Fekete István olyan szerző volt számomra, akiről hosszú évekig azt gondoltam, hogy nem nekem való. Indult ez a kisiskolásként ért Tüskevár élménnyel, és csak tavaly tört meg először a Tüskevár újraolvasásával, aztán meg a csodálatos novellagyűjteménnyel, a Régi karácsonnyal, amellyel tavaly készültem az ünnepre. Idén a Téli berekre esett a választásom, hogy folytassam a sort, és mondhatom igazán megkaptam azt, ami miatt Fekete István könyvéért nyúltam: tökéletesen elandalított a tájleírásaival, segített lelassulni a hektikus adventi napokban. Emellett vicces is, bájos is, megható és elgondolkodtató, van itt minden, kamaszszerelemtől a szocialista mezőgazdaságig (na, az azért egy csöppet didaktikus volt), de a lényeg mégis a téli természet, és hogy hogyan viseljük mi emberek ezt a nem mindig könnyű hideg, korán sötétedő időszakot. Én legalábbis ezt tanultam most Fekete Istvántól, és kellett ez most nekem nagyon, mert nehezen szakadtam el a nyártól, de most már határozottan jól érzem magam a meleg szobában egy teával és egy jó könyvvel, ha kimegyek, akkor meg jól felöltözöm, és akkor jöhetnek a csípős szelek, nem bánom. Azért tartogatok még egy olvasmányt kifejezetten karácsonyra, de az a kötet már most megalapozta a hangulatomat, és Fekete István immár a harmadik tőle olvasott kötet után belépett azon szerzők sorába, akikre mindig bizton lehet számítani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.