Lassan nem segít más, el kell kezdenem énekelni, hogy süss fel nap, mert a költözésre (ami két hét múlva esedékes) jó lenne, ha meglenne a térkövezés, ahhoz meg el kéne készíteni a csapadékelvezetés csövezését, és egyik munka sem megy esőben. Jelenleg sárban dagonyázunk, ha ezt tudom, még az elején beszerzek egy gumicsizmát, most meg már nincs pénzem rá, mert minden fillér kell a befejezéshez. Szerencsére belül haladunk, ma kezdték a festést, nagyon kíváncsi leszek élőben a színekre.

Volt két ifjúsági regény, mindkettőt már régen el akartam olvasni, címükben nagyon hasonlóak, így gondoltam sort kerítek rájuk most gyors egymás utánban, hátha van valami összefüggés közöttük. Na, összefüggést azt nem nagyon találtam, viszont az első, a régebbi, Bakó Ágnes könyve nagyon tetszett. Arra nem nagyon tudtam rájönni, hogy miért Fekete szivárvány a címe, mert értem én a szimbolikáját (egyébként most, hogy utánanéztem, elég előszeretettel használt szókapcsolatnak tűnik), de azért azt szeretem, ha egy regény címe valamivel egyértelműbben utal a tartalmára. Ettől eltekintve viszont nagyon jó kis könyv volt, kicsit komolyabb, komorabb, mint amit egy lányregénytől megszoktunk, de csak a második részében, az elején igazi békebeli hangulat, polgári miliő kábítja el az arra fogékonyakat, szellemesen kommentálva az eseményeket a főszereplő, akkor még csak tíz éves Anna szemszögéből. Aztán jön a háború, és egyéb viszontagságok, ez már nyilván nem leányálom, de ezt meg a nagyon korrekt, egyik oldalra sem húzó, propagandamentes történelem szemlélet miatt volt érdekes olvasni, ami azért nem magától értetődő egy 1972-ben megjelent regény esetében.

Az újabb fekete szivárványos könyv Balázs Ágnes munkája, akit rettenetesen szeretek a Lufi sorozat miatt, hiszen ezek a könyvek messze kiemelkednek a modern ifjúsági irodalmi termésből, igazi régi pöttyösök hangulatát idézik. Ez a könyv picivel előbb íródott, mint az első Lufi, tekinthetjük afféle szárnypróbálgatásnak is. Sok minden megvan benne a későbbiekből is azért, én mégis kissé túlírtnak, didaktikusnak érzem, a fontos téma, és az igazából izgalmas, jó ritmusú történet ellenére is. Viszont itt legalább megmagyarázzák a fekete szivárványt, és ennek tudatában nem érzek összefüggést a két regény között, persze simán el tudom képzelni, hogy Balázs Ágnes olvasta gyerekkorában Bakó Ágnes könyvét (Még a nevük is milyen hasonló! Érdekes egybeesések ezek.) 

1972-es Móra kiadás, a gyerekkönyvtárból kölcsönözve. A borító a régi csíkosok ízlésességének jó példája, Keserü Ilona finom ceruzarajzai jól mentek a történethez.

2005-ös Móra kiadás, szintén a gyerekkönyvtárból. Nekem a 2010-es szürke borító Békés Rozi rajzával jobban tetszik, de ez sem rossz, meg az illusztrációk sem.

Pikk-pakk leszigetelték a házat, amikor rossz volt a telefonom, így azt meg sem tudtam örökíteni. Aztán le is vakolták, a fotókon már ezt láthatjátok. Kicsit még javítani kell rajta, mert nem minden úgy sikerült, ahogy Ákosunk elképzelte, de ezek már csak apró nüanszok. Mindenféle ki- meg beugrások vannak a szigetelésben, mint dizájnelemek, 20, 15 és 10 centis szigeteléseket használtak, a tájolástól meg a kívánt formáktól függően. Hamarosan színezik is a házat fehérre, meg megcsinálják a szürke részeket, csak a dísztéglára kell még egy kicsit várni. 

