Az Időutazó feleségét meglehetősen úttörő módom olvastam annak idején, nem volt még körülötte abszolút fennforgás, egyszerűen csak megtetszett a könyvesboltban, gondoltam, nem lehet rossz, és nem is lett. Nagyon jó könyvélményem kötődik hozzá, de ahogy visszaemlékszem, nem tudott úgy magával ragadni, mint Niffenegger második regénye.

Ezt már kissé lemaradva olvastam, most már szinte a csapból is ez a könyv folyik, de úgy vagyok vele, mint a Szél árnyékával, hogy a nagy népszerűsége ellenére sem csalódtam, sőt. Rendkívül megfogott a könyv hangulata, pedig a történet nem áll hozzám különösebben közel, mondjuk ez így volt az Időutazónál is. Érdekes, mert emiatt Jodie Picoult jutott eszembe, az ő témaválasztásait sem nagyon tudom üdvözölni, de míg őt a kerülendők közé száműztem emiatt, Niffenegger úgy bír írni, olyan zseniálisan tálalja a beteg sztorit, hogy abszolút elvarázsol, és azt sóhajtom, mééég.... (Még Zafón is ilyen író számomra.)

Szóval annak ellenére, hogy sem az egyes szereplőkkel, mozgatórugóikkal, a dolgokhoz való hozzáállásukkal nem nagyon tudtam azonosulni (kivétel Jessica és James, mert ők egy cuki, irigylésre méltó, normális idős házaspár), nem igazán így képzeltem  a történet folyását, sem a végkifejletet, de összességében földhöz csapott a könyv, de nem a kellemetlen módon, úgyhogy a majdnem kedvencek közé sorolom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.