Tegnapelőtt megérkeztek és tegnap beépítésre kerültek a nyílászárók: fehér műanyagprofilok, háromrétegű üveggel.

Múlt hét során elkészült a tető faszerkezete is, meg egyidejűleg megcsinálták a lapos tetőt (amiről sajnos nem tudok képet mutatni, mert nem tudott úgy felmászni a férjem, hogy értékelhető kép születhessen, de talán így is látható a fehér szigetelés meg a szürke fólia). A két kisebb és egy nagyobb négyzet a tetőn a bevilágítókat jelöli, előtérben láthatók a válaszfaltéglák és a cserép, szemfülesek pedig észrevehetik a még berakásra váró nyílászárókat.

Kicsit elmaradtam a házzal, mert a munkálatok is csúsztak egy csöppet a rossz időjárási helyzet miatt. A tetőt egyben akartam prezentálni, de még mindig nincs rajta a cserép, viszont egyéb izgalmas dolgok meg történnek folyamatosan, úgyhogy így most részleteiben mutatom. A félnyeregtető tűzfalát szépen felfalazták már május elején, meg beöntötték a vasbeton oszlopokat a tetőn, illetve a koszorút, de aztán jöttek az esős, szeles napok, és nem nagyon lehetett a tetőre menni, úgyhogy nagyjából májusban álltak a munkálatok. Most viszont úgy tűnik begyorsulnak a folyamatok, úgyhogy remélem, jövök majd sok ilyen jellegű bejegyzéssel a közeljövőben.

Segal Viktor első két könyve nem nyűgözött le, hogy miért, lásd itt. Ez a harmadik viszont már a címével is levett a lábamról, és ha beszerezni nem is terveztem, örömmel hoztam haza a könyvtárból. (Nem akarom egyébként elkiabálni, de mintha egyre több szakácskönyvet szerezne be a könyvtár az utóbbi időben.) Nem is kellett csalódnom, a könyv pont azt hozta, amit a cím és a könyv sarkában megjelenő "egyszerűen, szabadon" szlogen sugallt. Itt nincs az a sok lacafaca, mint az előző könyvekben, vannak persze most is érdekes hozzávalók, de nem extrém mennyiségben, és a lényeg tényleg inkább a fantázián, a szokatlan ötleteken, párosításokon van. Na, ezt már szeretem, én is hasonlóképpen gondolkodom a főzésről: a lényeg nálam is a gyorsaság, egyszerűség, de szeretem, ha van a receptben valami finesz, valami meglepő. Ami még nagyon tetszett a könyvben: a képi világa, a hangulatisága, és az átvezető szövegekből sugárzó életöröm. Mert legyen az ember akár az Adrián, a Balaton partján vagy csak a saját teraszán, kertjében, ha jó barátok és finom ételek italok társaságában vagyunk, az maga a földi paradicsom. Úgyhogy nem csak a főzéshez kaphat az ember jó tanácsokat ebből a könyvből, hanem egyfajta életmód-tanácsadónak is felfogható, úgyhogy emelem kalapom Segal Viktor és stábja előtt, szép munka volt!

2013-as Libri kiadás, a városi könyvtárból kölcsönöztem. Szép kiadvány, gyönyörű képekkel, jó szerkesztéssel.

Úgy látszik, sose fogok már felnőni ezen a téren, mert hiába izgulok rá olykor-olykor más műfajokra, mint pl. legutóbb Franzen vaskos társadalomkritikáira, azért még is ezek a békebeli pöttyös-csíkos kis szösszenetek a kedvenceim, olyan kedvesek, egyszerűek a szó legnemesebb értelmében. Az utóbbi időben két ilyen jellegű munkát sikerült elolvasnom, és annyira örülök, hogy még mindig várnak rám ilyen jó élmények, még akkor is, ha szinte egész kamaszkoromat az ilyen regények olvasásával töltöttem. 

Érdekes egyébként, hogy habár a két mű sokban különbözött - magyar és külföldi szerző, a magyar  korban kicsit előbb játszódott, sokkal hosszabb időszakot ölelt fel a főhősnő életéből - mégis nagyon hasonlóak is voltak, főleg abban az érzésben, egyfajta nyugodt megelégedettségben, amit nekem okoztak. Közös volt még az is, hogy Astrid Lindgren Brittája és Beczássy Judit Pirije is melegszívű, talpraesett, bátor kislányok, nagy igazságérzettel, az elesettek iránti empátiával, szóval igazi jó emberek. Mindketten összetartó, nagy családból származnak, jó a humoruk, különbség volt viszont a lányok-fiúk érintkezésében, nem tudom, hogy ez már a híres skandináv szabadság, vagy csak attól van, hogy korban már előbbre járunk, de Lindgrennél sokkal szabadabban lógnak együtt a fiatalok, mint az 1800-as évek végének Magyarországán. 

