Parsons egyfajta Hornby-pótlék volt nekem a régi időkben, hasonló stílus, hasonló témák, persze Hornby utolérhetetlen, de azért mégis. Megjelenéskor olvastam az Apa és fiát, aztán a Férj és feleséget, és végül még egy regényét, de annak meg már a címére sem emlékszem, úgyhogy nem hagyhatott mély nyomot, mert aztán egy időre leszoktam a szerzőről. Most viszont kedvet kaptam Harry Silver történetének folytatására, és elég nagy elvárásokkal indultam, hogy akkor most valami nagyon jót fogok olvasni. Na, ez annyira nem jött be. A felénél egyszer majdnem abba is hagytam, de aztán vettem egy mély levegőt, és adtam neki még egy kis esélyt, és láss csodát, a végére egész olvasható kis regény lett belőle. A téma szerintem nagyon jó, van itt mindenféle gond meg probléma, kamaszok, szülők, még idősek is, sok generáció, sok jó szereplő, és jó sztorik, érzelmi hullámzások meg miegymás. Tehát alapban ez lehetne akár egy kedvenc is, mert nagyon csípem az ilyesmit, de sajnos még sincs meg az egészben az a svung, az az olvasmányos stílus, ragyogó humor, ami mondjuk Hornbynál megvan. Így kicsit olyan súlytalan, belekapunk ebbe is abba is, de az egész valahogy nem lesz elég koherens és magával ragadó. Úgyhogy Parsons marad pótlék, néha majd lehet, hogy nyúlok érte, ha hiányzik valami ilyesmi. Közben elkezdtem ugyanezen indokokból Fabio Volo új regényét, de a Járok egyet aztán pláne nem az én világom, pár oldal után félre is tettem, mert éreztem, hogy ez valami Pop, csajok, satöbbi (Hornbytól egyedül az nem volt a szívem csücske) lesz, csak sokkal unalmasabban. 

2013-as Európa kiadás, könyvtári kölcsönzés volt. Alapvetően tetszik nekem ez a sárga borító, meg jópofa, hogy visszahozták a cipőket az Apa és fiából, meg azt is látom, hogy már a Reptér is ebben a sárgában nyomult, de ha most be szeretném szerezni és egymás mellé tenni a polcra a trilógia köteteit, sajnos nem mutatna jól. De szerencsére nincs tervben, hogy megveszem. :-)

Mivel külön építkezős blog indításához sem kedvem, sem energiám nem volt, de kényszeres vágyat érzek, hogy dokumentáljam és megosszam, hogyan valósul meg életem álma, ezért mától számíthattok ilyen jellegű bejegyzésekre. 

Több, mint tíz éve költöztünk erre a környékre társasházba, és annyira a szívünkhöz nőtt, hogy szerettünk volna itt valami nagyobbat, önállóbbat. Főleg én meg a gyerek, mert a férjem mindig kicsit drágállotta az itteni árakat. Ezért pár évvel ezelőtt majdnem bele is vágtunk egy építkezésbe máshol, de aztán mégsem lett belőle semmi. Most már a sors kezét látom ebben, meg abban is, hogy nem sikerült olyan házat találni, ami megfelelt volna az igényeinknek, ezért lassan a férjem is beadta a derekát, és megvettük ezt a telket tavaly augusztusban. 

Első könyvem volt Bill Brysontól, és valami nagyon olvasmányos, könnyed, mégis okos és tanulságos könyvet vártam, ismeretterjesztést felsőfokon. Nem tudom a témán múlott-e vagy egyszerűen csak az én hiányos angoltudásomon, de nekem határozottan tömény volt, az idézetek rettenetesen szárazak, a magyarázatok sokszor nehezen követhetők, sőt még hibát is felfedezni véltem az egyik közgazdasági fejtegetésben, amit aztán az adott végzettséggel rendelkező férjem is megerősített. El tudnám képzelni ezt a könyvet egy angol szakos szeminárium témájaként az egyetemen, ahol szépen el lehet rágódni bizonyos problémákon, jobban megvilágítani, hozzátenni, boncolgatni. Így végigolvasva viszont nem tudom, mennyi fog megmaradni belőle, bár nagy részét szerintem egyáltalán nem is kell tudnom. Nem gondolom, hogy bele kéne bonyolódnom olyan kérdésekbe, amelyeket a szerző állítása szerint az anyanyelvi beszélők sőt hivatásos írók, újságírók is elrontanak. Nálam ez már kicsit nyelvtannácis kategória. Persze többször gondoltam arra is, hogy vajon jobban élvezném-e ezt az egész fejtegetést, ha az általam sokkal jobban tudott német nyelvről szólna, nem beszélve a magyarról. Ettől függetlenül fogok még próbálkozni Brysonnal, mert néha azért megcsillant a humora, meg elismerem, hogy igen tájékozott, művelt ürge lehet, akitől lehet tanulni.

Az Akadémiai Kiadó 2013-as kiadása, könyvtári kölcsönzés volt. A borító nem rossz ötleten alapul, de mégis valahogy olyan jellegtelen szerintem.

