Moore-t mindig beszerezzük, Moore-t mindig elolvassuk, és Moore-on hol jobban, hol kevésbé, mindig szórakozunk. Na, ez most inkább a kevésbé volt. Lehet, hogy túl sokat vártam a párizsi impresszionista századelős miliőtől (mert az azért nagyon be szokott jönni), de Toulouse-Lautrec-en  (megőrülök ettől a kacifántos névtől, mindig meg kell néznem, hogy írják) kívül, akit imádtam, olyan sokat azért nem adott hozzá a sztorihoz. Moore nem ma kezdte az ipart, úgyhogy ez a könyve is tisztességes munka, remek az alapötlet, és megvan benne minden, ami az ő bizarran szárnyaló fantáziájára jellemző. Jól is lehetett vele haladni, de összességében nem éreztem azt, hogy most egy hú, de jó könyvet olvasok (mondjuk azt se, hogy rosszat). Szóval ez most egy eléggé semmitmondó értékelés, de lehet, hogy a könyv is az volt nekem valamilyen szinten. Mindenesetre elmennék szívesen valamikor Párizsba, ez az ott játszódó könyveket olvasva mindig felhorgad bennem, na meg mindenképpen jöhet a következő Moore is, úgyhogy csak így tovább, Agave!

Nem mondom hogy kéne (pedig igen), mert nem stresszelem magam, de azért összeraktam egy stócot, amit jó lenne még azelőtt elolvasnom, hogy ránk virrad 2014 első hajnala.

Az első az utolsó várólista-csökkentősöm, Balogh Robi svábjainak utolsó kötete, mert bár a kihívást már elbuktam, azért tartom magam a fogadalmamhoz. Aztán van két könyv tesómtól kölcsönben: a Penumbra úr nonstop könyvesboltja és az Elveszett próféciák, meg tesóm barátnőjétől Kerstin Gier új sorozatának első része, a Silber. Tehát ezt a négyet mindenképp, plusz megjön még majd a Geschmack von Apfelkernen, amit nem bírtam megállni és megrendeltem, tesómtól meg megkapom névnapomra Jonasson új könyvét, és mivel ezek meg nagyon érdekelnek, jó lenne ezeket is még idén. Persze utóbbi kettőt lehet, hogy elrakom a szilveszteri wellnessezésre (ahol tavaly is alig olvastam, haha), aztán majd meglátjuk. Tervem megvalósításához már csak az kell, hogy önmérsékletet gyakoroljak a könyvtárban, és mást már ne kérjek kölcsön. Optimista vagyok, szerintem menni fog. :-) 

Túl lett azért ez egy kicsit misztifikálva, én legalábbis semmi olyan zseniálisat nem érzek benne, ami elementáris erővel tudna hatni rám. Mondjuk az is lehet, hogy ha nem mostanában olvasom Franzen könyvét, a Szabadságot (vagy még egyáltalán nem olvastam volna), akkor nem motoszkált volna végig bennem, hogy én ilyesmit már olvastam, talán még jobbat is.  Próbáltam kideríteni, hogy volt-e valami utánzás a két mű között, érdekes módon mindkettő ugyanabban az évben, 2010-ben jelent meg, úgyhogy inkább azt gondolom, valami ilyesmi lehet a nagy amerikai közhangulat, és ez az irodalomban is leképeződik. Ha eltekintünk a szuperlatívuszoktól, amivel mondjuk rögtön a fülszöveg is tele van, azért ez egy meglehetősen jól megírt, szórakoztató könyv.  Azon viszont végig gondolkodtam, hogy regény-e egyáltalán, de aztán becsukva a kötetet arra jutottam, hogy az, de én azért a koherensebb szerkezetűeket jobban szeretem, mert így éreztem egy-két üresjáratot, hogy ez most hogy kerül ide, kit érdekel, meg olyan is volt, hogy valakiről olvastam volna még, aztán mégse került elő többet. Összességében azért Egan dicséretére legyen mondva, igyekezett elvarrni a szálakat, de mégis nagyon hasonlított az egész egy novellagyűjteményre, mondjuk Tóth Krisztinától a Pixelre, ami azért persze jóval kevésbé összefüggő, meg szomorúbb is. Mert azt is el kell mondani, hogy az viszont nagyon tetszett, hogy a mindenféle szörnyű sorsfordulatok mellett mindig ott volt a remény, hogy hőseink egyszer majd jó véget érnek (tisztelet a kivételnek ;-). Amiben viszont semmi logikát nem találtam, az az A és B oldalra való felosztás, na az szerintem teljesen esetleges volt, mert persze jópofa ötlet, de legyen már valami értelme, mert így azért kevés a korszakossághoz, és ez egyébként az egész könyvre igaz. 