1961-es Móra kiadás. Saját példány, a nagymamámék eladásra került régi házában találtam. A borító színe annyira nem tetszik, de Demjén Zsuzsa rajzai kedvesek.

1962-es Móra kiadás, a gyerekkönyvtárból kölcsönöztem. Nagyon tetszett a türkiz borító (egyébként is ennek a színnek a fanatikusa vagyok mostanában), Réber László rajzai pedig tökéletesen illenek a könyv hangulatához.

Úgy döntöttem, hogy ezúttal írok éttermekről, szállodákról, utazásokról is, és kezdem egy beszámolóval a vasárnapi ebédünkről. Mivel szerdán betöltöttem a negyedik x-et, járt nekem egy kis kényeztetés, és végre újra eljutottunk kedvenc éttermembe, a Viatorba, Pannonhalmára. A teraszon foglaltattunk asztalt, ami nagyon kellemes hely így nyár elején a napvitorlák árnyékában, kánikulában és hidegebb időben viszont érdemesebb bent enni, ott a kilátás is csodálatos, rálátsz az apátságra meg a völgyre is a csupaüveg étteremből. A teraszról nincs olyan jó kilátás, viszont körül van véve növényekkel, és ha lengedezik egy kis szellő, akkor langyos májusi napokon ideális. A kiszolgálás, az étel, a tálalás most is mint mindig szuper volt, mindenki evett előételt vagy levest, főételt és desszertet, úgyhogy dugig jóllaktunk. Utána még felsétáltunk az ajándékboltba, és vettünk levendulaszörpöt, mert az étteremben is mindig azt iszunk, és isteni, meggylikőrös-aszalt meggyes csokit, mert az is kedvenc, meg egy üveg Tricollist, mert éppen kifogytunk a borból. Hazaérve meg egy nagyot aludtunk. Tökéletes vasárnap!

És most nézzük mindezt képekben elmesélve:

Ez volt az én előételem, libamáj rebarbarával és brióssal. A gyerek húslevest evett (ezt nem fényképeztük le), a férjem meg spárgakrémlevest, ez utóbbiban azt bírtam, hogy kihozták a tányért a malacpörccel, aztán kis kancsóból öntötték rá a levest:

A következő az én főételem, gyöngytyúkmell, comb és máj, újhagymás krumplipürével és gombával:

Apa báránycsülköt evett, lencsével és spárgával, meg sajtos krumplipürével:

A gyerek maradt a jól bevált spagettinél:

És akkor jöttek a csodás desszertek, háromfélét rendeltünk, a gyereknek természetesen csokitortát (sós karamell fagyi volt hozzá, az persze nem kellett neki, úgyhogy én ettem meg, isteni volt):

Én citrombrulét ettem málnafagyival és levendulahabbal, utóbbi nekem egy kicsit túl levendulás volt, úgyhogy azt megkapta apa:

Apa pedig mascarponekrémet evett eperrel és bodzafagyival (ami szintén csodálatos volt):

Szerintem jelenleg ez a legjobb étterem a környéken,  igazán büszkék lehetnek rá a bencések!

Mivel nagy rajongója vagyok a Harry Potter sorozatnak, természetesen érdekelt Rowling felnőtteknek írt könyve, még akkor is, ha írtak róla hideget is meg meleget is. Egyébként is beleszerettem a társadalomkritikus nagyregényekbe az utóbbi időben, és ez több helyről jött infók alapján úgy tűnt, beleillik az eddig nálam Franzen és Smith képviselte kis körbe. Ebből a szempontból nem is csalódtam, mert tényleg ugyanazok a helyzetek, problémák kerültek elő, csak valahogy sokkal keményebben, sötétebben, nyomasztóbban. Amikor Franzen vagy Smith ironizál, megnevetett és ezzel nem bagatellizálja el a dolgokat, de mégis egy kicsit oldja az egyébként gyomorgörcsbe forduló szituációkat, addig sajnos Rowlingnál ezt nem éreztem (bár mások írtak róla, és nem mondom, hogy egy-egy pillanatra nem csapott meg engem is a humor szele, de annyira halványan, hogy egy pillanat múlva már el is illant, és jött helyette egy jó nagy arcul csapás). Annyi selejtes, visszataszító szereplő között nagyítóval kellett keresni a jókat, szerethetőeket, és nem állítom, hogy nem voltak ilyenek, de mégis nagyon nehezen tudták ellensúlyozni a többiek szörnyűségeit. Szóval minden tiszteletem Rowlingé, mert nagyon jól bizonyított ebben a teljesen eltérő műfajban is, de nálam azért mégis lemaradt a fent említett íróktól, mert ott mindig volt valami szépség, valami bizonyosság arra, hogy oly sok viszály után jöhet még valami jó. Rowling is próbálkozott valami ilyesmivel az utolsó oldalakon, egy-két dolog mitha a helyére is zökkent volna, de nem tudtam igazán hinni benne, hogy jöhet valami javulás, mert számomra ez az egész mégsem csak átmeneti üresedésnek tűnt, hanem egy visszafordíthatatlan, csontig hatoló ürességnek. De azért remélem hamarosan olvashatom a Rowling krimijét is, kíváncsi vagyok ott milyen világot teremt. 