Akkor most jöjjön ismét egy könyves bejegyzés, mert nagyon el voltam foglalva a házzal (de azért jön még a ház is, nem menekültök). Ulickajával már régen kacérkodom, de valahogy visszatartott, hogy olyan gyanúsan népszerű volt, ilyenkor mindig egy kicsit elgondolkodom, hogy ha olyan sok mindenkinek tetszik, vajon nem lesz-e túl populáris nekem.  Aztán elolvastam az egyik gyerekkönyvét, és nem jött be túlzottan, de utána mégis esélyt adtam a másiknak is, az meg rettenetesen tetszett, úgyhogy nagy lendülettel kivettem tőle az Életművésznőket a könyvtárból, de vissza is vittem olvasatlanul, mert valahogy akkor nem volt hozzá hangulatom. Aztán jött egy kihívás a Molyon, és bár nem függök már egyáltalán a kihívásoktól és csak nagyon kevésre nevezek be, ez most megint megindította bennem a vezérhangyát, és legközelebbi könyvtári látogatásom során jött velem haza a Szonyecska. És rá kellett jönnöm, hogy Ulickaja iszonyat jól ír, ha akar, és muszáj lesz tőle olvasnom még, mert nem hagyhatom elmenni mellettem ezt az édes-bús világot, ezeket a gyönyörű mondatokat, ezeket a plasztikusan megalkotott szereplőket. Rövid de nagy erejű könyvecske volt ez, remélem egy szép barátság kezdete. Igazából szeretem én az oroszokat, időről időre szívesen olvasnék például Csehovot is, de valamiért nem teszem, most talán sikerül egy kicsit elindítanom magam ezen a vonalon, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

2009-es Magvető kiadás, a városi könyvtárból kölcsönözve. Szép ez a kiadás, igényes, jól olvasható, forgatható. Nekem mostanában sokszor jobban tetszenek a belső borítók, mint a védők (ezeket egyébként kis könyvtárunkban mindig elsinkófálják), most is így voltam vele: nagyon szép ez az egyszerű szürke-fehér, szépek a betűk is.

A héten megkezdődött a szerelvényezés, ahogy szaknyelven mondják, vagyis a szaniterek, vécék, mosdók, csapok felhelyezése. Már majdnem végeztek is vele, egy-kettő dolog maradt csak a jövő hétre. Jika vécéink vannak, IKEA-s mosdók, és Hansgrohe csapok, zuhanyok. A zuhanyfülkében egy fejzuhanyos, esőztetős, termosztátos szépség, ez Tibor kívánsága volt, és szerencsére volt ebből is akciós, ami tizedannyiba került, mint amit először kinéztünk. A csapok is viszonylag jó áron voltak, szintén akciósok. A vécék nyomógombjai Alcaplastosak, a legolcsóbb árkategóriában, nekem a drágább jobban tetszett, de a család ezt szavazta meg. Nem rossz ez sem, matt króm színű, mint minden fém a házban. Egyébként az ablakos csaj dicsérte, hogy minden milyen összhangban van színben, szerintem ez természetes, de sokan tényleg iszonyat, hogy mit össze tudnak zagyválni egy lakásban.

Közben meg még ilyen nem túl látványos, ám annál fontosabb dolgok is történtek, mint a gázóra, kémény, kazán telepítése. Mindenféle bürokráciával jár még, de reméljük a hónap végére, mire költözni akarunk, lesz meleg vizünk. Bár állítólag az indukciós tűzhelyen nagyon gyorsan felforr a víz. :-)

Annyi minden történt az utóbbi időben a háznál, hogy az egész életem egy nagy szaladgálás, és mivel szegény embert még az ág is húzza, slusszpoénként még a telefonom is bedöglött, úgyhogy nem nagyon tudtam fényképezni, de most akkor ömlesztve számolok be az eseményekről. Kedden megjöttek az ajtók, sima matt fehérek (Milyenek is lehetnének?;-), CPL fóliások. A kilincsek meg matt króm színűek. A kilinccsel volt egy kis kavarodás, először nem ilyet akartam, másodszor sem, de aztán harmadszorra, egy nappal az ajtók felszerelése előtt szóltak, hogy ne haragudjak, de holnapra ezt tudnák hozni, ha mást akarok, arra várni kell. Mondtam ez jó lesz, legalább jó olcsó volt, úgyhogy ha nem válik be, akkor lecseréltetjük, de eddig tetszik. Ezzel egyidejűleg berakták a könyöklőket is, ezek is fehérek, műanyagok. Nem tetszenek annyira, valahogy másra számítottam,  úgyhogy majd egyszer talán ezek is cserére kerülnek egy festés alkalmával, vagy megszeretem, megszokom őket.

Elég kalandos volt a burkolás, mert két burkoló csapat is cserbenhagyott, mire a harmadik megcsinálta a munkát, de ezt valahogy a sors kezének érzem, mert a végén kiderült, hogy akik beugrottak az utolsó pillanatban, nagyon jó referenciákkal rendelkeznek, egy pár ismerősnek is ők dolgoztak, és tényleg nagyon szép lett nálunk is a végeredmény. Mindenhol a Zalakerámia Cementi sorozatának beige színű lapjai vannak, 30X60-as méretben, világos szürke fugával, ehhez matt alumínium élvédőket javasolt a burkoló, és tényleg nagyon jól megy hozzá.