Nem mondom, hogy nem volt sok szempontból szimpatikus a főszereplő, Flavia, de azért életszerűbb lett volna, ha egy kicsit idősebbnek írja meg Bradley, mert a stílusa, a tettei szerintem elég extrémek egy 11 éveshez képest (és mondom ezt egy ennyi idős lányka anyjaként). Így nem is igazán ajánlanám még ennek a korosztálynak olvasni, annyi utalás, szellemes de sokszor még felnőttként is nehezen követhető párbeszéd és számos bizarr jelenet van benne (nem véletlenül utal a borító az Addams Familyre). A krimi része jól felépített, de számomra azért nem közelíti meg Agatha Christie színvonalát, de ha hozzászoksz a kissé fura stílushoz, akkor már jól is olvasható és szórakoztató. A vége felé azért kicsit eluntam (rájöttem, hogy a kalandregénybe illő jelenetek nekem annyira nem jönnek be), de azért ha rajongója nem is lettem, szívesen olvasok még Flavia de Luce-ról  máskor is. 

Mint arról már írtam, mostanában nem vagyok hajlandó unalmas könyveken végigrágni magamat, és ez bizony eléggé megnehezíti a várólista-csökkentéses kihívás teljesítését, ugyanis bármennyire is körültekintő az ember, azért mindig akad olyan könyv, amivel meg kell szenvedni. És a legborzasztóbb,  hogy ezért csak magadat okolhatod. Hiszen valamiért te választottad az adott könyvet, megvetted, mert kihagyhatatlan akció volt,  vagy ezt kérted valamilyen sátoros ünnepre stb. Aztán rakosgatod ide-oda, és azt veszed észre, hogy már évek óta a birtokodban van, és még csak fel sem ötlik benned, hogy el kéne olvasnod. Na ilyenkor az adott könyv nálam rákerül az ominózus várólista-csökkentős polcra, és megelégedéssel várja, hogy sorra kerüljön. Eddig minden évben részt vettem ebben a nagyon hasznos kihívásban, és mindig teljesítettem is, mankó  azaz alternatív polc nélkül, és bizony ezáltal számos olyan könyvön átrágtam magam, amelyeket valószínű egyéb esetben egyszerűen félbehagytam volna. A szóban forgó könyvvel is igen lassan haladtam, de azért becsülettel meneteltem tovább, el is jutottam már a 3/4-éig, amikor egyszer csak felötlött bennem, hogy ehhez túl rövid az élet, túl sok könyv érdekel, hogy erre akár csak egy perccel is többet pazaroljak. Úgyhogy plecsnim nem lesz (mondjuk nem is azért hajtottam, inkább az volt a motivációm mindig, hogy csökkenjenek a fölgyülemlett könyvkupacok), de azért jövőre is belefogok egy hasonló projekbe, csak a saját örömömre, úgy hogy annyiban változtatok a szabályokon, hogy a polcon levő könyveket muszáj az adott év során kézbe venni, elkezdeni, de ha kiderül róluk, hogy érdemtelenek, akkor szívbaj nélkül becsukom őket, és mehetnek az olvasottak közé.

Azért írok egy pár szót a könyvről is. A Prágai temetőt születés- vagy névnapomra kértem anyuéktól, mert annak idején tetszett a szerzőtől A Foucault-inga, és ennek a kötetnek is olyan vonzó volt a borítója, hogy nagyon kíváncsi lettem rá. Az egész kiadás igényes egyébként, nagyon jó ötlet, hogy korabeli képekkel illusztrálták, tetszett maga a téma is, szeretem az összeesküvés elméleteket. Izgalmas volt a kettős személyiség rejtélye is, de összességében mégis annyira lassú volt és unalmas, hogy nem tudom, merek-e még valaha Eco-hoz nyúlni.

Adott egy számomra meglehetősen csajos borító, meg ez a cím a női névvel, úgyhogy eleinte nem is gondoltam rá, hogy elolvasom a könyvet. Aztán Kata megvette, olvasta, és tetszett neki, úgyhogy amikor felajánlotta, hogy kölcsönadja, csak feltámadt bennem is a kíváncsiság. Persze aztán a fülszöveget olvasva már sejtettem, hogy ez nekem való lesz, de hogy ennyire... Ki gondolta volna? Mert kijelenthetem, hogy régen olvastam ennyire tökéletes könyvet, bele se tudok kötni semmibe. Iszonyatosan jó a stílusa, pazar a szerkezete, a mindenféle szövegek egyvelegével, a különböző nézőpontokból bemutatott hol hangosan röhögős, hol könnyeket törölgetős történettel. Imádom a különleges embereket, és Bernadette meg a családja ilyenek, ilyen az életük is, a kalandjaik. Persze ez olykor óhatatlanul összeütközésbe kerül a társadalmilag elfogadott viselkedési normákkal. És hogy mi sül ki ebből? Erről szól ez a szívbemarkolóan igaz szatíra. És a hab a tortán, amiért még inkább úgy éreztem, hogy nekem szól ez a regény (az anya-lánya kapcsolaton kívül, mert az is nagyon megérintett), az a házépítés motívuma, aminél nincs most aktuálisabb nálam.