Nem mondom, hogy ez a kedvenc műfajom, de időről időre szívesen kínzom magam egy kis disztópiával, valószínűleg azért hogy értékelni tudjam a jó dolgomat. Egyébként ha pontosak akarunk lenni Sally Gardner könyve nem disztópia, hiszen nem a jövőben játszódik, inkább egy alternatív valóságot mutat be, de a diktatúra megjelenítése nekem az ebben a témában olvasott eddigi könyveket idézte. Egy közkeletű összeesküvés elmélet új díszletek közé helyezésén kívül nem is nagyon tett ehhez az általam eddig ismert eszköztárhoz hozzá  ez a regény, viszont tagadhatatlanul hozta azt a nyomasztó hangulatot, amit az ember egy ilyen típusú műtől elvár. Valamiért mégsem taglózott le és csapott földhöz a sztori úgy, ahogy vártam, de biztos én vagyok a kőszívű, mert a szerző mindent megtett, hogy megnyissa a könnycsatornákat. Nem tartom egy egyedi, korszakos könyvnek, de legalább gyorsan olvasható, nagyon tetszett a szerkezete, az extrarövid fejezetek. Azt viszont nem értem, hogy miért ifjúsági könyv. Mert egy 15 éves fiúról szól? Könyörgöm, ennyi erővel A legyek ura is az. Ebben aztán volt legalább annyi durvaság, úgyhogy én biztos nem adnám még egy jó ideig a gyerekem kezébe. Mostanában egyre inkább idegesítenek egyébként ezek a kategóriák, azt gondolom, hogy attól, hogy a Kolibri ráírja, hogy Magasfeszültség sorozat, és ezzel próbálja érzékeltetni, hogy csak óvatosan, ez még egy felnőttkönyv. Persze nem gondolom, hogy ezt a Kolibri találta ki, gondolom külföldön is ifjúságiként adták el a kötetet, sőt az írónő is direkt így írta, de szerintem ez is csak marketing, nem kell mindent lenyomni a fiatalság torkán, csak azért, mert ez egy elég nagy piac.

2012-es Kolibri kiadás, kedves ismerőstől kaptam kölcsön. A külleme egyébként nagyon tetszetős, jók a patkányos rajzok is.

És akkor térjünk vissza a könyvekhez, mert amellett, hogy mostanában rengeteg zenét hallgatok, azért olvasok is. ;-) Most éppen egy nagyon szórakoztató, könnyed kis könyvet fejeztem be, amit megmondom őszintén csak Kerstin Gier nevével lehetett eladni nekem, mert a rózsaszín borító nem sok jót ígért. De aztán kiderült, hogy Gier nem csak az ifjúsági irodalomban ász, hanem Marian Keyes-hez hasonlóan vicceset, nem nyálasat tud alkotni ebben a csajos szegmensben is. (Arra még mindig nem találok választ, hogy a magyarok közül miért nem tudja ezt jól csinálni senki...) Giert meg különben is imádok németül olvasni, mert olyan gördülékeny, ugyanakkor igényes a stílusa, hogy egyszerre élvezet, hogy értek mindent, és mégis tud olyanokat írni, amire rácsodálkozom, hogy jé, ez tényleg így van, de jó. Csodálatos lenne ezt egyszer angolul is megélni, de addig még sokat kell güriznem, úgy érzem. Ez a könyv egyébként beszerezhető magyarul is, és úgy látom, az összes többi régebbi is, de egytől egyig olyan borítókkal, hogy nem csodálom, hogy eddig nem mertem hozzájuk közeledni. Mindenesetre ez megint egy olyan világ, amiben szívesen elidőzöm, abszolút kozmopolita, de mégis vannak benne olyan igazán jó németes dumák, helyzetek, amitől egyből otthonos lesz. Szóval nagyon is elképzelhető, hogy olvasok még ezek közül, de azért inkább németül, ha egy mód van rá.

2007-es Bastei Lübbe kiadás, egy kedves ismerőstől kaptam kölcsön.

Egyedi zenei poszt következik, nem hiszem, hogy rendszer lesz belőle, de annyira tetszik ez a szám! Szerintem messze a legjobb zene, ami sok éve A Dal közelébe került (én már a megjelenése óta imádom), úgyhogy melegen ajánlom a zsűrinek, hogy ott legyen a legjobb négy között. 

A múltkori Szűcs Vanda könyv után gyorsan elolvastam Lovranits Júlia könyvét, hogy egy kis kontrasztot hozzak, valami olyat, ami igazán értékes a mai magyar gyerek-, ifjúsági irodalomban. Szintén első könyves szerzőről van szó, és bár az írónő már nem kamasz, mint Vanda, de azért még egészen fiatal a huszonegynéhány évével. A könyvet már volt szerencsém kéziratban is olvasni, akkori véleményemet itt olvashatjátok. Bár ez teljesen más témájú, mint Vanda regénye, én a célcsoportot is fiatalabbnak gondolnám, viszont a kiadó mégis a 12 éven felüli korosztályt célozta meg. Nem mondom, hogy nekik nem jelenthet élményt, hiszen még egy felnőtt is örömmel forgathatja ezt a kedves könyvet, de véleményem szerint szerencsésebb lett volna kicsit kisebbekre, 8-9 évesek, alsó tagozatos korosztályra alapozni, és ebben a szellemben kreálni meg a könyv küllemét is. Mert bármennyire is szeretem Szőnyi Gergely munkásságát, és alapvetően ezt a képét is nagyon jónak tartom, sajnos teljesen mást sugall, mint amit az olvasó aztán tényleg kap a könyvtől. Ehhez a bűbájos kis regényhez szerintem egy sokkal visszafogottabb, pasztellesebb, lányosabb világ passzolt volna. De persze ez megint üzlet, mit Vandánál is írtam, tehát valami miatt ez az egész így állt érdekében a kiadónak, én meg végül is annak örülök, hogy egy ilyen jól megírt, érdekes és értékes mondanivalójú könyv egy ilyen nagy és neves kiadónál tudott megjelenni, és álladóan szembejön a nagy könyváruházak polcain. És ez nem kevés. Drukkolok a szerzőnek, és kívánok még sok jó gyerekkönyvet!

