Ez Hannah Swensen eseteinek immár kilencedik magyarul megjelent része, és hány van még... Ezzel a sorozattal is úgy vagyok, mint a Szent Johanna Gimivel, morgok rajta egy sort mindig, de azért mégis azon veszem észre magam, hogy már megint befejeztem egy kötetet, és kedvvel nyúlok a következőhöz. Fluke sokszor meglehetősen körülményesen, okoskodóan ír, magyarázgat, ismételget feleslegesen, erőltetetten humorizál. Agatha Raisint ezért is szeretem jobban, mert ott a gördülékeny stílus, a jópofa poénok, na és persze a környezet, a vidéki Anglia sokkal élvezhetőbbé teszik a könyvet, még ha a krimi szál ott sem túl erős. Visszatérve Fluke-re, ez a kötet mindezek ellenére határozottan jól sikerült, valószínű a sok mellékszál tette izgalmassá, mindig történt valami, volt min agyalni, még hangulatos is volt a maga módján. 

Érdekes, hogy talán a belőle készült film miatt, de úgy látom, ez az új Foenkinos sokkal jobban körül van lihegve, mint az eddigiek. Én mondjuk nem örültem a filmből vett borítónak, bármennyire is tetszetős, mert így nem illik küllemre a másik két kötethez, nem néz ki olyan jól a könyvespolcon. Arról nem beszélve, hogy az előzőek kemény kötésűek voltak, ami azért mindig előnyösebb. Nálam a belbecs sem talált annyira célba, mint az eddigieknél, valahogy keveselltem a humort, nem találtam a vicc és az elégia azon könnyű egyensúlyát, ami igazán tetszett Foenkinos műveiben. Persze azért még mindig nagyon kellemes őt olvasni, még így is magasan kiemelkedik a mezőnyből, de valahogy ennél a könyvnél csak az eleje meg a vége volt zseniális, a többi meg olyan közepeske.

Nagyon szeretem Finy Petra gyerekkönyveit, így nagy érdeklődéssel vártam első felnőtt regényét is, főleg mert a téma is nagyon megkapó volt. Így olvasás után azt mondom, nem rossz ez első próbálkozásnak, de vannak azért gyerekbetegségei is. Rögtön az elején a nevek: a tartalomjegyzék első átlapozása után feltűnt, hogy ebben a regényben szinte senkinek (az egy Erzsébetet, akit viszont Böbebúnak becéznek) sincs átlagos neve. Ez engem arra emlékeztet, amikor gyerekkoromban én is összeírtam mindenféle széphangzású nevet, hogy majd ezekkel a szereplőkkel írok regényt. Mindez azonban egy igazi felnőtt regényben meglehetősen mesterkélten hangzik. Azt meg egyenesen nem tudom értelmezni, és a regényben sem kapunk rá magyarázatot, hogy a főszereplő miért az anyja vezetéknevét használja, amikor a szülei házasok voltak, amikor született. Aztán ott vannak a szappanoperára emlékeztető fordulatok, amelyeket nem akarok elspojlerezni, de mindenesetre kizökkentik az embert az egyébként sok helyütt nagyon szép, lírai szövegből. A madarakról, állatokról szóló történetek nagyon jók, és Finy Petra lenyűgöző ügyességgel szövi a  sztorit ezek köré, de nekem ez nem volt elég ahhoz, hogy hasra essek ettől a könyvtől. Valahogy olyan érzésem volt, hogy amolyan Gavaldásan próbál egyensúlyozni a szépirodalom és a szórakoztató határán, de engem azok az epizódok, amelyek Gavaldának jól állnak, mint a szarvasgomba meg a francia étterem, itt inkább idegesítettek. Mindazonáltal határozottan olvastatta magát a könyv, nem is hosszú, úgyhogy mindenki kipróbálhatja maga, rá milyen hatást tesz Finy Petra Madárasszonya.