Örülök, hogy azt olvastam, hallottam most már több helyen is, hogy talán mégsem ez lesz az utolsó kötet Veron kalandjaiból, mert igazán sajnálnám, ha végleg búcsút kéne vennem a minden lében kanál kis nyomozónőtől és szeretett Ókanizsámtól. Viszont paradox a helyzet, mert ha azt mondom, hogy ebben a részben megint a bájos századeleji miliő, a kisváros békebeli mindennapjai tetszettek igazán, akkor kérdés, hogy mit kezdenék az első világháborúval, amelynek idején játszódnia kellene a következő résznek. Persze a betyárokról sem gondoltam volna, hogy igazán érdekelhetnek, és meglepődtem, hogy tetszettek a véresebb, akciódúsabb jelenetek is. Úgy látszik ezt is meg lehet írni úgy, hogy ne kapjak tőle viszketést. Még az erotikus jelenetet is olyan finoman, elegánsan írta meg a szerző, hogy le a kalappal. Mondjuk közben azon is gondolkodtam, hogy lehet, hogy Baráth Katalin olyan tehetséges, és mestersége tudásának mostanra már oly fokon birtokában van (nekem legalábbis ez a negyedik kötet minden sorával ezt bizonyította), hogy akár egy teljesen új sorozat is útjára indulhatna, egy teljesen más korban, más miliőben. Így vagy úgy, én mindenképpen szívesen vennék még kezembe a szerzőtől ilyen könnyed, szórakoztató, mégis az utolsó szóig hallatlanul igényesen, választékosan, korhűn megírt regényt.

2014-es Agave kiadás, saját példány. A kiadótól megszokott igényes, jól forgatható kiadás, szép borító, normális szerkesztés.

A hétvégén beszerelték a konyhát. A Konyhapontnál rendeltük a bútort meg a gépeket is, mindenkinek azóta is ajánlom a céget, mert mindenféle jól dolguk van, jó minőségben, a legújabb trendekben, IKEA-s árban. Móni, a tulajdonos (egyébként szomszédunk) nagyon segítőkész, jó ötletei vannak, személyre szabott tanácsaival segíti a választást. Most úgy látom, rengeteg helyem lesz, pedig csak alsó szekrényeim vannak. A munkalap fölött lesz még egy fémesebb szürke sáv, fölötte meg a nem ablakos részen fekete táblafesték, és két fehér polc. A munkalap egyébként betonhatású, a mosogató palaszürke. Most egy kicsit nekem sötétnek tűnik, de majd meglátjuk, milyen lesz a használatban.

Nincsenek még teljesen készen, de mivel szerelmes vagyok a bevilágítóinkba, úgy döntöttem, külön bejegyzést szentelek nekik. Egy házban szerintem mindig nagyon fontos, hogy kellőképpen világos legyen, nálunk ezt a körbe ablakozással meg a sok üveggel alapban is sikerült elérni, de a bevilágítóknak köszönhetően felülről is szinte ömlik a fény azokon a helyeken (folyosó, étkező), ahova esetleg kevesebb jutna egyébként. Az egész bevilágítórendszer gipszkarton kürtökből áll, felül polikarbonáttal, alulra meg majd tejüveg kerül. Kettő van belőlük a folyosón és három az étkezőben, itt maga a kürtő egyben van. 

Mivel teljesen rácuppantam erre a számomra Franzen által fémjelzett középosztálybeli amerikaiak életét bemutató vonulatra, nagy örömmel vettem kézbe Claire Messud New Yorkban játszódó kötetét, amely ráadásul harmincas éveik elején járó értelmiségi fiatalok életét mutatja be, szóval minden szempontból figyelemfelkeltő volt. Viszonylag jól olvasható volt a könyv, mert Messud jól ír, gördülékeny, csak sajnos nincs meg a stílusában a franzeni kanyargós, mégis rendkívül könnyed és szellemes körmondatok varázsa. A történetszövés sem volt annyira kidolgozott, kiforrott, valahogy olyan súlytalan maradt végig az egész, bármennyire is próbáltam, nem tudtam együtt élni, lélegezni a szereplőkkel. A közepén majdnem félbe is hagytam, de aztán vettem egy nagy lendületet, mert azért összességében mégis izgatott, hogy mi sül ki ebből az egészből, főleg amikor egyre közelgett szeptember 11-e. De aztán nem lett semmi igazán különös a végén sem, semmi katartikus, semmi igazán érdekes, ami feledhetetlenné tette volna az egész történetet. Egy jól megírt átlagregény volt, néha fel-felcsillanó extrákkal, viszont egész jó filmet lehetne belőle forgatni, én legalábbis sokszor láttam magam előtt a szereplőket (például Marina apjának szerepében egyértelműen Bill Nighy volt a fejemben), vagy a helyszíneket (Danielle lakását, vagy Marináék hétvégi házát).

2013-as Magvető kiadás, a városi könyvtárból kölcsönözve. a borító nem rossz, a grafika kifejezetten tetszik, de a színvilága már nem annyira. Viszont ami nagyon bosszantó, hogy tele van a könyv helyesírási, szerkesztési hibákkal, pedig a fordítás önmagában nem rossz.

