Van nálunk a könyvtárban egy érdekes megkülönböztetés: bizonyos könyveket önkényesen külön tesznek, egy kb. két polcnyi helyen szoronganak azok a kötetek, amelyeket ezért vagy azért könnyű olvasmánynak, ponyvának tekintenek a könyvtár munkatársai. Mivel szeretem az ilyen jellegű olvasmányokat, azért mindig végigjártatom itt is a szememet, hátha találok valami nekem valót, és nagy meglepetéssel fedeztem fel a múltkorjában ezen a helyen Franzen vaskos könyvét.  Nem volt tervbe véve, idegenkedtem tőle valamiért, elsősorban biztos a vastagsága miatt is, de ahogy megláttam ebben a bizarr környezetben, nem tudtam otthagyni árván. Sorsszerű volt ez a találkozás valószínűleg, mert ezután muszáj majd figyelnem a szerzőt, és elsősorban majd elolvasni tőle a Javításokat is, hiszen igazán korszakos, meghatározó íróról van szó. Nemcsak, hogy jól ír, csipkelődőn, szellemesen, ugyanakkor sokszor torokszorítóan, hanem olyan kérdéseket, olyan igazi mai problémákat boncolgat, mint kevesen. Írói stílusa kicsit engem Murakamira emlékeztet, részletesen ír, olyanokat is megtudunk a főhősökről, amelyekre esetleg kíváncsiak sem lennénk, mégsem terjengős, vagy unalmas, mindig hoz valami újat, valami meglepőt, ami továbbgörgeti a történetet, aminek hatására rágod magad tovább és tovább a sűrűn teleírt oldalakon. Nagyon emberi volt a történet, a szereplők, nagyon megkapó és sokszor ismerős, nyomasztó, de összességében mégis felemelő, és az ilyesmire szívesen szánok időt, még akkor is, ha állandóan azon vettem észre magam, hogy Úristen, még mindig ezt olvasom. De kell ez, kell néha egy kicsit lassítani, és elcsemegézni valami ilyesmivel is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.