Nagyon vártam már, hogy olvashassam ezt a könyvet, hiszen ki ne csábulna el ilyen ötlettől, ahol az első női oknyomozó újságíró, Nellie Bly nyomoz Jules Verne-el, Pasteurrel és Oscar Wilde-dal karöltve. Helyszín Párizs, a múltszázad végén, szóval csorgott a nyálam rendesen. Viszont így olvasás után, nagyon örülök, hogy nem ruháztam be rá (nagyon rámozdultam mostanában a könyvtárra, és amíg több, mint 90 olyan könyv van a listámon, ami megtalálható a könyvtárban, csak a legszükségesebbeket vásárolom meg), mert sajnos nem hozta a kívánt hatást. 

Olyan érdekes, hogy vannak olyan könyvek, amelyektől idegenkedek elsőre, aztán mégis nagyon tetszenek, ilyen volt nemrég Gail Carriger kötete, és vannak, amelyeknél szinte biztos vagyok benne, már mikor a fülszöveget olvasom, hogy nekem ez tetszeni fog, aztán meg mégsem. Míg Carriger a számomra meglehetősen bizarr alapötletből ragyogó stílussal, hihetetlen szórakoztatási faktorral kihozta a maximumot, addig úgy érzem McCleary nem igazán tudott élni a pazar lehetőséggel. Nem mondom persze, hogy rossz az egész, de összességében túl sok volt az idegesítő (nem odaillő, nem korhű megjegyzések) és unalmas (túl bő lére volt eresztve egy-két jelenet), hogy ez elvette az ízét az egésznek. Persze az is lehet, hogy ez nem is krimi, inkább kalandregény, amiért annyira nem vagyok oda. Nellie-re viszont kíváncsi vagyok, szimpatikus nőszemély, ha ennek a sorozatnak a következő részét nem is, de Nellie-től azért szívesen olvasnék.

Le Carré ismét hozta a formáját, mert nem mondom ugyan, hogy szakmányban olvasom, eddig csak egy kötetét tettem magamévá, azt is több, mint egy éve, de így is nagy biztonsággal felismerem már eltéveszthetetlen stílusjegyeit. Olyan szépen ír, hogy az csuda, melankolikus, lassan csörgedező, és épp ezért annyira megkapó és emberi. Igazándiból nagyon nem ezt várja az ember egy kémregénytől, ez inkább lélektani vagy egyenesen családregény, még akkor is, ha megvan benne a kémvilág precíz leírása, de azt hiszem itt nem ez a lényeg most. Sokkal fontosabb a főszereplő élete, hogy hogyan és miért lett az, aki, a családja, a barátai, tele nagyszerűen kitalált és ábrázolt figurával. Nagy erőssége a hangulatteremtés is, a házak, a kertek, mmm, igazi ínyenceknek való leírások.

Nekem a több mint hatszáz oldalával egy picit azért túlírtnak tűnt, de lehet, hogy ez csak az én személyes ellenállásom a hosszú könyvekkel szemben. A borító az Agavétól megszokott módon teljesen rendben van, a fényes papíron azért picit csodálkoztam, először arra gondoltam, hogy talán a könyv vastagsága miatt, hogy ez tartósabb vagy mifene, de aztán eszembe jutott, hogy az Amerikai istenek is az a megszokott matt volt, és semmi baja nem lett úgy se. Na, mindegy, remélem ez egyszeri eset, ugye nem ilyenek lesznek ezentúl az Agave borítók, ugye nem?

