Most, hogy olvastam a Flusht, gondoltam jó lenne erre a könyvre is gyorsan sort keríteni, hiszen itt is egy kutya áll a középpontban, és az ő szemén keresztül láthatjuk az emberek világát, csakúgy, mint Virginia Woolf könyvében. O'Hagan már  az első oldalakon finoman utal is a nagy elődre, hiszen kiderül, hogy Maf Virginia húgánál Vanessánál nevelkedik, mielőtt Amerikába kerülne, és Mrs. Woolf kutyájának, Pinkernek a nyakörvét viseli. Aztán jönnek sorra a hírességek, élők és holtak egyaránt, mert Maf nemcsak, sőt leginkább nem arról mesél, amit új gazdájával, a filmcsillag Marilyn Monroeval megél (pedig az sem kevés), hanem állandóan elmélkedik, idéz, rendkívül járatos irodalomban, filozófiában és a képzőművészetekben, persze leginkább a kutyás vonatkozásokban. De ebben a regényben egyébként minden állat beszél, a macskák ráadásul versben, és mindegyik rendkívül tájékozott a világ dolgait illetően. Szóval lehetne ez a könyv megint egy kis gyöngyszem, mert sok benne a báj és a líra, nagy szeretettel mutatja be a könyv másik főszereplőjét, Marilynt is esendőségében, magányában, életének utolsó időszakában. De nekem mégis egy árnyalatnyit túl tömény volt ez a sok információ, érdekesség és okosság, nem volt egy könnyű olvasmány sok helyütt, sokszor inkább esszének tűnt, mint regénynek. De azért mégis ajánlom tiszta szívvel azoknak, akik nem riadnak vissza egy kis nehézségtől, akik kedvelik  a kutyákat, Marilyn Monroet, vagy a hatvanas évek elejének Amerikáját.

Remek tempóban folytatva a várólista-csökkentést (na, meg köszönhetően annak is, hogy nem tudtam beszerezni a Szent Johanna 8-at, grrr), valami szórakoztatót kerestem a síelés utáni estékre, és ebből a szempontból Emily Arsenault könyve remek választásnak bizonyult. A történetet elmesélő ifjú Billy már az első mondattól szimpatikus volt, aztán sorra jött a többi szerethető szereplő, úgyhogy feszülten figyelve vártam, mi sül ki ebből az egész kalandból. Bírom nagyon az ilyen nem igazán veszélyes (beszari vagyok, na), de mégis izgalmas nyomozásokat, így a nem sok csűrcsavar ellenére engem oldalról oldalra egyre jobban lekötött a könyv, a végét már a társadalmi életet hanyagolva faltam a szobámban, míg a többiek vígan apres skiztek künn. Nem volt nehéz olvasmány (féltem azért az ilyen bölcsészkrimikben néha előforduló  túlcsorduló okoskodástól), hanem olyan könnyeden, elegánsan megírt érdekes és egyedi történet, amit nagyra értékelek. Nem mondom, hogy a hangulata nem volt néhol kissé nyomasztó, de pont annyira, ami egy ilyen sötét ügyhöz dukált, és ugyanakkor mindig feloldotta egy-egy mókás mozzanat. Mert ráadásul vicces is tud lenni sok helyen ez a regény, hogy tovább dicsérjem, szóval számomra tökéletesen beteljesítette a jelen helyzetben elvárt szerepét. 

Még hajdanában, blogos és molyos életem előtt olvastam Woolftól az Orlandot, ami tetszett, és valami hosszabbat (Mrs. Dalloway, A hullámok vagy A világítótorony jöhet szóba, de nem emlékszem már sajnos), ami meg nem annyira. Így egy jó időre el is feledkeztem a szerzőről, aztán valahogy mégis kedvet kaptam, hogy tegyek vele egy újabb próbát, és erre ez a vékonyka kis kötet pont megfelelőnek tűnt. Nem vagyok egy nagy kutyás, de mégis határozottan a szívembe zártam a végére Flush-t, Elizabeth Barrett-Browning spánieljét, na meg persze a környezetét is, így nem kizárt, hogy hamarosan elolvasom Kertész Erzsébet könyvét is az költőnőről. Igazi jófajta hangulatpróza ez, gyönyörű mondatokkal, de ugyanakkor finom iróniával megírt érdekes figurákkal. Olyan nagy dolgok nem történnek, na meg úgyis ellőne minden meglepetést a fülszöveg, de összességben az egész olyan kellemesen zsongító. Igazából nem vártam ezt a depresszió elől végül halálba menekülő Woolftól (persze bizonyára leegyszerűsítem a személyiségét), hogy ilyen derűvel, életigenléssel nyilatkozzon meg. A nemrégiben olvasott Dickens, a Feljegyzések fiatal párokról jutott eszembe, az volt ilyen kompakt kis gyöngyszem, amit az elejétől a végéig élvezet volt olvasni. Mindezek után tehát újra kedvet kaptam Woolfhoz, valószínűleg az Éjre nap című vaskosabb regényével folytatom.

