Ez a bejegyzés a kép ellenére természetesen nem Brandon Lee legendás filmjéről szól (amelynek egyébként frenetikus a filmzenéje is), csak valahogy ez annyira idekívánkozott most, mert sajnos Audrey Niffenegger hollós könyve viszont messze nem hatott meg annyira, mint a film annak idején (persze az is lehet, hogy akkor még csak húsz éves csacska leány voltam, és azért). Szóval nem gondolnám, hogy a Hollókisasszony egy kultikus darab lesz hosszútávon, pedig a fülszöveg is azt sejteti, én meg imádom Niffeneggert, úgyhogy nagy volt a várakozásom, de sajnos ez a könyv határozottan középszerű szerintem. Nem tudom, hol marad az a varázs, ami a szerző regényeit számomra olyan szerethetővé teszi, de sem a történetben, sem a megfogalmazásban nem találtam, bárhogy igyekeztem szeretni ezt a könyvecskét. Valahogy nem tudtam azonosulni az üzenetével sem, mondjuk nem is tudom igazán, mi volt az. Az már csak hab a tortán, hogy nekem a képi világa sem jött be, azt is lehetett volna szebben, jobban, bár maga a tipográfia meg a könyv formátuma tetszik. Persze egyszer érdemes elolvasni, nem telik sok időbe, de  örülök, hogy nem szereztem be, hiába írja a fülszöveg, mint már fentebb is említettem, hogy ott a polcomon a helye.

2013-as Athenaeum kiadás, a bácsai fiókkönyvtárból kölcsönözve. Pozitívumok: kemény kötés, védőborító, színvilág, a negatívumokat meg lásd fent.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.