Wolf Haas sorozata Brennerről, a kiérdemesült rendőrnyomozóból magánhekussá váló férfiúról rögtön levett a lábamról. Ki gondolta volna, hogy van valaki a sógoroknál, aki ennyire beletalál az ízlésembe? Mert lehet, hogy le vagyok maradva, de azért az osztrákok sem a vicces könyveikről, sem a krimijeikről nem híresek. Wolf Haas pedig összegyúrta a két műfajt, és szerintem mindkét területen nagyot alkotott ezzel a hét kötettel. Csak remélni merem, hogy lesz még több is, mert Haas egyszer már 2003-ban, a hatodik után feladta, de aztán megadva magát a köz kívánatának, 2009-ben mégis írt még egy kötetet. Milyen jó lenne, ha minden karácsonyra megjelenne egy Brenner, úgy mint a régi szép időkben az Agatha Christiekkel volt! Ebből is látszik, hogy nagy rajongója lettem ennek az igazán egyedi stílusú sorozatnak, no meg abból is, hogy a teljes sorozat minél előbbi elolvasásához minden követ megmozgattam: éltem az előjegyzés és a könyvtárközi kölcsönzés lehetőségével, amelyekkel eddig még soha. Pedig jók ezek a szolgáltatások, tökéletesen működtek is, úgyhogy máskor is használom majd őket. (Persze nem szeretnék átesni a ló túlsó oldalára sem, nehogy aztán majd rettegjenek tőlem a könyvtárosok.) 

Na, csak sikerült elolvasni ezt az elsőt így utolsónak. Minden magyarul megjelent könyvét olvastam a szerzőnek, hiszen a Biff evangéliumával rögtön belopta magát a szívembe, ez az egyébként először kiadott maradt így majdnem három évvel a Biff olvasása után a végére. Nem kevesen fanyalogtak ezt a kötetet olvasva, mondván ez talán a leggyengébb az összes között, én  viszont ezt egyáltalán nem éreztem, nagyon korrektül megírt kis könyv ez, minden benne van, amiért a szerzőt szeretjük. Azt se felejtsük el, hogy ez Moore első könyve, mégis egyből olyan utánozhatatlan stílust, világot teremt, ami kevesek sajátja. Már megvannak a remek figurák, a természetfeletti, a humor, a feszes tempó, a kalandosan szövevényes történet. Nem éreztem egy pillanatnyi üresjáratot, unalmat sem, végig szórakoztató volt a történet és a végkifejlet sem okozott csalódást. 

Lehet, hogy egy kicsit szenzációhajhásznak fogok most tűnni, de én valahogy sokkal többet vártam ezektől a jegyzetfüzetektől. Mondjuk ahhoz képest, hogy közben attól is féltem, hogy kamu az egész, azért John Curran nagyon korrektül feldolgozta azt a halom feljegyzést, és tényleg sok érdekes információhoz juthat még az olyan olvasó is, mint jómagam, aki olvasott már egyet s mást Agatha Christie életéről és munkásságáról. Talán mert én sok esetben nem igazán tudtam értelmezni a hevenyészetten odavetett bejegyzéseket a jegyzetfüzetben, valahogy azt vártam a szerzőtől, hogy jobban megvilágítja ezeket a sokszor homályos utalásokat, ezt azonban Curran nem minden esetben abszolválta. Igazán keményvonalas rajongóknak való ez a könyv szerintem, olyanoknak, akik nagyon otthon vannak a krimi királynőjének világában, és egy-egy félmondatból felismerik a műveket, emlékeznek a cselekményre, szereplőkre. Meg persze nem is árt, ha az ember minden könyvet olvasott már, amiről szó van, mert a kötet meglehetősen spoileres, ezt persze nem rovom fel neki, mert enélkül aztán pláne semmit sem lehetne érteni belőle. Jobb stílusban, jobb szerkesztéssel szerintem többet ki lehetett volna hozni ebből a témából, de a végén található két eddig még sehol nem publikált novelláért is már megérte elolvasni.