Még csak március közepe van, és én már az ötödik könyvet olvasom a várólista-csökkentő projektem keretében.  Vásárolni viszont csak négyet vásároltam, úgyhogy most megrendelhetem jutalomként a Szent Johanna Gimi nyolcadik, befejező részét. Ez egyben azt is jelenti, hogy hamarosan várható egy összefoglaló bejegyzés a sorozatról.

Lawrence Block jelen könyve most megint egy olyan kötet volt, amit nem tudom miért tologattam évekig, hiszen tudtam, mire számítsak, olvastam már nem egy Blockot, és a bérgyilkos sorozatból is már kettőt, amelyek határozottan elnyerték tetszésemet. Mondjuk a sorrend marha vicces, ahogy ezeket a Keller sztorikat olvastam: először az utolsó, negyediket olvastam, aztán a másodikat, most a harmadikat, és az első marad utoljára. Először nehéz volt követni az eseményeket, visszaszokni ehhez a meglehetősen ugrálós, kihagyós, töredezett stílushoz, de aztán annyira elragadott a hangulat, hogy nagy megelégedéssel raktam le a könyvet a végén. Jó kis darab ez, ha nem is a legjobb, felépítésében az elsőhöz hasonlít (amit ugye nem olvastam még, csak így hallottam), vagyis nem annyira koherensen összefüggő történet, hanem időrendben egymás után következő novellák füzére, amelyek között van ugyan kapcsolat, meg visszautalások, de nekem mégis jobban tetszik, ha egy kicsit szorosabban, feszesebben egy történetté állnak össze az egyes kalandok. Viszont Block zseniális, annyira jól ír, emberien, finoman humorosan, izgalmasan, hogy a kis döccenők ellenére is remek szórakozás ez a kötete is.

Nem kedvenc szerzőm, de mégis több-kevesebb rendszerességgel olvasok Murakamitól, a legutóbbit, ahogy nézem, már több mint egy éve fejeztem be, ettől függetlenül ez a mostani nem volt tervezett, csak ott találtam az új könyvek polcán a könyvtárban. Először kicsit megriadtam a három vaskos kötettől, főleg, hogy újabban csak egyszer lehet hosszabbítani a kölcsönzést, de valahogy mégis vonzott. És láss csodát, olyan jól tudtam vele haladni, hogy egyszer sem kellett meghosszabbítani. Igaz, ehhez az kellett, hogy az elmúlt három hétben csak ezt olvastam, de nem volt terhemre egyáltalán ez az egyoldalúság, mert igencsak olvasmányos, izgalmas ez a három kötet. Az első volt a leglassúbb, bár azt is szívesen olvastam, de azért először nehéz volt elviselni, hogy már tűkön ül az ember, és még mindig nem történt semmi igazán érdemleges. Viszont a főszereplőket megkedveltem már rögtön az elejétől, érdekelt a sorsuk, talán ezért is tudtam olyan gyorsan haladni a kötetekkel, mert nagyon érdekelt a végkifejlet. Ebből a szempontból egy kicsit csalódtam ugyan, mert nem kaptam választ minden kérdésemre, nem kerültek úgy helyükre a kirakós darabjai, ahogy vártam, de lassan bele kell törődnöm, hogy manapság talán ez nem is divat, gondolkodjon, agyaljon csak a kedves olvasó, tegye hozzá a maga részét a regényhez, vallják a modern kor szerzői. Szerelmi történetként viszont teljesen kerek, megnyugtató a lezárás is. Mindenesetre talán ez tetszett eddig a legjobban Murakamitól, most végre megint volt misztikum, amit a múltkor hiányoltam, nem is kevés. Persze volt sok olyasmi is, amitől el tudnék tekinteni, durva, perverz dolgok, sok szex, ezért is nem lesz soha igazán a szívem csücske a szerző. De tény, hogy nagyon tud írni, és végeredményben örülök, hogy ilyen szépen beosztottam magamnak a regényeit, így még mindig van egy-két kötet, amit nem olvastam, és vágyom elolvasni. Majd valamikor...

Biztos mindenkinek vannak kedvenc irodalmi helyszínei, én már zsenge gyermekkoromtól, amióta elolvastam az első regényt Wodehouse-tól és ezzel egy időben elmerültem Agatha Christie rejtélyeiben, azt vallom, hogy számomra a legjobb ajánlólevél egy könyv részére, ha a történet a jó öreg vidéki Angliában játszódik. Persze ezzel nem vagyok egyedül a világon, és tudják ezt a szerzők is, ezért nem véletlen, hogy M.C. Beaton is a festői angol vidéket választotta egyébként számomra nagyon szimpatikus nyomozónője lakhelyéül. Mert ha az olvasó meghallja  Miss Marple nevét, rögtön egy természetközeli kis angol falut lát maga előtt, festői kőházakkal, csobogó patakokkal, a házak kőfalára felkúszó lonccal, csicsergő madárkákkal. És ilyennek képzeljük most már Agatha Raisin lakhelyét is, a kitalált, ámde tipikus cotswoldsi falucskát, Carselyt is. Bár a falu csak fiktív, de a Cotswolds, ez a csodálatos dél-nyugat-angliai terület határozottan létező, minden természeti szépségével együtt. Nekem felkerült a bakancslistámra, hogy egyszer megnézném személyesen is, addig pedig lelkesen olvasom Agatha Raisin kalandjait, mert ha éppen valami hibádzik is a meseszövésben, a helyszín hangulata mindenért kárpótol.