2012-es GABO kiadás, a bácsai fiókkönyvtárból kölcsönöztem. A védőborító nélkül tiszta feketében hoztam el a könyvet, és úgy gondolom ez  illene igazából a kötet komorságához.

Kicsit tartottam Kate Morton új (na, jó azért annyira nem új, de én csak most jutottam hozzá) könyvétől, mert a második azért az elsőhöz képest kis csalódást jelentett. Persze már akkor is azt mondtam, hogy jöhet a többi is, de azóta olvastam egy-két még nagyobb csalódást jelentő kosztümös-szórakoztatóst, és valahogy úgy éreztem, kezdek eltávolodni ettől a műfajtól. De aztán a szerencse úgy hozta, hogy gyermekem meg az apja ezt a könyvet választották anyák napi meglepetésül, és valahogy kedvet is éreztem rá hirtelen, meg egyébként is megfogadtam, hogy a könyvtáramba kerülő könyvekre nem ülök rá hónapokig, hanem hamar elolvasom őket, és lőn: már el is fogyasztottam ezt a kis féltéglát, mint a sicc. És még jól is esett! Az elején mondjuk megint arcul csapott egy-két modorosság, bizarr szóalkotás, de aztán ezek szerencsére elmaradtak, a történet meg izgalmas volt, még ha nagy összességében kitalálható is. Persze azért voltak meglepetések, de inkább olyan  jó kis elmerülős volt, pláne amikor egész hétvégén esett az eső én meg csak fetrengtem a kanapén, és arra gondoltam, hogy játszódhatna ez a jelenet egy kastélyban is, és el tudtam magamat képzelni ebben az élethelyzetben, ahogy pongyolában olvasgatok, vagy kimegyek rózsát vágni a kertbe. És tulajdonképpen ezért olvasok én ilyen szerzőket, mint Kate Morton, hogy egy picit elragadjon a képzelet, és elszökjek a valóságtól. De közben inspirált is, mert az is eszembe jutott, hogy a lassan felépülő kis házamban is olvasgathatok naphosszat, meg gondozhatom a kertemet, és ilyenkor mindig arra jutok, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy már majdnem olyan az életem, mint az álmaim.

2013-as Cartaphilus kiadás, saját tulajdon. Jót tett a kiadóváltás, ez a borító határozottan kellemesebb, mint a Könyvmolyképzős giccsesek (bár ott is inkább az első volt kritikán aluli). És kemény borítós létére elég baráti az ára is.

Na, az Eurovízió csak kihozott belőlem még egy zenei bejegyzést. Mivel tőlünk mégsem az én kedvencem ment ki (köszönöm, kedves zsűri!), most a finneknek drukkolok. Egyébként a legtöbb szám középszerű, unalmas vagy kínosan bizarr, Kállay-Saunders még egész jó közöttük, jó helyre is hozzák a fogadóirodák, de nyerni nem valószínű hogy fog. Mondjuk a finnek se, de én azért ezt is rongyosra hallgatom. :-)

Ezen a rajzon T.S. szobája látható, a falon a piros és zöld színek a rengeteg jegyzetfüzetét jelzik, amelyek mind csoda dolgokkal vannak tele.