Az írónőről és a könyvvel kapcsolatos háttértörténetekről (kimaradt jelenetek, eredeti rajzok) pedig itt olvashattok.

2013-as Könyvmolyképző kiadás, saját példány. Egyébként az eredetihez képest a cím is megváltozott, de az viszont tetszik, aranyos szerintem.

Ismét sorra került egy Murakami, szépen beosztva olvasgatom a regényeit, mert bár sosem lesz kedvenc szerzőm, minden kötete kellő mértékben leköt, és talán csak egy volt, a Norvég erdő, ami kevéssé tetszett, a többi stablilan hozta eddig a nem tökéletes, de azért elég jó színvonalat. Ez a könyve is ilyen volt, ráadásul rövid is, amit különösen szeretek. Ilyenkor nincsenek üresjáratok, felesleges körök, talán ha tíz oldal volt, ami picit untatott, egyébként meg végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. Minden volt benne, ami egy jó Murakami regényhez kell, egyre inkább kezdem sejteni, hogy sok újat már nem tud nekem írni, valahogy mindig ugyanazok a szereplők, ugyanazok a problémák köszönnek vissza. De nem baj ez, nem kell nagy adagban fogyasztani, és akkor nem telítődöm túlságosan. Azért ha igazságos akarok lenni, ebben a könyvben  újdonság volt az eddigiekhez képest, hogy európai helyszínekre is elvetődtek a szereplők, és ez új színeket, ízeket hozott. 

A borító tetszett, ez a külcsín szerintem passzol a szerző stílusához. 2008-as Geopen kiadás, összességében rendben volt, de nem értem, hogy miért angolból fordították, miért nem japánból.

Könyvtári kölcsönzés volt.

Első körben nem volt szándékomban elolvasni Szűcs Vanda könyvét, de aztán olyan viharokat kavart, hogy felelős anyaként gondoltam, illene elolvasnom, mégis miket adok a lányom kezébe. Mondjuk az is igaz, hogy nem én adtam, hanem ő akarta. Jó múltkorjában hasomlóképpen jártam Az egy Zizi naplójával is,  azt is a negatív kritikák hatására olvastam el, aztán a végén nem tudtam igazat adni a berzenkedőknek, a maga nemében nem volt az olyan rossz könyv. Ennél a regénynél is azt mondom, hogy helyén kezelve nem olyan szörnyű, és az vesse rám az első követ, aki boldogult lánykorában nem olvasott ilyen limonádékat. Persze szomorú lennék, ha a gyermekem csak ilyesmit olvasnak, de nem tartom károsabbnak, mint a régi szép idők Édesvölgyi sorozatát, vagy anépszerű Denise füzeteket. Nem ítélem el az Alexandrát sem, hogy kiadta, hiszen van erre igény bőven, és ő is szeretett volna magának egy Leiner Laurát, más kérdés, hogy ez a végén sikerül-e vagy sem. Nem mintha Szűcs Vanda sokkal tehetségtelenebb lenne, mint Laura, sőt összességében nekem jobban tetszett, hogy tömörebb, nem annyira terjengős, szájbarágós, ismételgetős a stílusa. Mondjuk az is biztos, hogy nagyon sok mindenben koppintja a Szent Johanna Gimit, ez a regény is a budai úrilányok életéről szól, ugyanazok a klisék, egyensztorik jönnek itt is elő. Kíváncsi leszek meddig lesz ebben svung, mindenesetre nem tűnik rossz üzleti vállalkozásnak. Meg irigylem is egy kicsit Vandát, hiszen én is írtam ennyi idősen naplóformájú regényt, amit azonban sem befejezni, sem kiadatni nem tudtam (mondjuk annyira nem is erőlködtem rajta).