Kép innen.

És ez is.

Ebben a könyvben is a címe az egyik legjobb, mint a szerző megjegyzéseiből megtudtam, a felesége találta ki. Ez is az a könyv volt, amelyet sok másik megelőz a várólistámon, amelyek jobban érdekelnek, de ez állt ott a könyvtár új könyvek polcán, úgyhogy elhoztam. Azt hiszem eléggé a véletlenre hagyatkozom sokszor a könyvtárlátogatás során, de szeretem ezt is, a sorsra bízom, hogy melyik könyv talál meg. Egyébként nem vagyok egy túlzottam filozofikus alkat, pedig volt nekünk filozófia óránk az egyetemen, és német szakos lévén Nietzsche biztos előjött, de csak arra emlékszem az egészből, hogy Czirják tanár úr első előadása után a srác, aki mellettem ült, kijelentette, hogy ő ebből semmit nem értett, pedig a másik szakja filozófia volt. Hogy hogyan vizsgáztunk aztán le, az örök rejtély marad. Szóval az is lehet, hogy azért vonzott ez a könyv, mert szerettem volna olvasmányos stílusban befoltozni a lyukakat, amelyek ez irányú műveltségemben tátonganak, vagyis ha Nietzsche-t nem is olvasok, legalább olvassak róla. Persze ezek az információmorzsák még nem adnak átfogó műveltséget, pláne, ha az ember olyan könyvből szerzi őket, amelynek nagy része fikció, mint ez a kötet is. Mégis úgy érzem, hogy azért valamicske képem kialakult Nietzsche-ről meg a filozófiájáról, illetve Breuer doktorról és a pszichoanalízis gyökereiről. Freud alakja meg kifejezetten tetszett, nagyon szimpatikus figurája volt a regénynek. Az mindenképpen dicséretére válik a kötetnek, hogy a szerző remek hangulatfestő, nagyon szerettem azokat a részeket, amelyek  a mindennapi életet ábrázolták, az étkezéseket, családi összejöveteleket, vagy pl. amikor Freud forró fürdőt vett. Összességében azonban nem ájultam el az egésztől, számomra nem lett fontos könyv, de egyszeri olvasását nem sajnáltam, átlagos mértékben elszórakoztatott.

Olvasom tehát szorgalmasan tovább a Szécsi Noémi életművet, ez a kötet pedig még várólista-csökkentős is, mert szintén a tavalyi Alexandrás Európa-akcióban került a birtokomba, ami ugye nem most volt. A külcsín egy határozott ötös ennél a könyvnél,  a belbecs viszont csak négyes lett, akárhogy fájlalom. Javára legyen mondva  a szerzőnek, hogy szinte minden könyvében egy egészen új világot teremt, és első könyvnek azért elég erős ez is, tekintve még azt is, hogy Szécsi Noémi csupán huszonöt éves volt a könyv első megjelenésekor. Az is lehet, hogy ha ezt olvasom először tőle és/vagy huszonévesen, akkor nagyobb hatást tett volna rám a könyv, de így megint csak azt tudom mondani, hogy a Kommunista Monte Cristo jobb volt, még mindig azt az elsöprő élményt várom, akárhányszor a kezembe veszek egy regényt a szerzőtől. A vámpírkodás egyébként csak egy érdekes kulissza szerintem ebben a kötetben, ami persze meglepő és mulatságos helyzeteket teremt, de én erősebbnek látom a bölcsész fiatal útkeresését, ami gondolom azért eléggé önéletrajzi ihletésű is. Az, ami valakinek lehet, hogy egyenesen emeli a könyv értékét, vagyis hogy megy a kever-kavar akörül, hogy most akkor fiú vagy lány-e a főhős (de mindenképpen enyhén biszex), engem inkább zavart, felesleges hókuszpókusznak találtam. Arról nem beszélve, hogy én már a regény olvasása előtt megtudtam egy Könyvjelzős cikkből az igazat, mellesleg ez az első guglizásra is ott virít nagy betűkkel a képernyőn, csak be kell ütni a főszereplő nevét. Szóval ez az egyik, amiért levontam, a másik pedig a néhol számomra felesleges bölcsészkedés, ami az egyébként az elején meglehetősen szimpatikus főszereplőt egyre ellenszenvesebbé tette. Persze ez is olyan dolog, amiben valaki szeret dagonyázni, én annyira nem kedvelem az efféle szócsavarást meg idegen szavakkal dobálózást.