Reif Larsen első és máig sajnos egyetlen könyvével már beírta magát az irodalomtörténetbe és ezzel egyidejűleg a szívembe is. Különös és különleges könyv. A főszereplő, T.S. Spivet egy igazán rendkívüli kis térképzseni, egy csodálatos kis elme és egy rendkívül szimpatikus kis lélek, és nekem kellett is egy ilyen plusz a történetbe, mert önmagában az utazós sztorik nem kötnek le (ezért is nem veszem elő újra az Útont, pedig istenuccse egy pillanatra kísértésbe estem) . Úgyhogy nagyon élveztem, hogy T.S. mindenről beszámolt, emlékezett, minden érdekelte, mindent kielemzett és mindenhez volt valami ábrája. Nagyon jól felépített volt már a jelenkori történetszál is, de hogy közben bejött egy másik, egy tizenkilencedik századi is, na az már csak hab volt a tortán. Igazán összeszedett kötet, élvezet volt olvasni, és repesve várom a filmet is, pláne, hogy az Amelie rendezője rendezte, úgyhogy már csak jó lehet ilyen körülmények között. Azt nehezen döntöttem el, hogy a gyerekek mennyire értik ezt az egészet, de a végén arra jutottam, hogy egy érdeklődő, a világra nyitott kamasznak ugyanolyan inspiráló lehet, mint nekem, egy új utakra nyitott, a világot még mindig felfedezni vágyó felnőttnek. Jó volt T.S. szemével látni a világot, és remélem a hatása még sokáig megmarad.

2013-as Sanoma kiadás, a gyermekkönyvtárból kölcsönözve. De annyira örök darabnak érzem, hogy nem kizárt, hogy még beszerzésre kerül. A borító nagyon jó, persze ez már a mozis változat, de nem baj, mert az egész kötet, úgy ahogy van, szép és figyelemfelkeltő.

A képen a két szerző mások társaságában (nem találtam róluk sajnos jobb közös képet). Franzen fekete szandijáról, Smith pedig  turbánjáról ismerhető fel.

Mint ahogy itt ígértem, a fenti szerzőktől elsőként olvasott regények után sorra került mindkettőtől még egy, így most eredményt hirdethetek. Persze nem volt ez olyan igazi párbaj, vagy versenyfutás, hiszen sok szempontból eltérő szerzőkkel van dolgunk, de én valahogy mégis sok hasonlóságot is éreztem köztük, és ez a második kör után is így maradt. Franzen Amerikáról, Smith meg Angliáról ír, de mindkettő annyira a való életről, hogy számtalanszor azt éreztem, ez is meg az is mennyire igaz. Még ha van azért itt sok extrémitás is, mert persze unalmas is lenne a saját kis hétköznapjaink leképezését olvasni, de mégis nagyon magamra meg a környezetemre tudtam ismerni még a bevándorlók világában is. Szóval mindkét szerző nagyon érti a lélektant meg a családok dinamikáját, a férjek- feleségek, gyerekek-szülők kapcsolatát. Mindkét esetben ott az a jófajta kis irónia, amitől néha még hangosan is felnevettem. Franzen hozzám nyelvileg egy kicsit közelebb áll, olyan zseniálisan megszerkesztett körmondatai vannak, hogy a lélegzetem is eláll. A Fehér fogakban Smith is sokkal követhetőbb volt, mint előző regényében, úgyhogy ebben is felnőtt Franzenhez.  Mivel Smith velem egykorú nő, Franzen meg egy árnyalattal idősebb férfi, és britek mindig is közelebb álltak hozzám, mint az amerikaiak, ezért adna magát a döntés, hogy akkor mégis csak Smith viszi el a pálmát, de pont ellenkezőleg érzem. Mindkettőjüktől bármikor szívesen olvasok, és abszolút tehetséges alkotóknak gondolom őket, Franzen mégis egy kicsit meggyőzőbb tudott lenni mindkét alkalommal. 

2012-es Európa kiadás, a városi könyvtárból kölcsönözve. A Franzen borítók jók, nem lehet rajtuk sok fogást találni, de a Szabadságé azért jobban tetszett.

2002-es Európa kiadás, szintén a városi könyvtárból. Ezzel a borítóval viszont egyáltalán nem vagyok kibékülve, gagyi szerintem, nem illik a könyvhöz.

Húsvét előtti péntekre készült el a zsaluzás, aztán múlt héten belerakták a vasakat, és mára befejezték a betonozást is. A tervek szerint a hosszú hétvégén pihen a beton, aztán már rá lehet menni, és kezdeni a félnyeregtető tűzfalának építését. Alulról két hetet kell várni, akkor már lehet gyengíteni az alátámasztást, és valószínű akkor nekiállnak a válaszfalaknak.

