Vajon mennyi esélye van annak, hogy az ember teljesen véletlenül egymás után közvetlenül két olyan könyvet olvasson, amelyben a főszereplő vagy legalábbis  az egyik központi szereplő autista? Mert velem ezt történt most. Persze lehet, hogy engem vonz ez valamiért (két autista kisgyerek is van a szomszédságban), vagy az autisták viszonylag sűrűn szerepelnek manapság irodalmi művekben, de mindenesetre meglepett, mert egyiknél sem emlékeztem mielőtt kézbe vettem volna őket, hogy erre számítsak, pedig valószínű a tudatom mélyén ott volt azért az információ.

Szóval azok után, hogy Lydia Netzer nemrég olvasott könyvében a főhős kisfia autista, Max, Dicks könyvének főhőse is ebben a betegségben szenved. Ami annyira már nem eredeti alapötlet, hiszen számtalan ilyen regény született már, és az sem bombasztikusan egyedi, ami aztán vele történik, ez a képzeletbeli barát ötlet viszont nekem nagyon tetszett, ilyet még nem olvastam. Budo, az elbeszélő, a képzeletbeli barát nagyon szimpatikus kis figura volt, imádtam a stílusát, az elbeszélés nyelvezetét, amely gyerekes volt ugyan, de összességében mégis inkább egy felnőtt számára élvezetes, hol megmosolyogtató, hol megható. A sztori izgalmas volt, fordulatos engem nagyon lekötött, és hatalmas pluszt adott még az egészhez a halál, az elmúlás tematikája is. Azért azon elgondolkodtam, hogy ez a könyv vajon tényleg a gyerekkönyvtár polcára való-e (én onnan hoztam, az újdonságok közül), mert az én lassan 11 éves gyerekemet  még biztos túlzottan felkavarná ez a könnyed stílusba bújtatott, de azért szerintem meglehetősen elgondolkodtató olvasmány.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.