyon jól szórakoztam. Moore egyszerűen diliházba való a sok agyament ötletével, most is sikerült annyi hülyeséget összeírkálnia, hogy csak kapkodtam a fejem. Kikapcsolódásnak tökéletes volt ez a bizarr kalandregény, szexis, izgalmas, és teljességgel lökött. Egyébként csak nekem volt ismerős Roberto, a beszélő denevér, vagy tényleg szerepelt már más Moore regényben is?

UPDATE: És a legfrissebb hír az új Moore-ról közvetlenül az Agavetől: ősszel jelenik meg új kötete, az eredeti címe Sacré Bleu. A regény cselekménye Vincent van Gogh öngyilkossága körül forog, melynek körülményeit egy pék igyekszik kinyomozni Tolouse-Lautrec-kel karöltve. Érdekesnek hangzik!

Ahhoz képest, hogy német szakot végeztem viszonylag keveset olvasok németül, de ezt most nem lehetett kihagyni. Kamaszkoromban imádtam Adrian Mole-t, aztán amikor felnőttként olvastam az ő későbbi kalandjait, valahogy nem volt ugyanaz az érzés, úgyhogy hosszú évek teltek el úgy, hogy rá sem gondoltam. Most, hogy a gyerekem egyre nagyobb, felvetődött bennem, hogy újra el kéne olvasni a 13 és 3/4 éves Adrian történeteit, de aztán inkább ezt a könyvet ragadtam meg, amelyet Zsuzska unokatesóm vásárolt a németeknél, és jó szívvel kölcsönzött nekem. Ezúton is köszönöm. 

Adrian ebben a kötetben is már jócskán túl van már a kamaszkoron, ismét majdnem egyidősek vagyunk, de ahhoz képest, hogy azt mondhatom magamról, a felnőttek disztingvált  polgári életét élem, Adrian még mindig csak evickél, lúzerkedik, meg komolytalankodik. Ez egyrészről szomorú, másrészről viszont hihetetlen vicces. Olyan volt egy kicsit, mint Wilt története, ahol szintén nem tudtam sokszor, hogy sírjak-e vagy nevessek, de összességében csakúgy mint ott, inkább jókat derültem, és végig nagyon jól szórakoztam Sue Towsend blődségekbe csomagolt társadalombírálatán. Az sem volt gond, hogy németül volt, tehát lehet, hogy revideálnom kell a nézeteimet idegen nyelven való olvasás terén: valószínű, ha nagyon leköt a könyv, nem annyira zavaró ez sem.

Schäffer Erzsébet ebben a kötetben is már az előszóval meg tudott hatni, ismét azt kaptam, amit tőle várok: bölcsességet, inspirációt, szívmelengető, torokszorító történeteket. Olyan, mint Fulghum (van egy írás róla is, kiderül, hogy Schäffer Erzsébetnek is egyik kedvence, amit nem is csodálok, annyira egyívásúak ők), megtanít egy egészen más szemmel nézni a világot, igazi terápiás olvasmány. A könyv címe először Kincsemberek lett volna, ahogy az elején olvassuk, és a szerző arra figyelmeztet, hogy nem csak környezetünkben, hanem egyenesen magunkban is felfedezhetjük a kincset, amellyel szebbé tehetjük ezt a földi létet. És ha jól gondolom, ezért nem muszáj tanyán lakni, vagy sok gyerek anyukájaként tevékenykedni (több ilyen történet is volt), én legalábbis ezt nem fogom tudni megvalósítani, hanem csak megtalálni a magunk útját, a magunk ösvényét (a könyv alcíme: Utak és ösvények), és azon lépdelni bátran előre.

Akkor most jöjjön a véleményem a erről a híres-neves történetről, remélem sikerül spoiler nélkül, ha mégis lesz ilyen, előtte majd sikítok.