Minden tiszteletem Jamie Oliveré, azt gondolom alapjaiban változtatta meg a gasztronómiai hozzáállásunkat, ezért habár van már itthon három könyve, és a receptek jó, ha 10%-át főztem meg eddig, nagy örömmel hoztam el a bácsai könyvtárból a zsákmányt, legújabb könyvét, a 30 perces kajákat. Manapság már csak az inspiráció miatt olvasok recepteket, nem érdekelnek a pontos adagok, elkészítési módok, csak az alapanyagok, az ízpárosítások, esetleg egy-egy trükk, és erre Jamie könyve tökéletes volt. Biztos, hogy vannak sokan a földkerekségen, akiknek ezen felül hatalmas segítséget jelentenek a gyorsan és könnyen elkészíthető menüsorok, én mint gyakorlott háziasszony (ha nevezhetem magam annak) olyan nagy újdonságokat azért nem fedeztem fel az receptekben. Nyilván egy főétel salátával, meg egy faék egyszerűségű desszert azért nekem is megy saját kútfőből is közel ennyi idő alatt. Arról nem beszélve, hogy volt egy-két igen csak angolos hozzávaló, pl. a mentaszósz vagy az édeskömény, amit ma hiába hajkurásztam a Sparban, pedig emlékszem, hogy régen volt nekik. Szóval azt mondom, ez a könyv elsősorban kezdőknek, másodsorban meg olyanoknak való, akik vagy nagy brit kaja rajongók, vagy pedig viszonylag bevállalósok, mert ez bizony nem rántott hús vagy pörkölt. Mondjuk ezt az emberek nem is várják szerintem Jamie-től, úgyhogy aki szívesen próbál ki viszonylag egzotikus kajákat, az bátran vágjon bele.

2013-as Park kiadás, bácsai fiókkönyvtárból kölcsönözve. A borító meglehetősen jellegtelen, az ételfotókkal sem annyira voltam elégedett, valahogy minden kaja olyan összecsapottnak nézett ki a képeken

Robert Fulghum nem csak úgy néz ki, mint a Mikulás, hanem lelki alkatában is olyan jóságos, elnéző, kedves tanítómester, akinek írásai újra és újra segítenek abban, hogy miként is kell néznünk a világot, hogyan is kellene élnünk az életünk. Persze az ilyen csúnya, esős, borongós napokon, amikor azon töröm a fejem, hogy már megint nem tud úgy haladni az építkezés az időjárás miatt, ahogy szeretném, ráadásul a férjem tegnap belázasodott és nekem is nemszeretem orvosi vizsgálatra kell mennem délután, nehéz visszakanyarodni a fulghumi útra, de aztán eszembe jut, ahogy a krétaiakról írt, a nevetésükről: "Van egy kifejezésük erre a nevetésre: Aszbesztosz Gelosz. Maga Homérosz is használta ezt az összetételt: "és ki nem oltódó nevetésre fakadtak e boldog/istenek ott..., meglátva cseles művét a ravasznak" Szó szerint annyit tesz: olthatatlan nevetés. Lebírhatatlan, legyőzhetetlen nevetés. A krétaiak azt vallják, aki nevet, az marad meg utolsónak. És ők bírják is- hosszú. hosszú ideje."

Szóval csaknem két év után, most hogy ismét kezembe vettem egy kötetét, habár először nehéz volt ráhangolódnom, mert erőltetettnek sőt néha gyerekesnek találtam a történeteit, a végén rájöttem, hogy nem benne van a hiba, hanem bennem, és erre kell, hogy pár évente figyelmeztessem magam.

2007-es Cartaphilus kiadást olvastam, saját példányt. Az tetszik, hogy kemény kötésű és védőborítós, de a kép, a színek nem igazán adják vissza az írásai hangulatát. A Park kiadónál megjelent első két kötetének borítói valahogy jobban passzolnak szerintem.

Jelenleg  a zsaluzás készül, múlt héten csütörtökön kezdték, remélhetőleg a héten be is fejezik. Addig is csináltam két képet, amelyeken látszik, hogy milyen kilátás lesz a házból a konyhaablakon keresztül a nádasra illetve a játszótérre. Az ablak alatt lesz a mosogató, úgyhogy majd nézegethetek.

Ez a bejegyzés a kép ellenére természetesen nem Brandon Lee legendás filmjéről szól (amelynek egyébként frenetikus a filmzenéje is), csak valahogy ez annyira idekívánkozott most, mert sajnos Audrey Niffenegger hollós könyve viszont messze nem hatott meg annyira, mint a film annak idején (persze az is lehet, hogy akkor még csak húsz éves csacska leány voltam, és azért). Szóval nem gondolnám, hogy a Hollókisasszony egy kultikus darab lesz hosszútávon, pedig a fülszöveg is azt sejteti, én meg imádom Niffeneggert, úgyhogy nagy volt a várakozásom, de sajnos ez a könyv határozottan középszerű szerintem. Nem tudom, hol marad az a varázs, ami a szerző regényeit számomra olyan szerethetővé teszi, de sem a történetben, sem a megfogalmazásban nem találtam, bárhogy igyekeztem szeretni ezt a könyvecskét. Valahogy nem tudtam azonosulni az üzenetével sem, mondjuk nem is tudom igazán, mi volt az. Az már csak hab a tortán, hogy nekem a képi világa sem jött be, azt is lehetett volna szebben, jobban, bár maga a tipográfia meg a könyv formátuma tetszik. Persze egyszer érdemes elolvasni, nem telik sok időbe, de  örülök, hogy nem szereztem be, hiába írja a fülszöveg, mint már fentebb is említettem, hogy ott a polcomon a helye.