Foenkinos-ról, így a második tőle olvasott könyv után, már elmondhatom, hogy szintén belépett a kedvenceim közé. Valahogy azt gondolom, hogy úgy látja a világot, ahogy én, az embereket, a kapcsolatokat, mindennapi játszmáinkat. És ez azért nagyon fontos egy író esetében. Ezért tudok mindenestül belemerülni a könyveibe, otthon érezni magam bennük, felhőtlenül kikapcsolódni általuk. És franciás frivolságuk, könnyedségük ellenére tanulni belőlük. Foenkinos számomra arról mesél, hogy ha a világ néha el is romlik itt-ott, azért van esély a megjavítására. Abszurd humorával ad reményt, hitet az emberekben, az életben. Igen, kicsit patetikus néhol, de számomra mégsem szájbarágósan mondja meg a tutit. Egyszerűen végig mosolyogva, szívemben derűvel és megnyugvással olvastam ezt a rövidke kis regényt, Foenkinos igazi balzsam a léleknek, nincs jobb gyógyszer depresszió ellen.

Azon gondolkodtam olvasás könyvben, hogy számomra nagyon hasonlít a könyv a Zabhegyezőhöz, és hogy vajon ma tetszene-e az, mert ezzel nem tudtam azért maradéktalanul megbarátkozni. Könnyen olvasható, igényesen megírt (attól azét féltem, hogy kicsit gagyi lesz, talán a borító miatt, de egyáltalán nem), és nem is az a baj, hogy tinikről szól, mert erre egyébként nyitott vagyok. A vége nagyon jó, és nem is nehéz eljutni odáig, mert alapvetően rövidke, gyorsan olvasható regény, de egy-két csillámló gondolaton kívül nem adott annyit, hogy felejthetetlen legyen. Persze az sem biztos, hogy minden könyvnek ilyennek kell lennie, de valahogy annyian dicsérték, hogy én azért többet vártam. Mondjuk ahhoz képest, hogy igazándiból el sem akartam olvasni, csak annyira kacsingatott a könyvtár polcáról, hogy nem bírtam otthagyni, nem is rossz a végeredmény. Az is érdekes, hogy a könyvtárosok nálunk nem a szépirodalom közé tették, pedig szerintem az. Tényleg nehéz lenne fogást találni rajta, hogy mi hiányzik belőle, de azt hiszem ez csak szubjektív hiány most, ez a könyv tényleg lehet egy életre szóló élmény sokaknak.

Mint már többször említettem, P.G. Wodehouse az egyik kedvenc szerzőm, fél évente, évente biztos olvasok tőle valamit, és bár rengetegen túl vagyok már, hiszen kamaszkorom óta gyakorlom ezt a szokást, szerencsére még mindig akad olvasatlan, hiszen rendkívül termékeny író volt a mi P.G.-nk. Visszanéztem az elmúlt évek bejegyzéseit vele kapcsolatban, és örömmel láttam, hogy nem írtam még rosszat róla, ez is azt bizonyítja, hogy ez a kis botlás, amit jelen könyvben elkövetett, az elenyésző kisebbséghez tartozik.

Az Aranyrögöcske nagy része egy bentlakásos iskolában játszódik, ami helyszín szempontjából számomra tökéletes is tudna lenni, a téma pedig, az előkelő úri fiú elrablására tett kísérlet(ek) magában hordozza egy kalandos, fordulatos regény ígéretét. Akció van is, meg szerelem, ami Wodehouse-nál szintén elengedhetetlen, de hiányzik az a  csak rá jellemző humor, a körmönfont megfogalmazások, ami igazán élvezetessé tesz egy ilyen könyvet. Így ezt a kötetet kénytelen vagyok az életmű gyengébb darabjai közé sorolni, aki most ismerkedik a szerzővel, semmiképpen se ezzel kezdjen, vannak ennél sokkal de sokkal jobbak is.

