Nem tudom miért, de erről a könyvről valahogy elsőre a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság ugrott be (ne kérdezzétek, miért), és bár szkeptikus voltam egy kicsit, de a lelkem mélyén valami olyan nagy élményt, annyira sok jóságot vártam, mint amennyit az a könyv adott. Hát ez sajnos nem jött be, Rachel Joyce sem történetben, sem stílusban nem váltja meg a világot, de mindezek ellenére nem bánom, hogy elolvastam a könyvet. Valamiféle kis inspirációt azért mégis kaptam belőle a kitartásról, arról, hogy egy ilyen nagy vállalkozás micsoda lelki tartalékokat szabadít fel, és hogy a valószínűtlen helyzetek képesek kilendíteni az embereket a holtpontról, és ezáltal talán sok minden megbocsátható, újrakezdhető. Tetszett az angol tájak, növények leírása is, az egész könyv a közbe-közbe felmerülő problémák, sőt esetenként tragédiák ellenére valahogy kellemesen melankolikus hangulatot árasztott. Szóval ez egy korrekt módon megírt kis könyv, igazi hibát nem tudok benne felfedezni, és a felejthető kategóriába sem sorolnám, csak sajnos kedvenc nem lett, nem volt meg benne az a plusz (x-faktor, hehe), amit vártam. A kivitele viszont nagyon tetszett, nagyon szépek voltak ezek a finom, monokróm illusztrációk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.