2013-as Athenaeum kiadás, a bácsai fiókkönyvtárból kölcsönözve. Pozitívumok: kemény kötés, védőborító, színvilág, a negatívumokat meg lásd fent.

Végül a falazás egy hetet csúszott, és csak múlt hét csütörtökön kezdődtek el a munkálatok, de aztán pár nap alatt kinőtt a ház a földből, és hétfőn már állt minden főfal. A ház egy speciális téglából épül, amit a tervező ajánlott. A Silka mészhomok tégla jó hanggátló, jó a hőtartása és szépen, pontosan lehet belőle építeni. Egy jó 30 %-al drágább, mint ha mást választottunk volna, de reméljük a végén megspóroljuk majd a fűtésen meg a légkondin. A napokban már szinte minden este bent mászkáltunk a házban, nézegettük a szobákat, kezd összeállni a kép. A felső képen az étkező és a nappali látható, az oszlop a fedett teraszé lesz. Az alsó képen pedig a beépített szekrényes folyosót vehetitek szemügyre, ahonnan a hálószobák nyílnak. A végén a sarokban pedig a háztartási helység lesz.

Érdekes, hogy most, amikor vissza akartam keresni, hogy mit írtam Chandler másik regényéről, nem találom a bejegyzést róla (ergo nem is írtam), úgyhogy most azért ejtek egy-két szót arról is.. Az asszony a tóban című krimit a 2012-es várólista-csökkentés keretében olvastam, és négy csillagosra értékeltem a Molyon, mondván: "Nem az én világom ez a negyvenes évek Amerikája, és Agatha Christie-n nevelkedett olvasóként én is rögtön rájöttem a nagy csavarra, mégis jól szórakoztam, fogok még Chandlertől olvasni szerintem. " Na, most jött el az ideje, hogy újra olvassak tőle, amikor beszabadultam a Manciért Bácsára, észrevettem, hogy egy régóta tervezett Chandler-kötet, A hugica is ott található, így két régen várólistás könyv jött velem haza azon a langyos tavaszi délutánon. 

Továbbra is azt tudom mondani sajnos, hogy ez a miliő nem tartozik a kedvenceim közé, és krimiben sem az én ízlésem. Valamit azért mégis tud a szerző, mert a detektív, Philip Marlowe szeméyisége viszont nagyon izgalmas és vonzó, hihetetlenül jó a cinikus dumája, úgyhogy azt hiszem, ha valamikor esetleg ismét a kezembe veszek valamit Chandlertől (Mondjuk a Hosszú álmot, azt azért, mint igazi klasszikust, csak el kellene olvasni.), az szinte kizárólag miatta lesz. Meg azért a stílus miatt is, mert Chandler nem kispályás szinten ír. Isteni hasonlatai vannak, kiválóan teremti meg azt a nyomasztó hangulatot, ami engem alapban taszít, de a művészeti értékét el kell ismernem. Szóval mindezek miatt, bár a felétől meglehetősen untatott a kötet, azért csak végigolvastam, úgyhogy kiutalok magamnak egy piros pontot a hősiességemért.

2010-es Európa kiadás, a bácsai fiókkönyvtárból kölcsönözve. Igényesek nagyon ezek a kiadványok, jó a keményfedél, jól forgatható a kis formátum, nincsenek benne elírások, hibák. A kép is tetszik önmagában, de azért ez a lány nem a hugica, más a hajszíne, a szemüvege, meg a hajviselete is inkább a harmincas éveket idézi, mint a negyveneseket.