Amikor először olvastam a szerzőtől, rögtön belopta magát a szívembe ez a velem egyidős new yorki lány (ha szabad így titulálnom egy negyven felé közeledő két gyerekes anyát), ezért nagyon hajtottam az új könyvére is. Amikor megláttam apám kezében, rögtön elhappoltam, és nem jelentett az sem problémát, hogy csak rövid idő állt rendelkezésemre, röpke három nap alatt elolvastam. Két könyv után most már bizton állíthatom, hogy Nicole Krausss az én szerzőm, annyira gyönyöörűen ír és annyira mesterien szövi a szálakat, hogy ez a könyve is letehetetlen volt számomra. Nem mondom, hogy nem kellett koncentrálni, hogy az ember eligazodjon a különböző történetszálak között, és volt is olyan momentum, ami a végére sem tisztázódott kielégítően, mégis egy élmény volt olvasni, külön-külön is regényt lehetett volna írni az egyes fejezetekből. Zsidó sorsok szerte a világban, különböző korokban, erről tud írni Krauss rendkívül hitelesen és számomra nagyon megkapóan. Ezzel a könyvvel beállt a kedvenc szerzőim sorába, remélem hamarosan hallok még felőle.

Ez egy határozottan ígéretes regény volt, a témája is érdekelt, a fülszöveg meg A szél árnyékát emlegette, sokan voltak róla jó véleménnyel, tehát uccu neki. Nem mondom, hogy csalódtam, nem volt ez egy rossz könyv.A fülszöveg nem hazudott, tényleg sok hasonlóságot mutatott Zafón történetével, persze nekem, aki még egyik városban sem járt, nem csoda, ha Lisszabon utcái pont annyira egzotikusak mint Barcelona épületei, és persze a portugálok sem álhatnak messze vérmérsékletben a spanyoloktól, legalábbis innen Magyarországról nézve. Volt benne nyomozás, meg sok-sok könyv, különféle nyelvek és érdekes szereplők, sorsok, ez mind jó pont. Tetszett az alapötlet is, az újrakezdés, a hirtelen indíttatásból elkövetett utazás, a kaland. Viszont egy kicsit túl sok volt benne az önmarcangoló, önpusztító filozófia, gondolom a szerző nem tudta levetkőzni  a tudós hozzáállását az íráshoz, azt hiszem ez volt az, ami nekem kicsit elvett az élményből. A főszereplők sem álltak közel hozzám: Prado alakját és írásait egyáltalán nem tudtam megkedvelni, magamévá tenni, és Gregorius sem volt igazán az én emberem, de azért remélem, hogy a regény befejezetlensége valami pozitív jövőt rejt a számára, bár egyelőre el sem tudom képzelni, hogy milyet. 

A drága Katherine tisztelt meg ezzel a díjjal, nagyon köszönöm neki!

A játék szabályai:

1. Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról.

2. Válaszolnia kell a jelölő minden kérdésére.

3. 11 új kérdést kell feltennie a saját jelöltjeinek.

4. Akik 11-en vannak és akiknek a nevét belinkelte.

5. Nincsen visszajelölés.

Annyira rajongott mindenki ezért a könyvért, ráadásul olyan kulcsszavakkal, mint derű meg humor, hogy arra gondoltam, ez aztán biztosan az én könyvem lesz, és miután megtaláltam a szüleim könyvespolcán, gyorsan rá is tettem a várólistacsökkentéses listámra.

Biztos megint az volt a baj, hogy túl sokat vártam, de összességében nem tudott elbűvölni Felméri Kázmér története. Értem én, hogy miért szeretik sokan ezt a könyvet, Karácsony Benőnek tényleg kellemes csipkelődő humora van és virgonc hasonlatai, de egy-két remek oldaltól eltekintve nem igazán tudtam magamévá tenni  a főszereplő élethez való hozzáállását, nekem nem annyira derűs volt az egész, inkább nihilista. A vége megnyugtató, de közben meg unatkoztam, és alig vártam, hogy befejezzem. Pedig az egyik kedvenc korszakom, de úgy jártam, mint a Gatsbyval, ez sajnos most nem volt elég.

Volt egy kis mini nyaralásunk még, egy hétvégét töltöttünk a Velencei-tó partján, a Nautis Hotelban. Isteni kis hely, mindenkinek csak ajánlani tudom. A láblógatásra és pancsolásra pedig ki mást vittem volna magammal, mint Agatha Raisin barátnőmet, hiszen az ő társasága mindig felüdít. 