Nagyon sokáig olvastam ezt a regényt, és ezt nem lehet csak azzal magyarázni, hogy hosszú. Biztos, hogy nekem is mások már az olvasási szokásaim, mint kamaszkoromban, akkor egy semmittevős nyáron nem kellett volna több két hétnél, hogy kivégezzem, mint ahogy tette ezt kedves férjem is annak idején, és ez nála állandó érv volt, ha panaszkodtam, hogy nem olvas eleget, hogy ő viszont olvasta a Háború és békét. Szóval 2011  utolsó napjaiban gyürkőztem neki, és 2013 elején fejeztem be, kicsit több, mint egy év alatt. Volt, amikor nagyon olvastatta magát, teljesen belefeledkeztem a hétköznapok csodás leírásaiba, a szerelmi bonyodalmakba, a családi kapcsolatokba, a lélek rejtelmeibe. Aztán voltak a háborús részek, a hadtudományi, történelmi fejtegetések, azok sajnos nem kötöttek le annyira. De még ez sem lett volna baj, csak mintha Tolsztoj nem találta volna meg a helyes arányt, néha szinte nagyítóval kellett keresgetni a békés, szívmelengető jeleneteket. Talán ezért győzött nálam az Anna Karenina, ezért került közelebb a szívemhez. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Háború és békét nem volt érdemes elolvasni, azt hiszem megvan ennek a könyvnek is a helye az életemben. Volt egy-két szereplő, akit nagyon szerettem, Pierre, szívem csücske, vagy Marja hercegnő, Natasaként pedig végig Audrey Hepburnt láttam, és értettem, hogy miért töri sorra a férfi szíveket. Amikor kíváncsi voltam, hogy hogyan is lesz ez most tovább, érdekelt az adott, szívemhez közel álló szereplő sorsa, szinte faltam az oldalakat. De aztán mindezt megszakította egy hihetetlenül lassan csörgedező csata leírás, vagy egy filozófiai gondolatfutam, és ilyenkor ahelyett, hogy szépen átrágtam volna magam ezeken, inkább félretettem a könyvet, és erőt gyűjtöttem a folytatáshoz. Tehát ez az oka, hogy ilyen sokáig tartott elolvasni. De mindenképpen azt mondom (és ez most nem rábeszélés, mert lehet élni úgy is, hogy az ember nem olvasta ezt a négy kötetet), ha van az embernek egy kis ideje lelassulni, kézbe lehet azért venni a Háború és békét, még ma is.

És ím, még csak január van, és én már elolvastam két könyvet is a várólistámról. Igazán büszke vagyok magamra! Ráadásul idén még csak egy könyvet vettem, tehát várólista kontra könyvvásárlás 2:1, ami igazán szép eredmény. Ez a kis Wodehouse persze könnyen csúszott, hiszen nem a Háború és béke (Jut eszembe, azt is elolvastam, bejegyzés róla hamarosan.). Ha nem is az életmű legkiemelkedőbb darabja, de határozottan kellemes, könnyed kikapcsolódás volt, főleg ebben a ronda, hideg januárban. Ah, én még mindig annyira vágyom erre a wodehouse-i életformára! Azt hiszem, ha megkérdeznék milyen irodalmi színtéren érezném igazán jól magam, akkor egy Wodehouse regényt választanék, egy angol vidéki kastély víg életét,  fura figurákkal, vicces helyzetekkel és a mindenből áradó életszeretettel.

Érdekes, hogy nem hallottam erről a könyvről gyerekkoromban, pedig 1983-ban, amikor először adta ki a Szent István Társulat, kilenc éves voltam, tehát pont abban a korban, amikor elaléltam volna Pollyanna történetétől. A regény először akkor került a látókörömbe, amikor az egyik ismerős kislánynak ez lett a kötelező olvasmánya, ez pár éve volt. Azóta halogattam az olvasást, míg egy molyos kihívás miatt rászorítottam magam. Aztán az első pár oldal után már rájöttem, hogy ez nagyon jó, élvezetes olvasmány, vicces, megható, minden, ami kell egy jó lányregényhez. Aki Anne Shirley-t  szereti, az Porter kis hősnőjét is hamar a szívébe zárja, és bár Montgomery szebben ír, azért ennek az egyszerűbb nyelvezetű regénynek sem kell szégyenkeznie, ha összehasonlításra kerül a sor, ugyanaz a kellemes, békebeli hangulat árad belőle. Nagyon jó ez az ötlet a játékkal, tökéletesen illeszkedik az én optimista alapszemléletemhez, talán ezért is bűvölt el annyira. Mindenesetre jó lenne a polcomon tudni, mert most csak kölcsönben volt nálam, de azt hiszem várok, míg kap egy szép, kemény borítós kiadást, és a szöveget megszabadítják a sok nyomdai és helyesírási hibától. Róna Emmy rajzai viszont maradjanak, azok nagyon tetszettek.

Ezzel a könyvvel már a megjelenés óta szemeztem, aztán valamelyik tavalyi Európa akcióban meg is vettem. Végül mégis a várólista csökkentésre kellett várnia (megjegyzem mint az abban az akcióban vásárolt másik három kötetnek is), mert valahogy sosem nyúltam érte. Pedig vékony könyv, haladós, úgyhogy igazán nem kell olyan nagy levegőt venni az elolvasásához. Most így utólag egyébként nem is tudom, hogy mi vonzott benne annyira (persze a molyos jó véleményeket nem számítva), mert ugyan mi örömöm telhet egy általam kevéssé (és még finoman fogalmaztam) szeretett rágcsálóról szóló történetben. Valahogy egy lehengerlően humoros, és végső soron pozitív kicsengésű regényt vártam (hogy honnan szedtem ezt, nem tudom), és ezt nem kaptam meg. Voltak persze itt-ott felcsillanó helyes kis részek, főleg patkányunk olvasási szokásait tekintve, tetszett a könyvesbolt is, mint helyszín, de mégsem tudott magával ragadni a történet. Ez van, nem kell minden könyvet szeretni, nekem ez olyan se meleg, se hideg élmény volt, de nem mondanám egyértelműen elhibázottnak a történetet, lehet hogy másokban egészen más húrokat penget meg.