Kicsit lassú a felfogásom, mert csak akkor esett le, hogy Emmuska, azaz Orczy Emma bárónő, A Vörös Pimpernel írónője a főszereplő, amikor Bideskuthy negyedszerre mondta el úgy a nyolcvanadik oldal tájékán, hogy: "Emmuska, magának olyan jó a fantáziája, írnia kéne!" Az egy-két helytálló életrajzi adattól eltekintve minden alapot nélkülöző történet olyan szimpatikusnak írja meg Emmuskát (na, meg a férjét, Montagu Barstow-t, na őt egyszerűen imádtam), hogy muszáj lesz megismerkednem kicsit közelebbről a munkásságával. Mostanában sokszor nem voltam vevő a kosztümös kalandregényekre, de a Győrei-Schlachtovszky szerzőpáros olyan bravúros stílussal, változatosan, furfangosan, kedélyesen és mulattatón írták meg ezt a rendhagyó történelmi tablót, hogy menten rehabilitálnom kellett a műfajt, elsőnek jöhet is mindjárt A Vörös Pimpernel. Az Emmuskát egyébként katacitától kaptam a győri molykarácsony keretein belül, és mondhatom nagyon jó választás volt. A könyv küllemében is szemet gyönyörködtető, védőborítós keménykötés, beépített könyvjelzővel (mondja már meg valaki, hogyan hívják ezt hivatalosan, mert sose tudom), halvány színekkel, békebeli stílust idéző rajzokkal, szóval igazi dísze a könyvespolcnak. Azokat a könyveket meg külön szeretem, amelyeket a férjemnek is jó szívvel ajánlhatok, mert könnyed, de mégsem csajos. Ráadásul másik családi vonatkozása miatt is kedves nekem a könyv, ugyanis a tesóm kisbabája is az Emma névre hallgat.

Azt kell mondanom, Leiner Laura lényegesen elviselhetőbb egy kötetben, mint egy rétestésztaként elnyújtott sorozatban. Bár a terjengősségről, szájbarágós stílusról még mindig nem szokott le, de azért ebbe az oldalszámba lényegesen kevesebb ismétlés meg felesleges magyarázat fér bele, mint a Szent Johanna Gimi köteteibe. Ami pedig jelentős pluszt ad a műnek, az a helyszínválasztás. Laura kitűnően hozza azt a sajátos hangulatot, ami az ilyen szabadtéri fesztiválokra jellemző, egészen nosztalgikus hangulatba keveredtem tőle. Abszolút pozitívan állítja be az ilyen rendezvényeket, ami nagyon szimpatikus, és talán meggyőzi az ódzkodó szülőket is, hogy nyugodtan elengedhetik a gyerekeiket ezekre a helyekre, hiszen minden kényelmetlensége mellett egy fesztivál nem más, mint egy össznépi vígság, egy hét napos nemzetközi lakodalom. A történet nem volt egy nagy durranás, bár először azt hittem, Laura rehabilitálja Arnoldot, és ír egy modern Büszkeség és balítéletet, és ez, bár sosem voltam Arnold rajongója, nekem jobban tetszett volna. Persze azt is elismerem, hogy a dolgok végső alakulásában meg azért volt egy kis meglepetésfaktor, ami azért szintén nem hátránya a meseszövésnek. A főhős mindenesetre sokkal kevésbé volt idegesítő, mint Renáta, a többiek meg hasonló karaktereket hoztak, mint akiket a Szent Johannában már megszokhattunk. Szóval szórakoztató volt, poénos, nem nyálasan, de azért romantikus, és gondolom a célközönségre gyakorolt hatásában ez még inkább igaz, úgyhogy azt hiszem, Leiner Laura nem véletlenül a magyar tiniregények koronázatlan királynője. 

Agatha Christie nagy rajongójaként persze kellett ez a kötet is a gyűjteményembe, és ezt most új fogadalmamnak köszönhetően (mindent elolvasok, amit megveszek és csak utána veszek újat) nem is tologattam jobbra-balra, hanem egész hamar elolvastam. Jó azért ez köszönhető annak is, hogy ez igazából inkább egy album, teli fantasztikus képekkel, amelyek nagy részét egyébként maga az írónő fényképezte, vagy őt ábrázolják mindenféle érdekes szituációban, pl. szörfözés közben. Az hogy kipróbálta ezt a számomra meglehetősen extrém sportot, még nagyobb csodálattal töltött el Christie iránt, meg különben is olyan jól viselte ezt a meglehetősen feszített tempójú, olykor viszontagságos tíz hónapot, hogy le a kalappal. Mindig minden érdekelte, és ezekről a dolgokról kimerítő leveleket írt szeretett édesanyjának. Persze nem kell ezektől irodalmi igényű alkotásokat várni, nem is azért íródtak, de azért ez a csodás szerző nem hazudtolja meg magát, ha történt valami, arról igazán érdekesen ír. Arról meg nem tehet, amikor csak teázásról meg bridzsről tud beszámolni, én azért ezeken a pontokon néha eluntam magam. Mindenesetre nagyon szép kiállítású könyv, jó volt látni az eredeti, a hotelek fejléces papírjára írt leveleket, meg képeslapokat is, úgyhogy összességében az Agatha Christie polcom egyik ékessége lesz ez a darab.

2013-as kiadás, saját példány. Nagyon szép kiadvány, kemény borítóval, gyönyörű képekkel, ahogy egy ilyen albumhoz dukál.