A kötet alcíme Bűbájoló történet, és bennem valahogy ez ragadt meg, így is emlegettem, aztán néztek is a népek, hogy miről beszélek. Valószínű azért erre koncentráltam, mert a varázslatot vártam a könyvtől, hogy tényleg bűbájos lesz minden értelemben, de ezt sajnos kevéssé kaptam meg. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon  a témával van-e gond, nem kötnek már úgy le ezek a kisasszonyos történetek, de aztán eszembe jut egy-egy szép élmény, és mégis azt kell gondolnom, hogy mint itt is, inkább a megvalósítással van a gond ezekben az esetekben. Pedig nem ír rosszul ez a Kowal nőszemély, és az elejét meg a végét eléggé élveztem is olvasni, de közepe táján úgy elkezdtem unatkozni, hogy legszívesebben félbehagytam volna a könyvet, de azért annyira meg szívemhez nőtt már a főszereplő, hogy kíváncsi legyek a sorsára.  Szóval végigrágtam magam a kevéssé érdekes részeken, és meg is lett a jutalmam, megelégedésemre zárult le a történet. Azt az egyet mondjuk nem értem, hogy hogyan lesz ebből sorozat, mert ez a kötet így kerek egész volt, szépen elvarródott minden szál. Mindenesetre akárhogy is lesz, én a folytatásokat biztos nem fogom elolvasni, ennyi elég volt ebből. 

Egészen véletlenül két olyan gyerekkönyvet sikerült olvasnom párhuzamosan, amelyekben kisfiúk voltak a főszereplők. Hasonló korúak is, John Boyne regényében Barnaby nyolc éves, Kalas Zsuzsa hőse, Andris pedig hat éves. Izgalmas, sok esetben abszurd dolgok esnek meg mindkettőjükkel, engem mégsem tudott igazán elbűvölni egyik kötet sem. Nem mondom, hogy untam, nem mondom, hogy félretettem volna, de a nagyon érdekes alapkoncepció ellenére igazán egyik sem ragadott magával. Mind a kettőnél azt éreztem, hogy gyereknek sok, túl bizarr az egész, felnőttnek meg kevés. A stílussal nem volt semmi baj, mindkét szerző gördülékenyen (Boyne talán egy kicsit jobban) ír, jók voltak az illusztrációk is (a Boyne könyvben egy kicsit jobbak), de a varázslat most elmaradt. Boyne-nál egy kicsit több volt a humor, de még ez sem segített igazán, olyan "letudtam ezt is, jöhet valami új" érzéssel tettem le azt is.

A Hattyútolvajok először is egy jó hosszú könyv, de nem emiatt olvastam majdnem két hétig, ez inkább a személyes helyzetemnek tudható be, hogy egyszerűen nem tudok koncentrálni az olvasásra, mert eladtuk a lakást, albérletbe költöztünk, közben meg tervezés alatt a ház, és jó lenne minél előbb beköltözni, legszívesebben ma elaludnék, és reggel már a szép új házban ébrednék. Meg különben is itt az ősz, ami nem tartozik a legkedvesebb évszakaim közé, ilyenkor mindig kicsit lehangoltabb vagyok, de ezért is esett jól, hogy a Hattyútolvajok nagyrészt tavasszal meg nyáron játszódott, csodás természeti kulisszák között. Szóval mindig elkalandoztak a gondolataim, pedig Kostova nagyon olvasmányosan, mégis roppant szépen, igényesen ír, nekem nagyon tetszett a történet is, bár kicsit több rejtélyt és izgalmat el tudtam volna viselni. A legnagyobb erőssége a szerzőnek a hangulatteremtés, olyan szépen tud írni öltözködésről, házakról, kertekről, ételről, ezekkel a mindennapi életet líraian megjelenítő részekkel vett le leginkább a lábamról. Emellett nagyon szimpatikus volt a főszereplő pszichiáter, és a többiek is mind-mind érdekes és vonzó személyiségek voltak, még akkor is, ha mindenkiben volt valami kis elhajlás, anomália, a hétköznapitól eltérő gondolkodás vagy életvitel. De hát ez a szép a regényekben, nem unalmas, hétköznapi emberekről, hanem vibráló egyéniségekről szeretünk olvasni. Kostova biztos jön még az én utcámba, különösen, mert sokak szerint a másik regénye még jobb is. Kár, hogy ezidáig csak két könyvet írt, igazán kirukkolhatna valamivel, lassan ideje lesz, ha az első kettő közt eltelt időt nézzük. 