Fogadalmammal jól állok: eddig még csak egy könyvet vettem idén, az Agatha Raisin sorozat legutolsó részét, és már elolvastam egyet a várólistámról.

Először is vegyük a címet: a gyerekem szerint és-el nem kezdünk mondatot, de ez még hagyján, inkább az a baj, hogy annyira szirupos romantikus regényt látsz mögé, hogy inkább távol tartod magad a kötettől. Én legalábbis így voltam vele. Viszont a borítója meg tetszett, és értek mindenféle impulzusok, amelyek arra utaltak, hogy mégis csak kellene ez nekem. Úgyhogy egyszer csak megkerestem a könyvtárban. Bent volt, és nem a ponyva polcon, ami már kezdett jót jelenteni. És akkor belekezdtem, kint ködös január, az előző olvasmányom is meglehetősen ködös volt, úgyhogy nem jött rosszul ez a könnyed kis lélekmelengetés. Karácsony tájékán játszódik, ezért  aki még nem olvasta, annak ajánlom a következő karácsonyi hangulatba hozáshoz. Mert hangulat aztán van benne rendesen: gyönyörű leírások házakról, tárgyakról, kajákról, emberekről, filmes, könyves utalások garmadája (Anne Shirley is előkerül, hogy csak egyet említsek). Van persze szerelem is, de nem azon a nagyon kézenfekvő módon tálalva, és van más is, egy tizenegy éves kislány a maga mindenféle bajaival. Szóval van benne történet, meg svung, érzelmek, azt hiszem minden, ami egy igazán olvasható, igényes regényhez kell. Gavalda tud így írni, nekem legalábbis ő jutott eszembe.

Olyan jó a címe ennek a könyvnek, és olyan figyelemfelkeltő a borítója, a fülszövegről meg már ne is beszéljünk, hogy valószínű akkor is beszereztem volna, ha Molyon Juci nem lelkendezik egy akkorát, hogy szem nem maradt szárazon. Nem is bántam meg aztán, hogy birtokomba került a kötet, Chabon egy határozottan kikerülhetetlen írónak tűnik, nem is értem, hogy mindenféle díjeső ellenére, miért ez az első könyv, ami megjelent tőle magyarul, és miért csak most. Ebből a szempontból is meg kell dicsérnem a Cartaphilust, meg azért is, hogy annyira pofás, jól használható kis könyvjelzőt mellékeltek a könyvhöz, hogy le a kalappal. Bár szeretem a saját kis jól bevált könyvjelzőimet, de ezt akkor is egy nagyon jó kezdeményezésnek tartom, csak így tovább!

Szóval Chabon jól ír, igényesen, olyan hasonlatokkal, amelyeket minden szépíró megirigyelhet. Jók a figurák, eredeti az alapötlet, a zsidókról meg mindig szívesen olvasok. Nekem a történet kicsit kevésbé volt pezsgő, fordulatos, mint számítottam (olyan Le Carrésan lassabb inkább, egyébként a szépen cizellált stílus is őt juttatta eszembe), és a humora is fanyarabb volt a vártnál. Összességében tehát annyira azért nem tett rám olyan katartikus hatást Chabon nyomozója, a Landsman, mint a Brenner, de mindenképpen kíváncsi vagyok a szerző más műveire is. 

Lobo ismét meghirdette az immár hagyományos várólista-csökkentést, és természetesen idén is részt veszek, mint eddig mindkét alkalommal. Az eddigi években sikeresen teljesítettem a kihívást, itthon porosodó, rég olvasásra váró könyveket olvastam azzal a céllal, hogy egyszer talán nem tornyosulnak majd körülöttem a beszerzett, de még el nem olvasott könyvek, és eljönnek azok a boldog békeidők, mint régebben, hogy amint megvettem egy könyvet, el is olvastam. Ha az idei kupacot lenyomom, egész közel leszek már ehhez a vágyott állapothoz, úgyhogy nagy reményekkel indulok neki a 2013-as játéknak. A könyvek szépen toronyba rendezve várnak rám az éjjeliszekrényen, hamarosan el is kezdem valamelyiket. Annyi plusz szabály vezettem még be idén, hogy az új beszerzésekhez mindig kell társulnia egy várólistás könyv elolvasásának, azt hiszem ez még jobban fog motiválni, hogy hamar végezzek a kupaccal, hiszen különben nem vehetek újakat.Egyébként idén úgy gondolom, elég jó kis könyveket válogattam, ezért alig várom már, hogy olvashassam őket. 