Múlt hét csütörtökön végre helyére került a garázskapu, amit már egy örökkévalóság óta megrendeltünk, meg is érkezett a céghez, ők meg nagyon rendesen tárolgatták. Aztán egyre sürgetőbbé vált a beszerelés, mert jó lett volna pakolni már a garázsba, de valami mindig közbejött a mi részünkről, úgyhogy kétszer kellett elhalasztani a dolgot, mire harmadszorra sikerült kiszállítani. A képen annyira nem látszik jól a színe, de RAL7016-os ez is, mint a zsaluziák, fényben nagyon szép szürke. Végül Hörmannt vettünk, pedig drága, de ennek tetszett a felülete, a másik, amit néztünk, nem volt ilyen szép sima (Silkgrain néven fut ez a felület a Hörmannál), hanem kicsit rücskös. A lamellák M-es osztásúak, gondolkodtunk az L-esen is, mert az még modernebb, elegánsabb, de amiatt még egy csomó pénzt felszámoltak volna pluszban. Szép csendesen nyitódik, úgyhogy remélem hosszútávon megéri majd az árát.

Annyi mindenkiről megváltozik az ember véleménye az idők során, Erdős Renée például abszolút nem volt a várólistámon, azt gondoltam, hogy talán egy múlt század eleji Fejős Éva lehetett, és az olyanokból, köszönöm szépen, nem kérek. De ahogy egyre több kicsit már elfeledett és/vagy leszólt húszas-harmincas évekbeli szerzőt olvasok, egyre inkább rá kell jönnöm, hogy akkor még a szórakoztató irodalomban is minőséget írtak. Erdős Renée kifejezetten szépen, igényesen ír, jól kidolgozottan boncolgatja a lélektani szálakat, és bár nekem a történet kissé túl szenvedős, bizarr és ezáltal már-már szappanoperás, azért még így is bőven a tűréshatáron belül van. Azt külön kiemelném, hogy az erotikus része, amivel annak idején vihart keltett, mai szemmel már szinte habkönnyűen lányregényes, de mégis nagyon fontos kérdéseket vet fel, és nagyon egészségesen mutatja be a szexualitást (nem úgy mint egyes könyvek manapság). Nem mondom, hogy rögtön nyúlok, és veszem elő a szerző más köteteit, de összességében nem bánom, hogy megismerkedtem vele, érdekes kultúrtörténeti megtapasztalás volt. Az meg külön tetszett, hogy a főhős pont korombeli volt, és bár más problémák nyomasztották, de azért sok mindenben magamra ismertem, főleg, hogy ismét előkerült a ház utáni vágy, ami aztán meg is valósult egy csodálatos villa képében, és ez nagyon hangulatossá tette a regényt. (A képen az írónő háza látható.) Nekem ez a korszak különben is kedvencem, már csak a dialógusok miatt is elolvasgatnám napestig ezeket a könnyű kis regénykéket. A Mancinál élveztem így a miliőt, de ott azért  a humor, a könnyedség adott még egy olyan pluszt, ami azt a kis tinlitangli történetet igazi kedvenccé tette. Úgyhogy egyelőre inkább Bródy Lili mint Erdős Renée, de aki szereti a szívszorító történeteket, az a Brüsszeli csipkét is élvezni fogja.

1990-es Garabonciás kiadás, kedves ismerőstől kölcsönözve. Jó kis könyveket adott ki ez a kiadó (nem tudom létezik-e még), többek között pl. a Cilikéket is, és ezért kijár nekik a tisztelet, de sajnos ezeket a Dunai Imre féle borítókat nem tudtam megszeretni azóta sem.

Közben, ha nem is olyan látványosan, de sokat haladtunk a belső munkálatokkal is: végzett a villanyszerelő, készen vannak a vízvezetékek, leszigetelték a padlót, megcsinálták a padlófűtést, levakolták a falakat, és ha minden jól megy, a héten kész lesz az aljzatbeton is, és jövő héten jönnek a festők. A képen a vendégszoba látható, már vakolt fallal.

A nők többsége szeret régi házakról, kertekről, női sorsokról olvasni, és ezért az írónők meg szeretnek erről írni, hiszen akkor a könyveiket biztosan megveszik. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen határozottan üdvösebb szerintem ilyesmit olvasni, mint a Szürkét és társait. Hagena könyve a jobbak közé tartozik ebben a vonulatban, ennél például sokkal jobb. Van benne egy icipici misztikum, de inkább csak csendesen csörgedező történet lányok-asszonyok generációinak viszonylag sok regényben már sokszor megírt viszontagságaival. De attól még hogy nem kiemelkedően és lehengerlően egyedi, azért szép nyelvezetű és kellemes nyári olvasmány volt, és különösen örülök, hogy németül olvastam, mert tanultam egy csomó új virágnevet, és közben ötleteket kaptam arra, hogy milyen növényeket ültessek majd a kertembe. A film meg nagyon hangulatosnak tűnik, úgyhogy hamarosan megnézésre kerül szerintem. 

