Még hajdanában, blogos és molyos életem előtt olvastam Woolftól az Orlandot, ami tetszett, és valami hosszabbat (Mrs. Dalloway, A hullámok vagy A világítótorony jöhet szóba, de nem emlékszem már sajnos), ami meg nem annyira. Így egy jó időre el is feledkeztem a szerzőről, aztán valahogy mégis kedvet kaptam, hogy tegyek vele egy újabb próbát, és erre ez a vékonyka kis kötet pont megfelelőnek tűnt. Nem vagyok egy nagy kutyás, de mégis határozottan a szívembe zártam a végére Flush-t, Elizabeth Barrett-Browning spánieljét, na meg persze a környezetét is, így nem kizárt, hogy hamarosan elolvasom Kertész Erzsébet könyvét is az költőnőről. Igazi jófajta hangulatpróza ez, gyönyörű mondatokkal, de ugyanakkor finom iróniával megírt érdekes figurákkal. Olyan nagy dolgok nem történnek, na meg úgyis ellőne minden meglepetést a fülszöveg, de összességben az egész olyan kellemesen zsongító. Igazából nem vártam ezt a depresszió elől végül halálba menekülő Woolftól (persze bizonyára leegyszerűsítem a személyiségét), hogy ilyen derűvel, életigenléssel nyilatkozzon meg. A nemrégiben olvasott Dickens, a Feljegyzések fiatal párokról jutott eszembe, az volt ilyen kompakt kis gyöngyszem, amit az elejétől a végéig élvezet volt olvasni. Mindezek után tehát újra kedvet kaptam Woolfhoz, valószínűleg az Éjre nap című vaskosabb regényével folytatom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.