Tavaly a Karácsonyi ének volt a december 24-i bejegyzésem főszereplője, idén Fekete István Régi karácsony című kötetével készültem az ünnepekre. Nagyon jó választás volt, egészen elbűvöltek ezek a nosztalgikus történetek, amikor a karácsony még nyugodt, csendes és békés volt. Persze szeretném hinni, hogy ma is lehet még hasonló karácsonyunk, még a város zajában is, csak egy kicsit figyelnünk kell befelé, lecsendesednünk lélekben. Nekem ehhez az ilyen olvasmányok mindig segítséget nyújtanak, ahogy olvasom a gyönyörű természetleírásokat, a megható emberi történeteket, egyszeriben mintha elfújták volna a gondokat, problémákat, könnyű szívvel és sok-sok szeretettel a szívemben várom az esti gyertyagyújtást. Kívánom ezt nektek is: békességes, boldogságos karácsonyt és örömteli, szeretetteljes új esztendőt!

Nem sok könyvet veszek (legalábbis szeretném azt hinni), de vannak olyanok, amelyeket egyszerűen szeretek a polcomon tudni. Zafón művei is ilyenek. A szél árnyéka annak idején rögtön egyik kedvencemmé avatta a szerzőt, és most nagyon vártam ezt a kötetet, főleg mert állandóan halogatták a megjelenést, ezzel is húzva az idegeimet. De aztán meglett, és leküzdve az összes előtte várakozót, hirtelen azon kaptam magam, hogy nagyon jó lenne most így karácsony előtt valami ilyesmit olvasni. És jó is lett. Mert Zafón stílusa utánozhatatlanul könnyed és elegáns, mert Fermín még mindig imádni való, a párbeszédek szellemesek és szórakoztatók, a történet pedig úgy indázik, ahogy azt már megszokhattuk. Kicsit kevésbé volt ez most gótikus, megértem azokat is, akik ezt hiányolták, de nekem összességében olyan kellemes, olyan szívet melengető olvasmány volt, ami igazán széppé tette ezt a karácsony előtti időszakot.

Nem akartam először beszerezni, mert gondoltam, majd úgyis meglesz a könyvtárban előbb-utóbb, hisz a Szellemírókat is onnan olvastam, de aztán annyira el kezdett vonzani a film, azt meg nem akartam úgy megnézni, hogy előtte ne olvassam a könyvet, úgyhogy hajtóvadászatot indítottam a könyvért. Mert persze pont akkor fogyott el mindenhonnan, a netről nem tudtam rendelni, az első könyvesboltban is, ahová betértem, közölték, hogy nincs jelenleg. Szóval bejártam a fél várost, mire lett egy példányom, és rohamtempóban neki is álltam, mert közelgett a nap, amikor el tudtunk jutni a moziba.

Az mindenesetre a könyv mellett szól, hogy egy ilyen hosszú, és ilyen töménységű kötetet pár nap alatt elolvastam, abban viszont csalódást okozott, hogy a Mitchelltől megszokott stílushoz és szerkezethez számomra semmi pluszt nem tudott hozzátenni. Mitchell vitathatatlanul nagyon jól ír, remek stílusbravúrok vannak ebben a könyvében is, de én itt most nem egymáshoz halvány szálakon kapcsolódó egyenként egyébként kiválóan megírt történeteket vártam, mint a Szellemírókban, hanem valami mást, valami kerek egészet. Ezért is vártam nagyon a filmet, hogy talán majd az megválaszolja a bennem maradt kérdéseket. Sokakkal ellentétben, nekem a film határozottan tetszett, nagyon jó színészekkel, jó dramaturgiával, lenyűgöző látványvilággal megcsinált eposz, remek munka. Nem zavartak a változások, sőt egyik másik jól is esett, de összességében még így sem kaptam meg, amit akartam. Szóval a Felhőatlasz maradt számomra egy különleges élmény, de semmiképpen sem katartikus kedvenc.

Tavaly ilyenkor olvastam először Dickenstől, az időszaknak megfelelően a Karácsonyi éneket. Azóta sem tudtam rászánni magamat egy hosszabb lélegzetű műre tőle, ez a vékony kis könyvecske viszont már régóta vonzott, csak sajnáltam rá a pénzt, hiszen egy egészen rövidke, füzetszerű kis kiadványról van szó. Szerencsére a könyvtár nem sajnálta a rávalót, így sikerült megkaparintanom.

Nagyon kellemes kis könyvecske, rövid, szellemes karcolatokból áll. Dickens ebben a kötetben sem tűnik porosnak, sőt ma is annyira igaz, ahogy a különböző párokat kategorizálja, hogy egy-két szorosan a korhoz kapcsolódó részlettől eltekintve azon kapjuk magunkat olvasás közben, hogy mi is ismerünk ilyen embereket, sőt akár olykor mi is így viselkedünk (én pl. a vitatkozó párban ismertem magunkra ;-).

A múltkor a könyvtárban pont akkor hozta valaki vissza Erlend Loe két könyvét, amikor ott voltam, úgyhogy gyorsan felmartam őket, mert régen hajtottam már a szerző műveit. Eddig két könyvet olvastam tőle, a Naiv. Szupert, ami határozottan tetszett, és a Dopplert, ami meg nem annyira, de összességében kíváncsi voltam még a többire is, mert volt valami vonzó a pasi stílusában. 