2012-es Kiepenheuer & Witsch kiadás, nagyon szép, ízléses borító, jól kézre álló formátum. Szerintem ez a világos borító sokkal jobban illik a regényhez, mint a magyar. Egyébként egy sorozat része a KiWinél, Nagy regények kis formátumban a címe, és mindegyik ilyen filigrán termetű szép, finom pasztelles borítójú kötet. 

Szeretem az ilyen szakácskönyveket, vagy jobban mondva lassan már csak az ilyeneket szeretem, mint Kulka könyve, ahol vannak jó sztorik is a jó receptek mellé. Egy színész könyvénél persze rögtön adódik, hogy összehasonlításba kerüljön egy színésznőével, nekem is eszembe jutott Hegyi Barbara könyve, amely részletesebb ugyan, több  a kaja is meg a történet, de azért Kulka könyve abszolút kiállja a próbát. Tőlem egyébként még sok híres ember nekiállhat szakácskönyvet írni, szeretem ezt a műfajt, amikor nem bulvárosan, de mégis kicsit bepillantást engednek az életükbe, és mindez az egyik kedvenc témámmal az evéssel megspékelve és szép fotókkal körítve, igazi élvezet. Az Önételrajz már címében is nagyon szellemesen mutatja ezt a törekvést, és a szerző jól oldotta meg a feladatot, határozottan kellemes könyv kerekedett ki az evéssel kapcsolatos élményeiből és a kedvenc ételeiből. Itt is azt tudom mondani, mint  Hegyi Barbara könyvénél, hogy olyan változatos ételsort kapunk, a levestől, a desszertekig, hagyományostól a különlegesig, hogy bátran lehet ajándékozni, akár főzni tanulni most kezdőknek, mert rengeteg jó dolgot lehet belőle tanulni.

2012-es Kossuth kiadás, a városi könyvtárból kölcsönöztem. A Molyon úgy látom, hogy két borítóval létezik, nekem a másik jobban tetszik, ezen ami nálam volt, a kép jó, de zavaró a szélén az a narancssárga sáv, meg nem szeretem a fényes borítókat sem, sokkal jobb lenne a matt.

Akkor most végre mutatok képet a gyakorlatilag kész tetőről. Be van cserepezve (Terran Zenit Carbon), bádogozva, meg van az eresz (szögletes, sötétszürke porszórt alu), ki van alakítva a bevilágítók helye (megcsinálták az alattuk levő gipszkarton kürtőt is). A képeken már látszanak a zsaluziatokok is. A sötétszürke látszó tok, a világos kék meg rejtett, az majd el lesz burkolva.

Az Erős rengést nem vittem el Stockholmba, mert egyrészt nem cipel az ember ekkora féltéglákat nyaralásra, másrészt pont a közepe táján jártam, és egy kicsit el is untam. (Hogy mit olvastam Stockholmban, arról itt olvashattok.) A szerzőnek ez nem a legkorábbi könyve, mert még egy volt előtte, de sokak szerint a leggyengébb, amit hajlandó vagyok elfogadni, de annyival azért nem alacsonyabb a színvonala, mint a Szabadságnak vagy a Javításoknak, hogy ez jelentősen csökkentse az élményt. Számomra még így is egy jól olvasható, sok helyen izgalmas könyv volt, ami kiemelkedik az átlagból. Annak idején agyonhallgatta a kritika, Franzen csak a következő regényével robbant be a köztudatban, de azzal aztán díjakat díjakra halmozott, pedig azért már ebben a regényben is nagyon látszik a nagy író, és benne van már minden, ami Franzenhez tartozik: a környezetvédelem, társadalom- és gazdaságkritika, középosztálybeli értelmiségiek, családi, párkapcsolati konfliktusok. Nagyon jó és fontos kérdéseket tematizál, több oldalról megvilágítva a problémákat, igazi bölcsnek tűnik nekem ez a Franzen, az ember igazán sokat tanulhat tőle, és még sem gurusan kioktató vagy leereszkedő. Nem lányregények az ő könyvei, de mégis sokszor olyan érzékeny, olyan líraian szép próza, a dolgok megoldásai annyira emberiek ugyanakkor igazságosak, hogy minden bűnünk bemutatása mellett is azt érezzük azért érdemes még ebben a világban élni. Én ezért szeretem Franzent. Meg tulajdonképpen ezért olvasok.

