A képen San Mamete, az idilli kis falu a Luganói-tó partján, ahol a könyvbeli család a nyarait tölti.

1988-ban, nyolcadikos koromban kaptam egyik kedves barátnőmtől a Mi és ők című kötetet. 14 éves voltam, mint a hősnő, és rögtön szerelembe estem az alig 150 oldalnyi kis kötettel, sokszor elolvastam, aláhúzogattam a kedvenc részeimet, aztán kölcsönadtam az osztálytársaimnak, ők is aláhúzogattak, megjegyzéseket fűztek az egyes részekhez, és így jött létre egy meglehetősen preparált példány, kamaszkorunk lenyomata, igazi kincs. Aztán elolvastam a trilógia további (vagyis inkább megelőző) két részét is, és úgy gondoltam, ez az élet, ami nekem kell: írónő leszek, lesz sok gyerekem, és állandó bohókás káoszban és nagy-nagy szeretetben élek majd a családommal. Aztán persze nem lettem írónő, gyerekem is egy lett, és szerencsére messze nem olyan kaotikus az életem, mint a könyvbeli. De most hogy újraolvastam mindhárom kötetet, még mindig azt mondom, hogy egyszerűen zseniális, amit ez a kis olasz nő művel: olyan éleslátással, bölcsességgel, ugyanakkor finom humorral ír a családi élet mindennapjairól, hogy szinte minden sorát ide tudnám idézni. Habár a szereplők olaszok, és a regények az ötvenes-hatvanas években játszódnak, annyira magamra ismertem egy-egy jelenetben, annyira örökérvényűen igazak ezek a sorok. Most a nagy nyári olvasási válságom közepén azt hiszem nagyon jól tettem, hogy újraolvastam ezt a sorozatot, megerősített abban, hogy nincs annál jobb, mint amikor a megfelelő könyvet olvassuk, amelynek sorai visszhangot vernek a lelkünkben.

És az írónő a könyvben is szereplő hintafotelben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.