A Manci már nagyon régóta hívogatott, tipikusan olyan könyvnek tűnt, amit imádni fogok, de sajnos megvásárolni nem tudtam, a könyvtárban meg csak egy fiókkönyvtár állományában volt megtalálható. Mondjuk ez a fiókkönyvtár van a legközelebb hozzánk, úgyhogy egy napsütéses tavaszi délutánon, amikor a gyereknek elmaradt a szolfézs, és hirtelen ránk szakadt a nagy szabadság, fogtuk magunkat és beiratkoztunk. Manci pedig jött velem a síelésre, és Mazettit váltotta a kellemesen ernyedt estéken Flachauban. És tényleg imádtam! A történet tulajdonképpen banális, kiszámítható, mint egy kis régi magyar film, de Bródy Lili olyan fantasztikus stílusban, humorral tálalja a Manci történetét, hogy az valami csuda. Imádom ezt a harmincas évek korszakát, az életstílust, viselkedést, a beszédmódot, szóhasználatot, imádom ezeket a figurákat, annyira életteliek, valóságosak. Édes-bús kis szerelmi történet, de ahogy a Mazetti is, egyáltalán nem nyálas, mert van más is, jellemfejlődés, komoly kérdések, nem csak sóhajtozások. Persze bele lehetne egy-két nézetbe kötni, régen volt már nagyon ez az idő, és sokat változott a világ, de ezek a dolgok mellékesek ahhoz képest, hogy mennyire ritkán tudok ennyire felhőtlenül elmerülni egy történetben, mint most a Manci csetlésében-botlásában. 

Érdekes, hogy Bródy Liliről szinte alig találni valamit a neten, hogy ki volt, mi volt ő, viszont számos megvásárolható antikvár példányra leltem műveiből, úgyhogy most teljesen bezsongtam, hogy mennyi Bródy Lilit olvashatok még!

Az 1990-es kiadást olvastam, a bácsai fiókkönyvtárból kölcsönöztem. A kép nem rossz a borítón, de az egész kiadás elég igénytelen, a legrosszabbik fajta puhakötés és tipográfia. Viszont legalább elírások nincsenek benne.

Akkor nem tértem ki rá, de tavalyi legkedvesebb könyvem, a Hová tűntél, Bernadette? egy része is az Antarktiszon játszódott, csakúgy, mint a síelés egy részében olvasott új Mazetti könyv. Bár nem lesz az álomúticélom, de ismételten kedvvel olvastam a helyről, nagyon érdekes lehet egy ilyen hajótúra. Szóval Mazetti jól indult, mert nagyon jó keretet talált ahhoz a kissé fura szerelmi történethez, amely már a védjegye. Itt is nagyon tetszett a több szemszögből bemutatott történet, mint Semple könyvében, a figurák meg halálosak voltak, mintha egy Agatha Christie regényből léptek volna ki, ugyanazok a jó kis karakterek, igazából gyilkosság is történhetett volna, minden feltétel adott volt. Szóval adva volt a hendikeppes társaság, két nem tökéletes ember, nem tökéletes egymásra találása és az Antarktisz természeti szépségei, a pingvinek és egyéb állatok, ebből csak jó sülhet ki, nem? És jó is volt. Nem mondom, hogy igazán frenetikus hatással volt rám, Mazettinek ez valahogy nem sikerült eddig, de egy 80-85 %-os teljesítménynek is örülni kell manapság. Kikapcsolódásnak tökéletes, mert vicces, ugyanakkor kicsit olyan édes-bús, ügyesen elkerüli a tingli-tangli-nyáltenger kategóriát.

2013-as Park kiadás, kedves ismerőstől kölcsönözve. A borító olyan Mazettis, illik ez a bohókás stílus az ő könnyed, bolondos könyveihez.

Elmentünk síelni, és addig Gáborék ügyesen dolgoztak, úgyhogy elkészült a szerelőbeton. Tegnap este már végigjártuk az egyik szomszédunkkal, barátunkkal a házat, és mutogattuk, hogy itt ez lesz, ott meg az lesz. Momentán még tök kicsinek tűnik az egész, de a tervek alapján nem lesz az, és mindenki azzal vigasztal, hogy igazán majd csak a végén látszanak a méretek. A képen már látható a tégla egy része is, holnap még érkezik a többi, és szerdán kezdődik a falazás.