2013-as Európa kiadás, a városi könyvtárból kölcsönöztem. A Franzen borítók nekem nagyon bejönnek, ez is teljesen esztétikus. Ez tipikusan nem egy olyan könyv, ami nem lenne nagy, csak annak akarják eladni, elég sűrűn van nyomtatva, úgyhogy nem nagyon lehet szerintem kisebbre kihozni. Nem egy strandra való darab, de a témája miatt sem, úgyhogy ez így rendben van.

Tavalyi koppenhágai túránk után kedvet kaptunk Skandináviához (na meg a Norwegian-nél is maradt még pontunk), ezért idén nyáron Stockholmot céloztuk be. Hétfőn délelőtt indult a gépünk, várakozás közben még beültünk a Costa Coffee-ba, ahol isteni karamellás jeges kávét és narancsos tortát fogyasztottam. Ez megint egy olyan hely, amit el tudnék fogadni kicsiny városunkban is, de ahogy látom számos fővárosi egység mellett vidéken csak Nyíregyházán lehet hozzájuk betérni.

Stockholmban gyönyörű napsütés, 28 fok fogadott, és ez a négy nap alatt végig így maradt, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogy ennyire mediterrán hellyé tud válni ez az északi főváros a jó idő hatására. Tele voltak a teraszok, a parkok, a vízpartok, az emberek sziklákról ugráltak a vízbe, és bikinis lányok napoztak a jachtokon, tisztára mint a Riviérán (bár ott még nem volt szerencsém járni). 

A szállásunk egy aranyos kis szállodában volt az egyetemi negyedben, egy bevásárló utcán lesétálva pár perc alatt bent voltunk a központban. Első délután megnéztük az Óvárost és a Nobel Múzeumot, este tízig világos volt és meleg. Ja, és ettünk Ben &Jerry's fagyit, ami isteni finom és irtó nagy gombócokat adtak, úgyhogy gyakorlatilag az volt a vacsoránk. Másnap a Skanzent vettük célba, itt rengeteget mentünk és nagyon meleg volt, úgyhogy estére jól lesültünk, a gyerek  meg még egy enyhe napszúrást is beszerzett, ezt sem hittem volna, ha nem velünk történik. A Skanzen egyébként gyönyörű, van állatkert is, vidámpark meg mindenféle kajálda és kézműves bolt. Itt sikerült betérnünk egy korhű módon berendezett kávézóba egy Fikára (így hívják a svédek a délutáni kávézást-sütizést), és megkóstoltuk a kanellbullart, az isteni fahéjas csigát. Ezek után még belefért egy hajókirándulás, aztán meg a fergeteges német-brazil. 

Másnapra maradt a királyi palota meg a városháza, fölmentünk a tornyába is, gyönyörű volt a kilátás, de azért nekem kicsit tériszonyos élmény. A TGIF-ben ebédeltünk, ami nem igazán autentikus svéd, de már régen ki akartuk próbálni, és tök jó helyen volt a belvárosban. Utána még felkutattuk a Hard Rock Cafét is, mert ott meg tavaly Koppenhágában ettünk, és vettünk a gyereknek egy pólót, most pedig beszereztünk neki egy stockholmosat is. Csütörtökön már csak a reptérre mentünk, mert délben indult a gép, aztán másnap nagyokat csodálkoztunk, hogy a stockholmi forróságból hazaértünk a 16 fokos győri őszbe.

Az Austenland esetében először a filmre figyeltem fel, de sajnos eddig még nem sikerült megnézni, úgyhogy jött a könyv pótléknak. Aranyos, üde kis könyvecske volt, igazi nyári olvasmány, de továbbra is azt érzem, hogy ez a történet filmen jobban tud működni, úgyhogy arra még ácsingózom. Az alapkoncepció nem rossz, és tény, hogy el tudom képzeni, hogy vannak nők, akik szívesen fizetnek ezért a hamis romantikáért, de én valahogy előzőleg úgy képzeltem, hogy a férfi résztvevők sem színészek, tehát tényleg alkalom nyílik az igazi ismerkedésre. Persze lehet, hogy úgy nehezebben kivitelezhető lett volna a korhűség, de több lett volna  a szerelmi szálban a lehetőség, mert így azért szerintem az eléggé kiszámítható és gyengécske lett. Viszont legalább nyelvileg igényes volt, a fordításban is csak egy hibát találtam, mondjuk az eléggé ordított, amikor egy mondatban azt írja, hogy vajon az egyik művész hegedűn vagy violán játszott. Gondolom brácsára gondolt, mert a viola magyarul egy virág szerintem. Jól visszaadta Austen világát, azzal sem volt gondom, úgyhogy egyszerű strandolvasmánynak ajánlható, meg legalább rövid is, nekem pont ennyi terjedelemben volt szórakoztató, többen lehet, hogy untam volna már.

2014-es Könyvmolyképzős kiadás, Zsuzsitól kölcsönöztem. Én kemény borítóval olvastam, de gondolom van belőle puha változat is, az strandkönyvnek ideálisabb. A kép meg csajos, a könyv hangulatához illő.

