Schäffer Erzsébet ebben a kötetben is már az előszóval meg tudott hatni, ismét azt kaptam, amit tőle várok: bölcsességet, inspirációt, szívmelengető, torokszorító történeteket. Olyan, mint Fulghum (van egy írás róla is, kiderül, hogy Schäffer Erzsébetnek is egyik kedvence, amit nem is csodálok, annyira egyívásúak ők), megtanít egy egészen más szemmel nézni a világot, igazi terápiás olvasmány. A könyv címe először Kincsemberek lett volna, ahogy az elején olvassuk, és a szerző arra figyelmeztet, hogy nem csak környezetünkben, hanem egyenesen magunkban is felfedezhetjük a kincset, amellyel szebbé tehetjük ezt a földi létet. És ha jól gondolom, ezért nem muszáj tanyán lakni, vagy sok gyerek anyukájaként tevékenykedni (több ilyen történet is volt), én legalábbis ezt nem fogom tudni megvalósítani, hanem csak megtalálni a magunk útját, a magunk ösvényét (a könyv alcíme: Utak és ösvények), és azon lépdelni bátran előre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.