Visszanéztem, hogy mit írtam Albom másik általam olvasott könyvéről, és sokat hozzátenni nem tudok, erről a regényéről is nagyon hasonlóan gondolkodom. Igazából az a legfontosabb az ő esetében, hogy kezeljük helyén a dolgait, vagyis ne várjunk magas irodalmat, vagy szövevényes, elemi erővel magával ragadó történetet, mert ez igazából regényesített önsegítő irodalom. Coelhonál azért jobb, korrekt stílusban előadott okosságok, amelyek engem legalábbis nem vágnak földhöz az újszerűségükkel, de azért mégis megmozgatnak bennem valamit, elgondolkodtatnak egy kicsit. De valamiért mégis csak az az érzésem a végén, hogy a szerző csak a felszínt kapargatja, és igazi nagy olvasmányélményhez ráadásul túl didaktikus is. Néha azért nem rossz olvasni tőle, ha nincsenek túlzott elvárásaink, tudjuk, mire készüljünk, kikapcsolódásképpen egész kellemes olvasmány.

Régen olvastam már gasztrokönyvet, mert az utóbbi időben már untattak, ezt valahogy mégis leemeltem a polcról a könyvtárban, mert viszont zsidós is, az meg mindig jöhet. Könnyen olvasható, érdekes könyv volt, bár sokat rontott az élvezeten az a nem tudom honnan vett elképzelés, hogy a szerző ahol tudta, következetese elhagyta a névelőket. Ettől nem lett irodalmibb a szöveg (pedig gondolom ez volt a cél), hanem eleinte rettenetesen idegesítő, de lassan azért hozzászoktam és kitartottam, mert egyébként meg hangulatos volt, kellemes kis családtörténet (néha azért elvesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda, szóval ezen a téren is lehetett volna finomítani egy jobb szerkesztéssel), és főként önvallomás. Azon merengek, hogy vajon tényleg mennyi benne az önéletrajzi elem, és mennyi a kitaláció, mert Rubin Eszter tényleg tervező, és valóban lelkes hobbiszakács, és úgy is néz ki, ahogy a könyvben lefesti magát. De egyébként meg mindegy is, mert a lényeg, hogy az ember elhiszi, hogy őszinte ez a kitárulkozás, és érdekli ennek a nem mindennapi nőnek a története.

Csodálkozom, hogy nem olvassák tömegével ezt a könyvet, hiszen hamarosan jön a film , és ilyenkor azért be szokott indulni a marketing gépezet (bár talán majd, ha kiadják filmes borítóval, úgy látom angolul már kapható). Nem szoktam ugyan a borítókon pörögni, de azért ez a lepkés virágos, lányos színű (na jó, most nézem, hogy van benne fekete is, talán ez akarta jelenteni a kontrasztot) nekem  elég félrevezető volt, hogy a fülszövegről már ne is beszéljünk. Az volt a prekoncepcióm, hogy akkor kapok most valami idilli vidéki angliásat, aztán majd kitör a második világháború, de mindez engem, és a könyv szereplőit csak marginálisan érint. Aha. Először is a történet egyáltalán nem a huszadik század közepén játszódik, hanem valahol a nem túl távoli jövőben, vagy egy alternatív valóságban, ahol minden úgy van, mint napjainkban (először a mobil említésekor kaptam fel a fejem, hogy akkor itt az én vélelmeimmel valami nem stimmel), de aztán jön egy elég érdekes világégés, és a könyv nagy része arról szól, hogy tizenéves főszereplőnk és társai hogyan lesznek úrrá a helyzeten. A háború leírása helyenként eléggé naturalista, ezért semmiképp sem adnám 14-nél fiatalabb gyermek kezébe (mert ugye ifjúsági irodalomról van elméletileg szó), és mindenképpen nyomasztó, ami nem baj persze, kellenek az ilyenek is, de nekem a nagy ház, elvadult kert, fura unokatesók Gavaldára hajazó megjelenítése jobban tetszett, azokat a részeket olvastam volna még tovább is. A szerelmi szál meg nagyon sántított, ha elolvassátok, tudjátok majd miért, mindezek ellenére nem beszélek le róla senkit, mert könnyen, gyorsan olvasható, és érdekes is, de nálam ez most inkább csak egy erős négyes. 

Adva van az egyik legjobb cím, amit valaha hallottam, megspékelve azzal, hogy egy dél-amerikai író könyve (ha olvastál már Marqueztől, tudod miről beszélek), azt hiszem, természetes, hogy el akartam olvasni már régen. Vékonyka kis kötet, de szerintem ez a legnagyobb varázslat, ilyen sok mindent elmondani alig 150 oldalon. Fontos és igaz dolgokat, egy öreg ember meg a dél amerikai indiánok bölcsességét, arról, hogy hogyan kellene együtt élni a természettel, az őserdővel, a vadállatokkal. Az már csak hab a tortán, hogy a főszereplő mennyire szimpatikus bácsika, és milyen bájos hobbija van. Az ilyen főhősök köré bátran fel lehet építeni bármit, még természetvédelmi kiáltványt is. Mert azért talán mégis az a legfontosabb ebben a regényben, ez már az ajánlásból is kiderül, de mégsem direkt vagy didaktikus egyáltalán, hanem az elejétől a végéig igazi irodalom. Még akkor is, ha én nagyon nem vagyok oda az ilyen "öreghalászos" történetekért, ez most végig lekötött, szórakoztatott.