Tíz éve, amikor a férjem megkapta az első üdülési csekkjét,  akkor két éves kislányunkkal gyerekbarát wellness-hotelt kerestünk. Mivel a Kolpingot drágállottuk, és akkor még nem volt ennyi szálloda, végül a Pelionban kötöttünk ki Tapolcán. Nagyon jól éreztük magunkat, évekig vissza is jártunk, aztán egy pár évvel ezelőtti incidens miatt egy ideig hanyagoltuk a Hunguest Hotels ezen egységét. Akkor egy különteremben mulatozó társaság csinált hajnali háromkor tűzriadót, amit nem a megfelelőképpen kezelt a szálloda, így a férjem kicsit megorrolt rájuk. Aztán most, hogy nagy családi nyárnyitó pihenést terveztünk anyuékkal, tesómékkal, valahogy újra felvetődött a Pelion, és elmentünk jubilálni. Tesómék kisbabával voltak, mi meg az immár 12 éves nagylányunkkal, de mindenki jól érezte magát. Kicsit lehetett volna melegebb, úgy jobban kiélvezhettük volna a hatalmas hideg vizes kerti úszómedencét, ez egyedülálló itt Tapolcán, és tapasztalatból tudom, hogy kánikulában nincs jobb mint a türkizkék vízében lebegni. Összehasonlításban (mert azóta voltunk már egy pár helyen) a Pelion wellness-részlege, szaunákkal, merülőmedencével, kinti-benti élménymedencével, meleg vizes medencével még mindig a legjobbak közé tartozik. A kaját kicsit fantáziátlannak találtam, kicsit többet várok a pörköltnél meg a rántott húsnál, nagyobb választékot a zöldségköretben meg a salátákban, és a desszertektől sem voltam elájulva. De azért nem kell félteni,volt mit ennem, és a koktélozással meg a semmitevéssel együtt azért sikerült két kilót magamra szednem a négy nap alatt. A szálloda designján azért látszanak már a évek (meg már új korában is kissé konzervatív volt a belsőépítészete), láttam már sokkal szebb szobákat meg fürdőszobákat az elmúlt években, de talán olyan ez mint az első szerelem, hogy mindig nosztalgikus lesz, meg annyit voltunk már itt, hogy szinte hazajárunk, úgyhogy összességében most sem csalódtam: a hatalmas kert, az esti séta a tónál, a Balaton közelsége mind azt mondatja velem, hogy még mindig jó ez a hely, jó volt visszajönni.

Sarah Winman első és ezidáig sajnos egyetlen könyve valahogy már elsőre felkeltette a figyelmemet: a cím, a borító, a fülszöveg, minden egyben volt ahhoz, hogy úgy gondoltam, ez egy nekem való történet  lesz. Ehhez képest valamiért mégsem erőltettem a vele való találkozást, de most, hogy rákaptam az előjegyezgetésre a könyvtárban, azért csak sorra került ez is. Szerencsére nem kellett csalódnom, tényleg hasonlót vártam, bár egy árnyalattal nagyobb durranást, de így is lekörözte a sok éves átlagot (lásd félbehagyások, meg unalomba fulladt olvasások). Nagyon szép stílusban megírt, érdekes történet, bár nekem egy kissé bizarr volt néha, főleg azáltal, hogy túl sokszor ismétlődtek bizonyos elemek. Ezt úgy tudnám spoiler nélkül a legjobban jellemezni, hogy zavaró, ha a valóságtól eltérően túlzottan halmozódnak az ikerszülések egy történetben (és az ikerszülés jelen könyv esetében két dologgal is behelyettesíthető, ahol az volt az érzésem, hogy ezek a dolgok egy kicsit fölülreprezentáltak a történetben).De ez csak egy egészen apró ellenérzés volt, emiatt nem lett igazából tökéletes számomra a kötet, viszont voltak benne iszonyatosan jó részek is, és összességében ez egy misztikus, érzékeny, lírai szöveg, és közben meg ott a rögvalóság, szóval olvassátok, mert ahhoz képest, hogy mennyit tud adni, szerintem nem igazán került még be a köztudatba. Az íróról csak annyit, hogy igazából színésznő, de úgy látom csak kisebb epizód szerepekben brillirozott mindenféle brit sorozatokban, úgyhogy szerintem nyugodtan foglalkozhatna többet az írással, mert egész kitűnő színvonalon megy neki.

2013-as General Press kiadás, a városi könyvtárból kölcsönözve. A kötet szép, könnyen forgatható, nem tudok benne hibát találni.

A Messerrel az évek során jó viszonyom alakult ki, a férjem által hazahordott karácsonyi ajándékok közül mindig az ő határidőnaplójukat szoktam kiválasztani. Most viszont továbbfejlődött a kapcsolatunk, hiszen részt vettünk egy nagyon ütős rendezvényükön.