Nem volt egy egyszerű terhességem, ezért nem is nagyon szeretem máshogy aposztrofálni, de a címbe mégsem mertem ezt a mára már kiátkozott szót írni, mert még megköveznek. Megkínlódtam az én drága kislányommal az állandó émelygéssel és lakodalmas kutyára hajazó hányásokkal kezdődő, puffadással és gyomorégéssel folytatódó, végül életveszélyes toxémiába torkolló 37 hét alatt. Ezért tetszett nagyon, hogy Szécsi Noémi (a képen) kíméletlen őszinteséggel ír le mindent, ami ezzel az állapottal járni tud, nem szépít, nem cukormázaz, hanem viccesen, önirónikusan vall arról, ő hogyan élte meg ezt a kilenc hónapot. Persze némely részlet riasztó lehet annak, aki még nem szült, de minden kellemetlenségen túl is süt a sorokból az a meggyőződés, hogy megéri ez az egész.  A kismama naplója nem akar több lenni, mint amit a cím alapján várhatunk, könnyű, üdítő szórakozás. Én határozottan kedvet kaptam a második részhez is. No meg lassan el kéne olvasnom Szécsi Noémi új könyvét a Gondolatolvasót, mert ettől a nőtől mindenre kíváncsi vagyok.

Zadie Smith ( a képen) könyve egy fellángolásos vásárlás eredménye volt pár éve, szeee nagyon dicsérte, de nem volt meg a könyvtárnak, viszont pár száz forintért meg lehetett venni éppen akcióban. Aztán meg a szokásos módon porosodott egy ideig, és így elnyerte a jogot, hogy felkerüljön az idei várólista-csökkentésre. Egy kicsit kevesebb entellektüel rizsa és egy sokkal jobb fordítás azért sokat dobott volna rajta, de így is jól megírt, értékes, fontos könyvnek érzem. Smith pont azokat a mindennapi, középosztálybeli kínokat veszi elő, amiben élek, és én az ilyesmit szeretem a legjobban. Persze van aki ezt jobban tudja, és megint csak Franzennel tudok előhozakodni, de tőle majd elolvasom még a Javításokat, Smith-től meg a Fehér fogakat, és így lehet, hogy majd egy kicsit árnyalódik a kép. Persze nem is az a fontos, hogy melyik a jobb, hanem jelen pillanatban csak az számít, hogy szívesen olvastam Smith regényét, néha csodálatos leírásokat rittyentett és szívbemarkoló érzelmi szituációkat tudott teremteni. Jó kis szövedéke volt ez a mindenféle társadalmi problémáknak, és az az érdekes, hogy talán ez volt az első könyv, ahol nem sérelmeztem az elvarratlan szálakat, valahogy olyan érzésem van, mintha azután, hogy becsuktam a könyvet, a sok remekül megrajzolt figura élné tovább az életét nélkülem is, bukdácsolnak, ahogy eddig is, ahogy mi is, boldog pillanatok és nehézségek közepette. Az tetszett még, hogy Smith igazándiból nem foglal állást, nem nyilatkoztat ki, és ez is új élmény számomra, mert ilyenkor általában azt szoktam érezni, hogy a szerző maga sem tudja, hogy mit akar, de itt most éreztem, hogy ez tudatos, hogy megmutassa nekünk, olvasóknak, hogy semmi és senki sem fehér vagy fekete, hanem sokkal összetettebb ennél az élet. És így szép. :-)

Miután gyors egymásutánban két könyvet is abbahagytam (Az idő térképét, amelyről kiderült, hogy egy prostituált is főszerepet játszik benne, és ezt az ősi mesterséget én fóbiásan igyekszem kerülni olvasmányaimban, meg a Vadnai Bébit, amit meg egyszerűen csak untam), gondoltam muszáj lesz most már biztosra mennem, hogy tényleg jól induljon ez az év. A várólista-csökkentős listámon rajta volt egy Ropi, és hát mi jöhetne jobban a januári befordulós szürkeségben, mint egy kis vidámság, úgyhogy  lenyomtam a lila és a világoskék részt, és mivel több nem maradt, elolvastam még gyorsan a Zizi második részét, ami nem jelentett akkora nagy élményt, mint Greg Heffley kalandjai, de azért határozottan jólesett, és szépen megágyazott egy komolyabb könyvnek, amit most olvasok nagy élvezettel.

Az első könyv, amit elolvastam idén Neil Gaiman és Terry Pratchett közös könyve, az Elveszett próféciák volt. Nem tudom miért tologattam olyan sokáig ezt a könyvet, tesóm, férjem már elolvasták, jó véleménnyel voltak róla, nálam meg csak porosodott az éjjeliszekrényen, még a tavalyi várólista-csökkentésre sem sikerült felkerülnie. Aztán 2013 végén felvettem arra a pár könyvből álló listára, amit még az év vége előtt el akartam olvasni, és el is kezdtem még a szilveszteri wellness alatt, de befejezni már csak januárban tudtam. Mindenesetre az biztos, hogy jó nagy elvárásokkal indulok most a 2014-es évnek olvasás terén is, mert ez a könyv  magasra tette a mércét. Olyan volt, mintha az egyik kedvenc Moore-omat olvastam volna, csak egy kicsit még jobb, vulgaritás é szexizmus nélkül. Gaiman-től még alig olvastam, Patchettől meg ez az első, de az biztos, hogy jönnek még az én utcámba, annyira szórakoztató könyvet sikerült összehozniuk. Egy pillanatig sem volt unalmas, kedves, vicces történet, nagyon szerethető karakterekkel. A vége picit összecsapottnak tűnt, az utolsó pár oldalon kissé összekavarodtak szerintem a dolgok, de addig minden érhető, jól követhető és indokolt volt. De ettől a kis hiányosságától eltekintve számomra mindenképpen előkelő helyet foglal el a műfaj mezőnyében ez a kötet, és még biztos sokáig jó szívvel fogok visszagondolni rá.