Először az Elfújta a nőt olvastam el. Nagyon tetszett a sztori, kicsit eszembe jutott a Ráadásnap is, hiszen itt is két fiatal kapcsolatáról van szó. Számomra hangulatilag sokban hasonlított a két könyv, még ha Loe stílusa puritánabb, kevésbé lírai is mint  Voloé. Ennek ellenére, vagy pont ezért, olyan nagy hatást azért nem tett rám a könyv, kellemes pár órát jelentett, semmi többet.

A másik  a Vegyesbolti csendes napok volt, amiről meg voltam győződve, hogy tényleg egy vegyesboltban játszódik, de aztán kiderült, hogy ez csak egy szójáték Garmisch Partenkirchen nevével, ahol a főhős a szabadságát tölti. Ez viszont meglepően jó volt, talán a legjobb Loe, amit olvastam. Egy teljesen abszurd történet, egy meglehetősen visszataszító főhőssel, de olyan jól koreografált, hogy le a kalappal.

Ahogy néztem, akkor maradt még Loe-tól a Doppler második része, ami annyira azért nem vonz, meg nincs is meg a könyvtárban, meg a Kurt-sorozat, amelynek viszont mindhárom kötete fellelhető a gyerekkönyvtárban, úgyhogy valamikor majd sorra kerül.

Érdekesen jutottam ehhez a kötethez, ugyanis ez megint olyan volt, amit előjegyeztettem a könyvtárban, mert annyira azt éreztem, hogy most azonnal kell. Pedig vicces, mert először fel sem figyeltem rá, csak aztán jött egy-két szívhez szóló értékelés a molyon, én meg horogra akadtam. Na szóval megyek a könyvtárba, mert a többi könyvemnek lejárt a kölcsönzése, és erről is azt mondták, hogy majd hó vége felé jön vissza, de értesítést még nem küldtek. Úgyhogy bóklásztam egy csöppet, találtam is egy régen tervbe vett kötetet (Marisa de los Santos: És besétált a szerelem), aztán gondoltam, hogy megkérdem majd a srácnál, akinél az olvasójegyem volt, hogy mi van ezzel a Ráadásnappal. De nem is kellett kérdezni, mert mondta rögtön, hogy még jó, hogy ma visszahozta, mert nála volt, nem kezdte még el, csak az éjjeli szekrényén dekkolt, de látta, hogy valaki előjegyezte. Sajnálkoztam egy kicsit, ő meg mondta, hogy nem gond, van elég más bespájzolt könyve. Kicsit magamra ismertem. :-) De a slusszpoén az volt, hogy pont a férjemmel voltam, aki minden szökőévben egyszer kísér el a könyvtárba, és kifelé menet kifejtette, hogy nekem ilyen könyvtáros pasihoz kellett volna hozzámennem, csak az a baj, hogy akkor felkopna az állunk, mert ő ugye nem könyvmoly, de legalább jól keres. :-)

Egyébként nem csodálom, hogy a könyvtáros srác szemet vetett rá, mert tudom, hogy szereti Nick Hornbyt (erről is értekeztünk egyszer), ez a könyv meg tartalmában tisztára Pop, csajok, satöbbi, már ami a felnőni képtelen főszereplőt illeti, meg a zenéket. Egyébként meg annál egy fokkal líraibb, de ugyanolyan trendi, meg filmszerű, nem véletlen, hogy lett is belőle film, és mit ad Isten, a főszereplőt maga Fabio Volo játssza, tehát valószínűsíthető, hogy valamennyire azért belemintázta magát Giacomoba. Kicsit furcsa volt velem csaknem egykorúakról úgy olvasni, hogy én a tíz éves gyerekemet nevelgetem boldog házasságban, ők meg még mindig nem bírják elhatározni magukat a családalapításra, ezért a fejemben inkább olyan kis zsenge huszonéveseket képzeltem el. Persze ez idegesített is egy bizonyos fokig, de összességében olyan okosan, elegánsan, kellemesen volt megírva a könyv, hogy egészen elvarázsolt. Nem mondom, hogy életre szóló élmény, és nem is bánom, hogy nem áll ott a polcon, mindenesetre ajánlom mindenkinek, aki szereti az igényes szerelmes történeteket kis extrával.

Volt egy röpke kis olvasási válságom, nem nagyon szokott velem ilyen lenni, de most egymás után két könyvet is (Hidasi Judit: Április út, Wilkie Collins: A fehér ruhás nő) félbehagytam, annyira nem kötöttek le. Aztán belelapoztam egy harmadikba is (Szabó Magda: Liber Mortis), de azt már lényegében el sem kezdtem, olvasatlanul megy vissza a könyvtárba. Enyhe pánikot éreztem, de aztán a Könyvszalonban felfedeztem Balázs Ágnes Lufi-sorozatának legújabb részét, és gondoltam majd azzal kúrálom magam. Be is jött, olyan jó volt végre olyasmit olvasni, ami igazán lekötött és tetszett.