Nagyon megszaporodtak mostanában a félbehagyásaim, ezért katacita nyomdokain járva úgy döntöttem, én is szentelek ennek a jelenségnek egy bejegyzést. Világéletemben ritkán hagytam félbe könyvet, két nagyon emlékezeteset azért most megemlítenék, mert mindkettő kapott egy újabb esélyt, és kedvenc lett második olvasásra. Ezek a feledhetetlen regények a Száz év magány és az Üvöltő szelek. Mostanában azonban azt vettem észre magamon, hogy egyre hamarabb vesztem el a türelmemet egy könyv iránt, vagyis ha nem képes egy történet magával ragadni mondjuk úgy 50 oldal alatt, szívfájdalom nélkül abbahagyom, és valószínűleg nem is adok neki második esélyt, ezzel azt is kockáztatva, hogy esetleg olyasmi tűnik el a süllyesztőben, ami nagy kedvenc lehetett volna. Egyre inkább úgy látom, hogy nem nevezném ezt olvasási válságnak, inkább egy teljesen új olvasási attitűdnek. Sok oka lehet ennek, de leginkább arra tudom fogni, hogy egyszerűen irdatlan azon könyvek mennyisége, amelyek valamilyen szinten érdekelnek, emellett beszerezhetőek is, így egyszerűen nincs arra időm, hogy szenvedjek valamivel, amikor újabb és újabb gyönyörűségek kacsingatnak felém karnyújtásnyira. Valószínűleg régebben amellett, hogy jobban belementem kompromisszumokba is, vagyis valamifajta megfelelési kényszerből végigolvastam olyasmit is, amit utólag visszanézve nem kellett volna, kevesebből is válogattam, nem ért ilyen sok hatás, és nagyobb eséllyel jöttek velem haza azok a könyvek, amelyek tényleg érdekeltek. De az is lehet, hogy egyszerűen csak öregszem, és egyre kevésbé vagyok hajlandó olyasmire szánni az időm, ami untat. Mindenesetre 2013-ban eddig 8 kötetet hagytam félbe, ami az eddig olvasott 114-hez képest elég alacsony szám szerintem, de most úgy érzem, ez a helyes út, vagyis így fogok eljárni a későbbiekben is, még ha ez odavezet is, hogy kevesebb is lesz a befejezett könyv, és ezzel együtt a blogbejegyzés is.

Nagyon szerettem volna szeretni Stephanie Barron sorozatát, pedig már az első résszel is gondjaim voltak, amit akkor nem akaródzott bevallani magamnak. Azt hiszem muszáj lesz újra olvasnom valamit Austentől (jövőre beterveztem pl. várólista-csökkentősnek  a Büszkeség és balítéletet németül), hogy megtudjam, vajon még mindig nevezhetem-e magam az írónő rajongójának, vagy ezen békés, kellemes regények iránti affinitásom valahol eltűnt az idők folyamán. Mert Barron regénye határozottan untatott most, persze emögött lehet a Moly-balhé is, vagy az, hogy azért Barron mégsem Austen, még ha sokak szerint ügyesen teremti is meg a szerzőnő könyveire jellemző hangulatot, vagy talán az zavart, hogy ezek a krimik már csak műfajukból adódóan is kalandosabbak, mint az Austen regények, a kalandregényeket meg sajnos valamiféle genetikai hiba folytán nem bírom. Összességében ismét arra kellett jutnom, hogy bármennyire is szeretem a sorozatokat, és vágyom olyanra, amelynek bármelyik részét nyugodt szívvel kinyithatom, garantálva a felhőtlen szórakozást, ez most, ezzel a sorozattal még mindig nem jött el.

Jó sokat kellett várni a folytatásra, hiszen Jasper Fforde sorozatának első része már jó öt éve megjelent, és én is már több mint három éve olvastam. Kellett ehhez egy kiadóváltás is, így most a Láva helyét átvéve a Cor Leonis gyors egymásutánban kiadta az elsőt és a másodikat is, és remélem hasonlóan jó tempóban folytatják, mert amennyire nem nyűgözött le az első rész, annyira megszerettem a másodikat, hogy legszívesebben zsinórban elolvasnám az egész sorozatot, ami jelenleg, ha jól nézem, nyolc kötetet számlál. Szóval szívemhez nőtt ez a Thursday nőszemély, meg az egész halatlanul fantáziadús világ, amit Fforde kitalált, az Egy regény rabjai rendkívül izgalmas, vicces és helyenként romantikus is, ami szintén nem hátrány számomra. Könnyed és szórakoztató sorozatról van szó, mégsem tinglitangli, mert bizony azért sokszor kapaszkodni kell, hogy az ember értse a finom utalásokat, intellektuális vicceket, vagy éppen a beszélő neveket. Remek figurák, mókás párbeszédek, és könyvek, könyvek és könyvek. Igazi könyvmolyoknak való sorozat.