A szállásunk a harkányi Dráva Hotelben volt, ez egy kellemes kis szálloda közvetlenül a harkányi fürdő mellett. Van saját wellness-részlege is, de ezt nem volt időnk kipróbálni. Pénteken délután érkeztünk meg, miután a gyereket leadtuk Szekszárdon anyuéknál, a személyzet nagyon kedves volt, a szoba és a fürdő kényelmes. Átöltözés és egy kávé után busszal vittek minket Villányba, a Sauska Pincészetbe. Itt a hatalmas teraszon egy kényelmes kanapéra lehuppanva válogattunk a gusztusos szendvicsek között, én limonádét szürcsöltem, a férjem rozét, és gyönyörködtünk a kilátásban. 

Aztán lementünk a pincébe, ahol egy kedves borász hölgy mesélt a pincészetről, és két még piacra nem került vörösbort kóstolhattunk. Utána a Pappas Autó terepjáróival vittek fel bennünket a hegyre, ahol ismét rozé meg isteni házi pogácsával vártak minket, na meg egy kedves szőlész fogadott, és bevezetett a szőlőápolás rejtelmeibe. A kilátás az Ördögárokra pedig  mindent vitt.

Traktorokon zötyögtünk vissza a pincészetbe immár emelkedett hangulatban, pont idejében értünk vissza vacsora kezdésre. A svédasztalos vacsorához, ahol sváb ételeket ehettünk (részemről kacsacombot sufnudlival és káposztával, de volt marhapörkölt, csirkepaprikás, nokedli, petrezselymes krumpli, uborka- és paradicsomsaláta, előételnek meg különféle sonkák, kolbászok, szóval jó kis hagyományos, házias koszt), és közben tovább folyt a bor, a pincészet bármely borát megkóstolhattuk kellemes élőzenével aláfestésként. Vacsi után, mire megérkeztek a rétestálak az asztalokra, a zenekar is energikusabb dallamokra váltott, úgyhogy hamarosan megindult a tánc, amelyben mi is rendesen részt vettünk, egészen éjfélig, amikor visszaszállítottak a szállodába. Másnap reggeli után pedig irány Szekszárd, ahol kipihentünk fáradalmainkat, és mindenkinek áradoztunk, hogy milyen jól éreztük magunkat. 

A sok házépítős bejegyzés után pedig kivel mással térhetnénk vissza a könyvekhez, mint Bridget Jones-szal, akinek kalandjait oly sok év után újra olvashattam, hála Fieldingnek, és tesómnak, aki megvette nekem szülinapomra a harmadik kötetet. A régi szép időkben nagyon meghatározó olvasmányélmény volt az első két könyv, ezért természetesen nagyon vártam ezt az újat is, először majdnem meg is vettem angolul lelkesedésemben, de aztán a spórolás visszatartott, és nem is volt ez olyan nagy baj, mert bár a fordítás itt-ott döccen egyet (pl. miként lehet menünek fordítani az étlapot, fel nem foghatom), azért mégiscsak otthonosabb és egyszerűbb volt így olvasni. Mert bár először nehezen tudtam belehelyezkedni a szituba (szerintem nem is volt életszerű, hogy Bridget 52 éves, jobban el tudtam volna képzelni max. 45-nek, nem is tudom, hogy jön ki a matek, mennyi volt akkor az első két részben?), azért a végén mégis csak a jó öreg Bridget volt, aki marhán idegesítő néha, de azért mégis szerethető, akinek ballépéseiben, még ha jócskán karikírozza is a szerző, azért sokszor magunkra ismerhetünk. Nekem tetszett, hogy azért voltak megható részek is (ez kellett is az alapszituhoz), de jókat lehetett nevetni sokszor, és a vége is teljesen megnyugtatóra sikerült (még ha nem is okozott túl nagy meglepetést), szóval összességében  jól szórakoztam, és most már csak azt várom, vajon lesz-e ebből is film.

2014-es Európa kiadás, saját példány. Ezzel a kiadással két gondom van: az egyik, hogy egyáltalán nem illik az első kettőhöz, vagyis tök hülyén fog mutatni a könyvespolcon, mert hagyján, hogy teljesen más a borítókép koncepciója és színvilága, de minek kellett ilyen böhöm nagyra csinálni? És ez a második probléma: hogy nehezen forgatható, nehezen vihető mondjuk a strandra, az ilyen jellegű könyveknek pedig ez az egyik funkciója.

A tegnapi nap eseménydús volt, mert nem csak a nyílászárók kerültek be, hanem felhúzták az összes válaszfalat is. Így már jól látszanak a helyiségek, némelyike most ijesztően kicsinek tűnik, de állítólag alakul majd, nem kell megijedni.