Viszonylag sokáig ellenálltam Liener Laura sorozatának, mert voltak vele kapcsolatban félelmeim (részben be is jöttek), de aztán annyira dömpingszerűen kezdte el minden rendű és rangú (és korú) ember olvasni, hogy nem tudtam én sem ellenállni. Tavaly márciusban kezdtem el, és rögtön be is szereztem az összes akkor már megjelent kötetet (6), és egyhuzamban le is nyomtam őket. Az elején meglehetősen fanyalogtam, de aztán kezdtem ráérezni az ízére, és megértettem, hogy bár több sebből vérzik, még is jogos a sorozat nagy sikere. Nálam a hetedik rész volt a mélypont, az nagyon nem tetszett, ott valahol annyira összejött minden hiba, a logikátlanságok, ismétlések, stílusbeli, szerkesztésbeli hiányosságok, hogy nagyon felidegesített. Mégis tűkön ülve vártam a nyolcadik részt, és határozottan jó érzésekkel csuktam be a végén az utolsó kötetet, összességében kellemesen nosztalgikusan fogok emlékezni a sorozatra, és mindenképpen a gyerekem kezébe adom majd, ha eljön az ideje. (SPOILER: Azt azért elárulhatná valaki, és ezzel sikerült azért a végén mégis csak utoljára még jól felidegesítenie Laurának, hogy mégis hogyan gondolta Renáta, hogy elküldi az anyjának a naplókat, benne a pótvacsorákkal, meg a főztjéről alkotott véleménnyel? Ilyenkor tudnám kitépni a hajam! SPOILER VÉGE:)

A történet szerintem eléggé túlírt (az utolsó rész főleg), nem feltétlenül kell ennyire a legapróbb részletekig leírni és unalomig ismételgetni mindent, sokszor túlzottan didaktikus, a stílus meg sem közelíti az általam olvasott akár napló formában megírt (Adrian Mole, Neveletlen hercegnő), akár hagyományos (pöttyös könyvek garmadája, Montgomery) ifjúsági könyveket, de mégis van benne valami vonzó, valami olyan plusz, ami miatt végtelenített üzemmódban tudná az ember olvasni. Még azt sem mondom, hogy a humor miatt, mert abban is van, aki jobb (persze azért én is sokat kuncogtam egyes részeken), jók a szereplők, de azért annyira nem kidolgozottak, és persze nem olyan jó felállás, ha az ember pont a főszereplőtől mászik a falra, a sztori meg érdekesen kanyarog sok helyütt, de azért valljuk be, nem olyasmi, amitől tövig rágom a körmöm izgalmamban. Akkor mégis miért jó? Mert valamit azért mégis tud Leiner Laura, hogyha még engem is odaszegez a fotelhez, a tinilányok megszámlálhatatlan sokaságáról már nem is beszélve. Na, erre továbbra sem találtam magyarázatot, de azt hiszem sok összetevője van a sikernek: a rendkívül eltalált és ízléses borítóktól kezdve  a zenéken át egészen addig, hogy Renáta minden hibája ellenére mégis csak egy könyvmoly, akiről, mint hasonszőrűről mindig szívesen olvas az ember. Meg hát én is voltam egyszer gimnazista...

És akkor még mindig a várólistát csökkentem, annyira belejöttem. Az Ulpiusnak ebben a sorozatában - fehér borító, alul piros csík, fekete fehér kép  a borítón (Van ennek valami neve? Tudja valaki?) - már olvastam Mariolina Venezia könyvét, amelyből azonban akkor hiányoltam a mágiát, hiszen a fülszöveg a Száz év magányhoz hasonlította. Na itt most megint előjött Márquez a fülszövegben, valószínű az Ulpius fülszöveg-írója szerint, ha valami mágikus és/vagy családregény, akkor nosza hasonlítsuk a nagy öreghez, akkor talán jobban viszik a népek. De jó pont, hogy most legalább igaza volt. Mármint a hasonlóságban, mert a minőségben már nem vagyok teljesen biztos. Jó volt, szép volt, nem volt gagyi, nekem mégis valahogy döcögött, nem jött az a mindent elsöprő érzés, hogy igen, én ezt imádom. Persze nem muszáj mindent imádni, és ez a könyv másokkal ellentétben legalább határozottan lekötött, unalmasnak egy percig sem találtam. Martinez nagyon szépen írt a varrásról, az anyagokról, a színekről, picit sajnálom, hogy én ebben tök tehetségtelen vagyok, mert ezek után vágyat érzek az alkotásra (nem baj, majd elmúlik :-). Mindenesetre mesésnek mesés volt, szépen megírt, érdekes történet, úgyhogy aki az ilyesmit szereti, nem fog csalódni. Volt benne azért egy-két eléggé taszító rész, arra fel kell készülni lelkileg, de túlélhető az is. Szóval nálam nem első vonalbeli, de vitathatatlanul a jobbak közül való.