Balogh Robival egy GJU-s(Gemeinschaft Junger Ungarndeutschen = Magyarországi Ifjú Németek Közössége) rendezvényen találkoztam Városlődön, ahol bemutatta a svábos trilógiájának első részét, a Schvab evangiliomot, és akkor elementáris erővel hatott rám, hogy egy nálam két évvel idősebb fickó, aki ráadásul ugyanarra az egyetemre járt, ahová én, végre írt egy olyan könyvet, amilyenre már régen vágytam. Valami mélyről jövő identitástudat kötötte akkor ott össze a jelenlevőket, és amikor olvastam a könyveket, mert aztán lassan sorra került mind a három, újra és újra rácsodálkoztam, mennyire megfogott bizonyos pillanatokat, momentumokat a szerző. Balogh azt az elvontabb vonalat képviseli a magyar irodalomban, amiért én annyira nem rajongok, de a téma lehengerelt, és megbocsátottam neki a néhol előforduló érthetetlenségeket meg lila ködöket. (Nem is értem, hogy miért olvassák olyan kevesen, hiszen annyi más ilyesmit olvasnak nagy előszeretettel a népek.) Az első és a második mágikusabb, mint a harmadik kötet, viszont az a legmegrázóbb, mert előjön minden, ami rossz volt a svábság életében, a málenkij robottól a kitelepítésig. Ha én írnék erről a témáról, biztosan kedélyesebbre, pozitívabbra sikerülne, hiszen életem legszebb pillanatait köszönhetem annak a kis sváb falunak, ahol a nagyszüleim éltek, és ahol gyönyörű gyermekkori nyarakat, vidám karácsonyokat töltöttem. De azért köszönöm a Balogh Robinak, hogy megírta ezeket a könyveket, és ezzel emléket állított egy olyan nemzedéknek, akik sokat dolgoztak, sokat szenvedtek, mégis minden napjukat áthatotta valami igazi mágia, életszeretet.

És ezzel a magam szabályai által teljesítettem is a tavalyi várólista-csökkentést, mivel harmadik sváb volt az utolsó a listán, amit még el kellett olvasnom, és ez még 2013-ban sikerült is.

Nem írtam még soha összegzést, de most kedvet kaptam, mert olyan jókat olvastam másoknál. 

2013-ban 148 könyvet olvastam és 12 kötetet hagytam félbe. Ez kb. 34000 elolvasott oldal. A könyvek közel egyharmada gyerekkönyv, a külföldi író jóval több mint a magyar, a nemek aránya viszont majdnem egyenlő. Ez  a része jó is így, jó lenne jövőre is hasonlóan. Viszont az idegennyelvű olvasásokon jó lenne javítani: 5 könyvet olvastam németül, angolul pedig mindössze egyet, ezekből jó lenne többet.

36 könyv került a birtokomba, ebből nyolcat ajándékba kaptam, a többit vásároltam. Ebből 11 gyerekkönyv. Nagy részét el is olvastam, kivéve pl. a nagy rakat Nesbot, amit a férjemnek vettem. Többi olvasmányom könyvtári vagy kölcsönkért könyv volt, illetve a régebben polcon lévők közül is sikerült ledolgozni jó párat.

Az év legjobb könyve egyértelműen a Hová tűntél, Bernadette?, de nagyon tetszett még az És besétált a szerelem, Az eltört teáspohár, A köztünk lévő távolság és a Hattyútolvajok is. A gyerekkönyvek közül pedig az Emlékolvasók, a Matild és Margaréta, a Csomótündér, a Tücsök a Holdon és a Hófehér karácsony voltak a legjobbak.

Jó kedvvel és elvárások nélkül blogoltam, voltak nagyon jó hónapok és kevésbé termékenyek, de összességében meg vagyok elégedve a bejegyzések számával és minőségével, meg a látogatottsággal is.

Magánéletileg pedig nagyon sűrű volt ez az esztendő: lakás eladás, telek vásárlás, ház tervezése. Ennél már csak ez az év lesz izgibb, amelyről a beszámolót reményeim szerint már az új házban írom. A gyerekem ötödik osztályba lépett, nagy lány már, kamaszodik, de nem sokkal karácsony előtt megszületett az édes kis unokahúgom, úgyhogy lesz kit dajkálgatni 2014-ben.