Bírom a Kepest, néztem az adásait, vannak is tőle interjúköteteink, még egy előadására is elcipelt a férjem  megismerkedésünk hajnalán, mégis féltem ettől a könyvtől, mert ugye attól, hogy valaki kiváló riporter és szimpatikus ember, tud-e jó regényt írni? Aztán kiderült, hogy kár volt félni, mert ilyen ínséges időkben, amikor mindent félbehagyok, mert nem köt le semmi, és igazán szomjazom az olyan kötetekre, amelyek első pillanattól magukkal ragadnak, Kepes könyve igazi felüdülés volt. Olvasmányos, élvezetes, vicces és megható, én talán ezt a kombót szeretem a legjobban. Nem mondom, hogy bekerül a kedvencek közé, meg persze a világirodalom remekei között sincs ott a helye feltétlenül, de azt hiszem, nekem ez nem is kell egy felhőtlen olvasmányélményhez. Tisztességes, korrekt munka, semmi több, de a mai világban, főleg az Ulpius munkásságát elnézve, már ez is nagy szó. Ez legalább egy határozottan vállalható kötet tőlük.

Van nálunk a könyvtárban egy érdekes megkülönböztetés: bizonyos könyveket önkényesen külön tesznek, egy kb. két polcnyi helyen szoronganak azok a kötetek, amelyeket ezért vagy azért könnyű olvasmánynak, ponyvának tekintenek a könyvtár munkatársai. Mivel szeretem az ilyen jellegű olvasmányokat, azért mindig végigjártatom itt is a szememet, hátha találok valami nekem valót, és nagy meglepetéssel fedeztem fel a múltkorjában ezen a helyen Franzen vaskos könyvét.  Nem volt tervbe véve, idegenkedtem tőle valamiért, elsősorban biztos a vastagsága miatt is, de ahogy megláttam ebben a bizarr környezetben, nem tudtam otthagyni árván. Sorsszerű volt ez a találkozás valószínűleg, mert ezután muszáj majd figyelnem a szerzőt, és elsősorban majd elolvasni tőle a Javításokat is, hiszen igazán korszakos, meghatározó íróról van szó. Nemcsak, hogy jól ír, csipkelődőn, szellemesen, ugyanakkor sokszor torokszorítóan, hanem olyan kérdéseket, olyan igazi mai problémákat boncolgat, mint kevesen. Írói stílusa kicsit engem Murakamira emlékeztet, részletesen ír, olyanokat is megtudunk a főhősökről, amelyekre esetleg kíváncsiak sem lennénk, mégsem terjengős, vagy unalmas, mindig hoz valami újat, valami meglepőt, ami továbbgörgeti a történetet, aminek hatására rágod magad tovább és tovább a sűrűn teleírt oldalakon. Nagyon emberi volt a történet, a szereplők, nagyon megkapó és sokszor ismerős, nyomasztó, de összességében mégis felemelő, és az ilyesmire szívesen szánok időt, még akkor is, ha állandóan azon vettem észre magam, hogy Úristen, még mindig ezt olvasom. De kell ez, kell néha egy kicsit lassítani, és elcsemegézni valami ilyesmivel is.

Hamish Macbeth a filmvásznon.

Elég rossz passzban voltam az utóbbi időben a tinglitangli krimisorozatok terén is, annyi könyv várakozott elolvasásra, hogy azt gondoltam, nincs helye a kötelező köröknek, vagyis annak, hogy egy könyvet csak azért szerzek be és olvasok el, mert már elkezdtem a sorozatot. Ennek a döntésemnek több frissen megjelent kötet is áldozatul esett, nem vettem meg pédául Joanne Fluke Hammah Swensen történeteinek valamikor a tavasszal megjelent legújabb részét, a sütis krimiket úgy döntöttem, hogy sem megvásárolni, sem olvasni nem fogom a közeljövőben, tíz kötetig bírtam, de aztán kezdett annyira unalmassá és vontatottá válni minden egyes folytatás, hogy úgy láttam, itt az ideje abbahagyni. Agatha Raisin is hasonlóan járt, M.C. Beaton hősnőjének kilencedik kalandja, a balszerencsés boszorkáról szóló volt az, amelyik már nem lett a magánkönyvtáram tagja. Ezt a kötetet viszont szívesen elolvasom majd, ha lesz rá lehetőségem, ahogy elnéztem a könyvtár az eddigi részeket is beszerezte. 

