És akkor még mindig a várólistát csökkentem, annyira belejöttem. Az Ulpiusnak ebben a sorozatában - fehér borító, alul piros csík, fekete fehér kép  a borítón (Van ennek valami neve? Tudja valaki?) - már olvastam Mariolina Venezia könyvét, amelyből azonban akkor hiányoltam a mágiát, hiszen a fülszöveg a Száz év magányhoz hasonlította. Na itt most megint előjött Márquez a fülszövegben, valószínű az Ulpius fülszöveg-írója szerint, ha valami mágikus és/vagy családregény, akkor nosza hasonlítsuk a nagy öreghez, akkor talán jobban viszik a népek. De jó pont, hogy most legalább igaza volt. Mármint a hasonlóságban, mert a minőségben már nem vagyok teljesen biztos. Jó volt, szép volt, nem volt gagyi, nekem mégis valahogy döcögött, nem jött az a mindent elsöprő érzés, hogy igen, én ezt imádom. Persze nem muszáj mindent imádni, és ez a könyv másokkal ellentétben legalább határozottan lekötött, unalmasnak egy percig sem találtam. Martinez nagyon szépen írt a varrásról, az anyagokról, a színekről, picit sajnálom, hogy én ebben tök tehetségtelen vagyok, mert ezek után vágyat érzek az alkotásra (nem baj, majd elmúlik :-). Mindenesetre mesésnek mesés volt, szépen megírt, érdekes történet, úgyhogy aki az ilyesmit szereti, nem fog csalódni. Volt benne azért egy-két eléggé taszító rész, arra fel kell készülni lelkileg, de túlélhető az is. Szóval nálam nem első vonalbeli, de vitathatatlanul a jobbak közül való.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.