A címben szereplő Agatha Christie novellagyűjteménnyel próbáltam tovább fokozni a karácsonyi hangulatomat, de a Téli berek után inkább csalódás volt, pedig nálam nagyobb A.C. rajongót nehezen találni. Azért is furcsállottam, hogy nem tetszettek ezek a történetek (a versekről ne is beszéljünk, de azt be tudom annak, hogy nem lehet valaki mindenben egyformán zseni), mert a Mary Westmacott álnéven írt regényekért is odavoltam, és valami ilyesmire vártam most is. Nem mondom egyébként, hogy olvashatatlanok voltak ezek a történetek, csak valahogy olyan gyermetegek, elnagyoltak. Vékonyka kis kötet, hamar túljutottam rajta, és szerencsére nem is került sokba ez a hirtelen fellángolás, meg nem is bánom, hogy megvan, mert azért továbbra is kell minden Christie-től, Christie-ről. Így most rendhagyó módon egy kicsit félresikerült karácsonyi olvasásról szól az ünnepi bejegyzés, de oda se neki, azért kívánok nektek nagyon boldog karácsonyt és az új évben minden jót, amire csak vágytok!

2012-es kiadás a Szent István Társulattól, saját példány. Nem egy jelentékeny kötet kinézetre sem, kicsit gagyi ez a címlapkép szerintem, de legalább keményborítós és a régebbi kiadásnál  összességében ízlésesebb.

Hú, jól elment a december bejegyzések nélkül! Úgy tűnhet, hogy nem is nagyon olvastam, pedig de, csak ide is kaptam meg oda is, úgyhogy van egy-két félig olvasott, amelyek remélem idén még befejeződnek. Ezzel a Kostovával meg úgy jártam, hogy vastag is volt, meg ijesztgetős is (este már nem szívesen mentem le a pincébe), úgyhogy először abbahagytam úgy 100 oldal után, mondván nekem most így karácsony előtt nincs erre szükségem. De aztán annyi impulzus ért a kedves ismerősök felől, hogy úgy döntöttem mégis folytatom, hátha olyan jó, mint mondják, és akkor sajnálnám később, ha valami ilyesmiről lemaradtam.Egy hetem volt, mert vissza is kellett vinni a könyvtárba, úgyhogy két karácsonyi bevásárlás között, amíg a már szabin lévő férjem a csihi-puhi filmeket nézte szakmányban, én ezt olvastam lelkiismeretesen. Nem volt egyébként olyan vészes a vámpíros része, ez egy nagyon lightos kis rémregény, a Kostova-féle hangulatteremtést pedig, mint már a Hattyútolvajokban is, most is imádtam. Izgalom meg rejtély, ami meg onnan hiányzott, itt most volt bőven, még akkor is, ha néha azért számomra egy kicsit túl sok volt a történészkedés (mondjuk nem mondhatom, hogy Kostova zsákbamacskát árult, ha csak a címet nézzük, hehe). Az nekünk, magyaroknak meg különösen kedves lehet ebben a könyvben, hogy szeretett fővárosunk is nagy szerepet kap a Drakula utáni hajszában, és Kostova nagy rajongással ír az épületeinkről, ételeinkről.

Fekete István olyan szerző volt számomra, akiről hosszú évekig azt gondoltam, hogy nem nekem való. Indult ez a kisiskolásként ért Tüskevár élménnyel, és csak tavaly tört meg először a Tüskevár újraolvasásával, aztán meg a csodálatos novellagyűjteménnyel, a Régi karácsonnyal, amellyel tavaly készültem az ünnepre. Idén a Téli berekre esett a választásom, hogy folytassam a sort, és mondhatom igazán megkaptam azt, ami miatt Fekete István könyvéért nyúltam: tökéletesen elandalított a tájleírásaival, segített lelassulni a hektikus adventi napokban. Emellett vicces is, bájos is, megható és elgondolkodtató, van itt minden, kamaszszerelemtől a szocialista mezőgazdaságig (na, az azért egy csöppet didaktikus volt), de a lényeg mégis a téli természet, és hogy hogyan viseljük mi emberek ezt a nem mindig könnyű hideg, korán sötétedő időszakot. Én legalábbis ezt tanultam most Fekete Istvántól, és kellett ez most nekem nagyon, mert nehezen szakadtam el a nyártól, de most már határozottan jól érzem magam a meleg szobában egy teával és egy jó könyvvel, ha kimegyek, akkor meg jól felöltözöm, és akkor jöhetnek a csípős szelek, nem bánom. Azért tartogatok még egy olvasmányt kifejezetten karácsonyra, de az a kötet már most megalapozta a hangulatomat, és Fekete István immár a harmadik tőle olvasott kötet után belépett azon szerzők sorába, akikre mindig bizton lehet számítani.

Ez egy olyan cím, amire - valljuk be őszintén - minden könyvmoly rámozdul. Ráadásul engem még nagyon emlékeztet a Mr. Magorium meseboltjára is, és erről a filmről nagyon jó emlékeket őrzök. És bár azóta hallottam erről a regényről hideget és meleget is, engem meggyőzött. Nagyon filmérett ez a történet, és én szeretem, amikor olvasás közben peregnek  a szemem előtt a filmkockák, látom a szereplőket, a helyszíneket. Persze a szektás vonulat kicsit Dan Brown-os, de hát oda se neki, ennyi még belefért. A többi viszont inkább Bernadettes, persze annyira azért nem zseniális, azt a könyvet mostanában nem nagyon tudja nálam lenyomni semmi. Viszont nagyon tetszik nekem ez az Amerika, amelyet ezek a könyvek bemutatnak: egy trendi, intelligens, nem hivalkodóan jómódú Amerika, szeretek erről olvasni, talán mert szeretem azt hinni, hogy az én életem is tud valami hasonló lenni. Jó volt az üzenet is, a barátság fontosságáról, és tetszett ahogy a szereplők a kalandokban egymást segítették. Tehát nem mondom, hogy az év könyve nálam (az a hely már foglalt), de szerintem mindenképpen érdemes egy próbát tenni vele.