Ezen előzmények után pedig elérkeztünk végre a bejegyzés tárgyához, M.C. Beaton Hamish Macbeth sorozatából ugyanis már az első kötetet sem vettem meg, viszont valamennyire azért kíváncsi voltam rá, és türelmes várakozásom meg is hozta eredményét, hiszen kölcsön tudtam kérni Zsuzsitól. Szerencsére megvolt neki mindkét nálunk eddig megjelent kötet, és remélem ezt a jó szokását a későbbiekben is megtartja, mert akkor szívesen kinevezem hivatalos Hamish Macbeth beszerzőmnek. Ugyanis a második kötetre nagyon a szívemhez nőtt ez a cuki kis felföldi figura, azt hiszem benne még azok sem találhatnak kivetnivalót, akik Agatha Raisin érdes modorát nem bírták. Adva van egy alapvetően csetlő-botló, de ugyanakkor intelligens falusi őrmester, aki nem tör nagy babérokra, mégis ügyesen megoldja a helybéli gyilkosságokat. Hogy a szerelmi szálból mi tud majd kisülni, el nem tudom képzelni, csak remélni tudom, hogy nem lesz olyan se veled se nélküled, mint Agatha és James kapcsolata (pedig sajnos attól félek, hogy de). Az első rész nekem egy kissé nyögvenyelős volt, de a második teljes mértékben meggyőzött, hogy akarom én még ezt olvasni, mert hangulatos, humoros, könnyed kikapcsolódást nyújt. Persze elképzelhető, hogy egy-pár rész után ezt is megunom, de hol van az még...

Amikor cseri molyos értékelésében Gavalda Együtt lehetnénk című kötetéhez hasonlította ezt a könyvet, szerintem maga sem gondolta, hogy ekkora lavinát indít el. Mert azóta, ahogy elnézem, nem én vagyok az egyetlen, aki emiatt vette kezébe a kötetet. Mert azt a könyvet sokan imádtuk, és szívesen olvastunk volna valami hasonlót. És lőn: O'Farrell tényleg ugyanolyan jól egyensúlyoz a könnyedség és mélység között, ugyanolyan jól olvasható, ugyanakkor cseppet sem gagyi. És ugyanúgy megengedi magának a boldog befejezést, úgy hogy az ne legyen giccses (szerintem, mert van, aki szerint viszont az). Az összenőtt lánytestvérek beteg kapcsolata miatt A Highgate temető ikrei című opusz is eszembe jutott, de Niffenegger regénye mögött ez mégis egy hajszállal lemarad, talán azért is, mert jó előre sejtettem a nagy titkot. De itt is imádtam a hangulatokat, a kávézót, a szállodát, a házak, lakások leírását, ezzel engem mindig le lehet venni a lábamról. Szóval jöhet még O' Farrell, csak nem tudom, hogy be merjem-e vállalni a Miután elmentélt, ami állítólag a legjobb könyve, annyira szenvedősnek tűnik a fülszöveg alapján.

Kicsit féltem Emily után,  de azért nagyon örültem is, amikor megjelent ez az új Montgomery kötet, mert azért időről időre szívesen olvasok tőle. A gyerek meg is kapta valamire (tán karácsonyra), aztán el is kezdte olvasni, én meg vártam a soromra. Egész jól is haladt vele, de aztán valami miatt félretette, és nyár elején aztán kitalálta, hogy kezdjük elölről, és én olvassam fel neki. Úgyhogy ez lett a nyári könyvünk, nem csak és nem elsősorban este, hanem forró délelőttökön, amikor nem nagyon volt mit csinálni, boldogan olvastam belőle a szoba hűvösében. Egyébként is szeretek felolvasni, visszasírom azokat az időket, amikor ez még a felnőttek körében is teljesen elfogadott szabadidős elfoglaltság volt, Montgomeryt meg különösen jól lehet, egyedül Judy tájszólása nehezítette meg a dolgomat,  de ettől eltekintve, nagyon élvezetesek voltak ezek a Pattel töltött órák, percek. Nekem Pat rögtön szimpatikus volt, én sem szeretem a változásokat, tetszett az a szenvedélyes röghöz kötöttsége, amellyel ragaszkodott a lakóhelyéhez, ebben teljesen magamra ismertem. A meseszövésben nem volt semmi rendkívüli, inkább a hangulatok, a tájleírások és a vicces anekdoták hozták az igazi Mongomery minőséget, a mindent átjáró szépséget és jóságot. Nehezen engedtem el ezt a világot, úgyhogy örülök, hogy a könyvnek van egy második része is, attól lesz igazán teljes a történet, remélem azt is hamarosan kiadják.

Nem tudom miért, de erről a könyvről valahogy elsőre a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság ugrott be (ne kérdezzétek, miért), és bár szkeptikus voltam egy kicsit, de a lelkem mélyén valami olyan nagy élményt, annyira sok jóságot vártam, mint amennyit az a könyv adott. Hát ez sajnos nem jött be, Rachel Joyce sem történetben, sem stílusban nem váltja meg a világot, de mindezek ellenére nem bánom, hogy elolvastam a könyvet. Valamiféle kis inspirációt azért mégis kaptam belőle a kitartásról, arról, hogy egy ilyen nagy vállalkozás micsoda lelki tartalékokat szabadít fel, és hogy a valószínűtlen helyzetek képesek kilendíteni az embereket a holtpontról, és ezáltal talán sok minden megbocsátható, újrakezdhető. Tetszett az angol tájak, növények leírása is, az egész könyv a közbe-közbe felmerülő problémák, sőt esetenként tragédiák ellenére valahogy kellemesen melankolikus hangulatot árasztott. Szóval ez egy korrekt módon megírt kis könyv, igazi hibát nem tudok benne felfedezni, és a felejthető kategóriába sem sorolnám, csak sajnos kedvenc nem lett, nem volt meg benne az a plusz (x-faktor, hehe), amit vártam. A kivitele viszont nagyon tetszett, nagyon szépek voltak ezek a finom, monokróm illusztrációk.