Érdekes, hogy pont a német megszállás évfordulóján fejeztem be Weil könyvét a megszállt Prága mindennapjairól, főleg, hogy olyan ritka a repertoáromban az ilyen olvasmány, mint a fehér holló. Nem nagyon olvasok ilyesmit, mert szemben a disztópiával, tudom, hogy ez megtörtént, és ebbe belegondolni szinte elviselhetetlen lelki terhet ró rám. Ezt a könyvet talán azért mertem elkezdeni, mert olyan kis kedélyesnek tűnt a felvezetés ezzel a Mendelssohn szobor körüli hercehurcával. Persze aztán igen hamar kiderül, hogy erről a témáról sehogy sem lehet viccesen írni, a hétköznapi történések felszíne alatt ott lapulnak a borzalmak, az emberi gonoszság legmélyebb bugyrai. Ahogy nyomon követjük a kezdőjelenetben szerepet játszók sorsát, egyre megrázóbb jelenetek következnek. De ha meg is borzongtam sokszor, összeszorult s torkom, mégsem tudtam úgy igazán átélni az eseményeket, inkább olyan volt, mintha történelemkönyvet olvastam volna. Annak mondjuk nem volt rossz, sok érdekes dolgot tudtam meg, de ez persze lehet, hogy csak hiányos műveltségemnek tulajdonítható. Sajnos Weil nem tudja azt hozni stílusban, amit én az igazi szépirodalomtól elvárok, de azért nem bánom, hogy sok idő után megint olvastam erről a szörnyűségről, mert úgy látszik ez a téma újra és újra aktuális sajnos...

2013-as Park kiadás, könyvtári kölcsönzés. Ez a borító olyan semmilyen, nem passzol a könyvhöz se, valami komorabb kellene, hogy senkinek ne legyenek illúziói.

Az elmúlt hetekben végre beindult az építkezés. A sávalap elkészítése még családi szervezésben ment: sógoromék kitűzték, aztán jött a markolós ember, végül még egy helyes bácsika ásóval finomított rajta. Aztán ment bele a beton, meg a vasak. Közben meglett a vízóra akna, sőt már a vízóra is benne van. Nagyon helyes emberkék jöttek a Pannon-Víztől, gyorsan is intézték a dolgokat, szemben az E.ON-nal, akiknél még várni kell a villanyórára (talán protkóval lesz még a héten), pedig már annak is megvan szépen a szekrénye. Nem ártana, ha lenne áram, mert közben sikerült kivitelezőt is találni, leszerződni, és ő holnap már jönne, tenné a dolgát, de kellene neki a villany. Na, mindegy, majd max. generátorral, de mérges vagyok az E.ON-ra, rettenetes teszetosza egy cég.

Idén is volt már nem kevés félbehagyott könyv, meg olyanok is, amelyeket csak egy hajszál választott el  ettől, úgyhogy olyan lelkiállapotban voltam, amikor nagyon vágytam már egy olyan könyvre, amit nemcsak hogy biztosan végig fogok olvasni, de szinte biztosan tetszeni is fog. Ezért jegyeztettem elő a könyvtárban Block bérgyilkos-sorozatának első kötetét (fura módon ez maradt utoljára nekem), és szerencsére nem kellett csalódnom, annyira jó érzés volt végre elmerülni valami olyasmiben, ami maradéktalanul tetszik. A sorozatról írtam már itt és itt, úgyhogy ezt a részét nem akarom túlragozni, annyi csak, hogy azért nem ártott volna odafigyelnem a sorrendre, hiszen ebben az utolsónak olvasott első kötetben kapjuk meg az egész sorozat vázát, a visszatérő elemek, az alapfelállás itt alakul ki. Sajnálom, hogy végeztem ezzel a sorozattal is, úgyhogy most valószínű rá kell fanyalodjak a Matt Scudder történetekre, amelyeket eddig halogattam a sötétebb témák miatt, de ha akarok még Blocktól olvasni, akkor nincs más választásom. Vagy reménykedhetek még, hogy kiadják magyarul más köteteit is, de erre nem látok túl nagy esélyt, mert a Scudder-sorozat is megakadt valahol 2012-ben. Vagy nekiállok angolul a többinek. Mindenesetre a legjobb lenne, ha megfogna magának Scudder, mert akkor azzal a kilenc kötettel azért ellennék egy ideig. (Jaj, most elolvastam a fülszövegeket és betojtam. :-( Na, majd erőt gyűjtök.)

A kötet, mind említettem könyvtári volt, 2003-as Agave kiadás. Az Agave borítóit általában bírom, de ezt a sorozatot annyira nem találták el, a betörős sorozat borítói sokkal jobban tetszenek.

A jó telek megvétele után pedig rögtön belevágtunk az építész keresésbe. A neten kezdtük el nézegetni a győri építészek portfólióit, és így találtuk meg őt. A honlapját nézegetve megláttuk a referenciák között azt a házat is, ami nagyon tetszett nekünk a környéken, mondogattam is mindig, hogy valami ilyesmit képzelek el magunknak is. Ákos szimpatikus volt, korrekt árat kért, úgyhogy nekiálltunk ülésezni, hogy milyen is legyen a házunk. Nagyon meg voltunk elégedve a végeredménnyel, sikerült egy olyan házat tervezni, ami nekem most kívül-belül tökéletesnek tűnik.