Vannak olyan könyvek a könyvtárban, amelyeket időtlen idők óta el szeretnék olvasni, de nem sürgető vággyal, és mivel nem nagyon olvassa őket más sem, hűségesen várnak a sorukra, mint egyfajta vésztartalékok, hogy ha semmi nem kelti fel az érdeklődésemet, akkor például ott a leghátsó sorban tudom, hogy vár rám az a Vargas. Na, most kivettem végre, és nem bántam meg egyáltalán, abszolút korrekt kis könyv, krimiben, hangulatban is erős. A fülszöveg szerint a felügyelő columbós, de ha már Párizsban vagyunk, akkor nekem inkább Maigret jut eszembe róla, de mindenképpen nagyon szerethető figura, minden hibája ellenére. A regény egyébként tele van ilyen különös, mégis nagyon szimpatikus alakokkal, Pennac Párizsa ez, egy furcsa, kicsit anakronisztikus létforma, egy összetartó közösség, ahol minden különc megtalálja a helyét. A történet számomra kicsit nehezen indult, de aztán nagyon olvastatta magát, ezt bizonyítja, hogy fenn is maradtam tegnap miatta, amit egyébként nem nagyon szoktam. (Na, jó, azért olyan nagy éjszakázásra nem kell gondolni, csupán annyi volt, hogy tíz helyett tizenegykor feküdtem le.) Kicsit féltem a pestistől, nem tartozik a kedvenc témáim közé, de a naturalisztikus része szerencsére nem kapott nagy hangsúlyt, egy másik epizód volt, ami nekem egy picit megfeküdte a gyomromat, de nekem ilyen az ingerküszöböm, nem kell azért megijedni, skandináv krimiken edzett olvasóknak szerintem a szeme se rebben. Szóval összességében azt mondhatom, olvassátok, mert jó, ne árválkodjon szegény elhagyatva  a könyvtárak polcain!

A tavalyi év egyik legnagyobb könyvsikere volt nálam Jonas Jonasson első regénye, így természetesen érthető, hogy rögtön lecsaptam az új kötetére, és azáltal az a nem mindennapi helyzet állt elő, hogy az elsők között vagyok, akik olvasták és írnak róla. Jonasson olyan remekművet írt a maga műfajában első próbálkozásra, hogy már akkor eldöntöttem, ettől a hapsitól minden mást is elolvasok, amivel előáll. A dél-afrikai analfabéta (vagy mégsem?) Nombeko történetét olvasva nem is bántam meg ezt az elhatározásomat. Bár nem volt rám akkora hatással, mint az első, de nem tudom, hogy azért-e mert tényleg icipicit gyengébb, vagy csak már nem volt meg az újdonság mindent elsöprő varázsa. Lehet, hogy aki ezt olvassa először, és most csodálkozik rá, hogyan vezeti hőseit Jonasson mindenféle hihetetlen kalamajkákon keresztül úgy, hogy közben az egyszerű szereplők képesek a világtörténelmet is átírni, az most szeret bele Jonassonba. Velem már ez tavaly februárban megtörtént, úgyhogy most már inkább olyan érzéseket táplálok iránta, amit egy régebbi kapcsolat erős szeretetéhez tudnék hasonlítani, de mindenképpen kialakult közöttünk egy olyan kapocs, hogy a továbbiakban is hűséges maradok hozzá. Vannak ilyen írók az életemben, legutóbb Moore-ról írtam hasonlókat. Szóval olvassatok ti is Jonassont, ha felhőtlen szórakozásra vágytok, szellemes, fordulatos történetre, szerethető főszereplőkre, emberközeli világirányítókra, éles társadalomkritikával és egy csipetnyi romantikával fűszerezve. Jonassont olvasva teljesen el tudok feledkezni a mindennapi gondjaimról, és szeretnék olyan szabad, mozgalmas életet élni, mint az ő szereplői, még ha többnyire rettenetesen bizarr szituációkba keverednek is.

Bár a mostani helyemet nem tudom megmutatni, mert jelenleg bérelt házban bérelt bútorok között tengődünk, de azért csak nem bírtam megállni, úgyhogy szentelek én is egy bejegyzést ennek a témának. Szóval a termeimről (ahogy Zsuzsi anyukája mondta múltkorjában) nem csinálok fotót, mert nem az én stílusom itt semmi, a bőrkanapétól a festményeken át a nippekig. A kis ezüst színű Vaiom a régi, meg legalább nappal a nagy üvegfalon át szép kilátás nyílik a kertre. De ez csak átmeneti, és remélem jövő ilyenkor már tudok mutatni képeket az új házról, addig pedig itt egy kép a régi nappalinkról, ahol két hónappal ezelőttig blogoltam.