Nem akartam először beszerezni, mert gondoltam, majd úgyis meglesz a könyvtárban előbb-utóbb, hisz a Szellemírókat is onnan olvastam, de aztán annyira el kezdett vonzani a film, azt meg nem akartam úgy megnézni, hogy előtte ne olvassam a könyvet, úgyhogy hajtóvadászatot indítottam a könyvért. Mert persze pont akkor fogyott el mindenhonnan, a netről nem tudtam rendelni, az első könyvesboltban is, ahová betértem, közölték, hogy nincs jelenleg. Szóval bejártam a fél várost, mire lett egy példányom, és rohamtempóban neki is álltam, mert közelgett a nap, amikor el tudtunk jutni a moziba.

Az mindenesetre a könyv mellett szól, hogy egy ilyen hosszú, és ilyen töménységű kötetet pár nap alatt elolvastam, abban viszont csalódást okozott, hogy a Mitchelltől megszokott stílushoz és szerkezethez számomra semmi pluszt nem tudott hozzátenni. Mitchell vitathatatlanul nagyon jól ír, remek stílusbravúrok vannak ebben a könyvében is, de én itt most nem egymáshoz halvány szálakon kapcsolódó egyenként egyébként kiválóan megírt történeteket vártam, mint a Szellemírókban, hanem valami mást, valami kerek egészet. Ezért is vártam nagyon a filmet, hogy talán majd az megválaszolja a bennem maradt kérdéseket. Sokakkal ellentétben, nekem a film határozottan tetszett, nagyon jó színészekkel, jó dramaturgiával, lenyűgöző látványvilággal megcsinált eposz, remek munka. Nem zavartak a változások, sőt egyik másik jól is esett, de összességében még így sem kaptam meg, amit akartam. Szóval a Felhőatlasz maradt számomra egy különleges élmény, de semmiképpen sem katartikus kedvenc.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.