Na, ezek után jött Julia Child könyve, még mindig enyhe félelemmel, nem szerettem volna, ha ez is a félretett könyvek sorsára jut. Szerencsére Julia olyan könnyedén, olvasmányosan ír, hogy rögtön magával ragadott a történet, habár a memoár műfaja őszintén szólva nem áll hozzám közel. A hasamat viszont szeretem, úgyhogy ha nem is fogok olyan minden részletben megkomponált vacsikat rittyenteni, mint amelyekről Julia ír, azért határozottan élvezettel olvastam az ételek leírását. A szerző roppant szimpatikus személyiség, tetszik a lelkesedése és kitartása, a hatalmas munkabírása, szorgalma, igényessége. De legfőképpen az hozta közel őt a szívemhez, hogy hozzám hasonlóan rettenetesen szeretett élni, és tudta élvezni az élet apró és prózai örömeit. 

Zseniálisan furmányos ez az alapötlet, hogy írjuk át az Aeneist, úgy ahogy van, és legyen belőle Creusais, legyen tehát a főszereplő Creusa, Aeneas felesége, akinek az eredetiben igen hamar nyoma vész. Mondom, nagyon jó ez az egész elgondolás, és a bevezetőt olvasva nem győztem sóhajtozni, hogy hű de jó lesz ez, mert milyen jól leírja és megindokolja az egészet Szabó Magda, hogy miért így kellett lennie, ahogy ő képzeli, és nem úgy, ahogy azt Vergilius megírta. Aztán mintha ellőtte volna az összes puskaport erre az előszóra, és magában a regényben szinte semmi olyan újat nem tudtam találni, amitől élveztem volna. Sőt, megmondom őszintén, Creusa engem sokszor idegesített. nem tudtam eldönteni, hogy ilyen volt-e ő valójában, vagy csak egy szerepet játszik, Aeneast adja, az ő szavait, gesztusait, elvárásait. Bosszantóan felfuvalkodott, merev volt, és arra gondoltam, ha még egyszer kis tehénnek nevezi Laviniát, hát falhoz vágom a könyvet. Szóval nem volt meg az, ami az igazán jó Szabó Magdákban, hogy azt érzem, itt bizony minden a helyén van, minden indokolt és jogos, erkölcsileg igaz és lelkileg megnyugtató. 

2017-es UPDATE: Ezt is kiadta a Jaffa új borítóval.

Fura nő ez a Barbery, valahogy csak nem sikerül neki teljesen eltalálni az ízlésemet (persze, nem is célja ez neki, de azért mégis). Ez a regény már az elejétől fogva sokkal könnyebben volt olvasható, mint A sündisznó eleganciája, de azért itt is meg kellett néha állnom, és visszaolvasnom, mert olyan cikornyás körmondatokkal és szóvirágokkal van tele a könyv, hogy az nekem már modoros és okoskodó, és semmiképpen sem élvezetes. Persze gyönyörűek azért az ételleírások vagy egy-egy hangulat felvillantása, de sajnos mellé a történet nagyon soványka. Jó az alapszituáció, a szereplők viszonyai, de ebből az alapanyagból mondjuk Szabó Magda (hogy csak egy nevet említsek) egy zsigerekig hatolóan megrázó könyvet tudott volna írni, Barbery meg csak kapargatja a felszínt, bedob egy-két gumicsontot, aztán nem lesz az egészből semmi. Szóval a másik regénye a maga tökéletlenségében is sokkal jobban tetszett, de ez meg legalább jó rövid volt, hamar túl lehetett lenni rajta, és kezdeni egy másikba.

Olyan ennek a könyvnek a címe, mint valami mlm-cég neve, ezért, vagy mert valami olcsó, csöpögős romantikát sejtettem mögötte, elsőre nem is fordítottam figyelmet a kötetre. Aztán valahogy mégis a látóterembe került újra, és elolvasva a fülszöveget, egyből sejtettem, hogy ez érdekes lehet számomra. Jártomban-keltemben aztán meg  is találtam a könyvtár "új könyvek"- polcán, és be is faltam pár nap alatt, mert valami fantasztikusan olvasmányos. A vége olvasásakor le is késtem az időpontom a kozmetikusnál, annyira belemerültem. Óriási ötletei vannak ennek az izlandi fickónak, és következetesen meg is valósítja őket, felépít egy olyan világot, ami egyáltalán nem valószínűtlen, hogy a nem is olyan távoli jövőben megvalósulhat. Utópiába csomagolt disztópia ez, abban az értelemben, hogy Magnason regényében az emberiség nagy része úgy érezheti, hogy a lehető legjobban alakultak a dolgok  Földön, aztán az olvasó számára meg elég hamar kiderül, hogy szó sincs erről. Fókuszban a szerelem, a halál és Isten, mindez tele abszurd és groteszk humorral, nagy adag társadalomkritikával, letehetetlen izgalmakkal, szóval jó kis könyv, na. Főleg azért érdemes elolvasni, hogy ne dugjuk homokba a fejünket (én erre mondjuk hajlamos vagyok) és lássuk, hova vezethet ez az egész fogyasztói társadalomnak nevezett izé, ha nem vigyázunk.