A képen San Mamete, az idilli kis falu a Luganói-tó partján, ahol a könyvbeli család a nyarait tölti.

1988-ban, nyolcadikos koromban kaptam egyik kedves barátnőmtől a Mi és ők című kötetet. 14 éves voltam, mint a hősnő, és rögtön szerelembe estem az alig 150 oldalnyi kis kötettel, sokszor elolvastam, aláhúzogattam a kedvenc részeimet, aztán kölcsönadtam az osztálytársaimnak, ők is aláhúzogattak, megjegyzéseket fűztek az egyes részekhez, és így jött létre egy meglehetősen preparált példány, kamaszkorunk lenyomata, igazi kincs. Aztán elolvastam a trilógia további (vagyis inkább megelőző) két részét is, és úgy gondoltam, ez az élet, ami nekem kell: írónő leszek, lesz sok gyerekem, és állandó bohókás káoszban és nagy-nagy szeretetben élek majd a családommal. Aztán persze nem lettem írónő, gyerekem is egy lett, és szerencsére messze nem olyan kaotikus az életem, mint a könyvbeli. De most hogy újraolvastam mindhárom kötetet, még mindig azt mondom, hogy egyszerűen zseniális, amit ez a kis olasz nő művel: olyan éleslátással, bölcsességgel, ugyanakkor finom humorral ír a családi élet mindennapjairól, hogy szinte minden sorát ide tudnám idézni. Habár a szereplők olaszok, és a regények az ötvenes-hatvanas években játszódnak, annyira magamra ismertem egy-egy jelenetben, annyira örökérvényűen igazak ezek a sorok. Most a nagy nyári olvasási válságom közepén azt hiszem nagyon jól tettem, hogy újraolvastam ezt a sorozatot, megerősített abban, hogy nincs annál jobb, mint amikor a megfelelő könyvet olvassuk, amelynek sorai visszhangot vernek a lelkünkben.

És az írónő a könyvben is szereplő hintafotelben.

A Papíron príma blog szerzője, Zsuzsi is megtisztelt a fenti díjjal, köszönöm neki. Ő is olyan, akinek én is adtam volna, mert igazán üdítőnek találom még csak alakulóban levő blogját. Most tehát az ő kérdéseire válaszolok:

Ha lehetőséged lenne otthonodban egy saját könyvtárszoba berendezésére milyen lenne? 

Fehér beépített könyvespolcok, kényelmes füles fotel lábtartóval, kandalló.

Mivel lehet neked örömöt szerezni?

Óh, sok mindennel, de ha a kislányomat dicsérik, akkor különösen boldog vagyok.

Inspirál téged valaki/valami a blogírás közben? 

Ha látom, hogy tetszik, amit csinálok, az szárnyakat ad.

Volt már olyan könyves élményed, amikor vágyakozva gondoltál arra, hogy bárcsak velem történt volna mindez?

Óh, hogyne. Egyedülálló koromban például sok romantikus történettel voltam így, de az angol kastélyokban játszódó könnyed Wodehouse regényekben is szívesen vállalnék szerepet.

Ki az az író, akivel személyesen találkoznál és mi érdekelne vele kapcsolatban?

Agatha Christie-vel vagy Jane Austennal szívesen elcsevegnék egy tea mellett bármiről.

Van valaki, aki számodra megbízhatóan objektív véleményt tud adni egy adott könyvről, amiben nem vagy biztos, hogy elolvasnád?

Egyre kevésbé van ilyen, mert bár sokan vannak, akiknek adok a véleményére, eddig még nem akadt senki, akivel mindenben egyetértettünk volna. Ezért ha valami fel is kelti a figyelmemet ilyen módon, mielőtt tényleg a könyvért nyúlnék, azért jól átgondolom a dolgot.

Ha ajándékba kapsz könyvet nem zavar, ha írnak bele pár kedves sort?

Nem, sőt örülök neki.

Nyaraláskor viszel magaddal könyvet, és ha igen hányat?

Feltétlenül. Hosszabb nyaralásra hármat, négyet is.

Ha egy könyvet kellene megnevezned azok közül, amelyeket eddig olvastál, és valamiért nagy hatással volt rád, melyik lenne az? 

Most olvasom újra Brunella Gasperini trilógiáját, ennek a harmadik kötete, a Mi és ők volt annak idején nagyon nagy hatással rám.

Volt már rá példa, hogy egy könyvet először az eredeti nyelven olvastál, és amikor a kezedbe került magyarul csalódtál benne?

Nem volt még ilyen.