Nagyon vártam ezt az új részt, mert az előző vége azt sejtette, hogy meglehetős izgalmakkal jár majd együtt Agatha és James esküvője, ehhez képest egy árnyalatnyit kevésbé tetszett ez az epizód az előzőnél, de még így is messze a legjobb választás Beaton sorozata, ha az ember felhőtlen szórakozásra vágyik. Nem tudom, mi az, ami annyira elbűvöl engem Agatha figurájában és a cotswoldsi környezetben, mindenesetre nagy boldogsággal tölt el, hogy az Ulpius is fantáziát lát benne, így nem kell sokat várni egy-egy újabb rész magyarítására, a következő kötet már szeptemberben várható.

Bármennyire is taszító, hogy könyvtárunkban a szórakoztató irodalom szegregáltan, ömlesztve kerül ki a polcra, legutóbb mégis végigpásztáztam a köteteket, hátha találok valami nekem valót. Így akadt meg a szemem Marian Keyes könyvén, amelyhez a múltkori pozitív élmény hatására nagy kedvet éreztem. Különböző körülmények hatására olyan lelkiállapotban is voltam, hogy valami könnyedre vágytam, és Keyes most is teljesítette ezen elvárásomat. Tudom bűnös dolog, de engem mindig elszórakoztat, amikor a mutatós ámde nem túl okos és fura szokásokkal bíró amerikaikon köszörüli valaki a nyelvét, Keyes ebben a kötetben ezt teszi, olyan bájjal és eleganciával figurázza ki a hollywoodi majdnem híresek társaságát, ahogy csak ő tud ironizálni. A bohókás Walsh család (akik - csak közben jöttem rá - már a Görögdinnye című Keyes eposzban is szerepeltek) már csak hab a tortán. Aztán van itt még egy csipetnyi mélabú meg egy kiskanálnyi romantika, és kész a tökéletes kikapcsolódást jelentő, könnyen olvasható nyári limonádé, amúgy Keyes módra.

Ez egy teljes mértékben ad hoc olvasás volt, ugyanis az történt, hogy elutaztunk anyuékhoz, az éppen olvasott könyvem meg itthon maradt, ez meg a rövidsége miatt pont belefért egy hétvégébe, úgyhogy ha ló nincs szamár is jó alapon elolvastam. Nem mondom, hogy rossz volt, még azt sem hogy különösebben nehéz olvasmány, de attól eltekintve, hogy Magris olykor csodaszép képeket tud elkövetni, valahogy nem ragadott meg a dolog. A főszereplő meglehetősen antipatikus, de ez nem lenne baj, mert ott van egy nehezen megragadható, mégis számomra meglehetősen vonzó téma, a világtól elvonuló, életidegen fickóról, kiváló helyszínekkel, és felvillanásszerűen megörökített érdekes szereplőkkel. Viszont úgy jártam ezzel is, mint a Gatsbyval, hogy szép volt, jó volt, de valahogy ez a hangulatpróza most nem volt elég.

Nem pont az én műfajom egy vámpíros-vérfarkasos sorozat, de valahogy az, hogy Gail Carriger regénysorozata pont a viktoriánus korban játszódik, adott egy olyan pluszt a dolognak, hogy bár be nem szereztem, de végül csak nem bírtam megállni, és kölcsönkértem, hogy elolvashassam. Hogy a Napernyő Protektorátus címet viselő sorozat további részeiben miről tud még a szerző mesélni, arról halványlila elképzelésem sincs (mondom, nem vagyok otthon a műfajban), de ez az első kötet határozottan kellemesre sikeredett: pajzán, csintalan, izgalmas, szórakoztató. Megszerettem a szereplőket, a Jane Austenra hajazó stílust, és bár nekem szimpatikusabb lenne az egész természetfeletti lények nélkül, azért ez a párhuzamos világ, a steampunk elemek mégis vonzanak annyira, hogy valószínű megpróbálkozom majd a második kötettel is. A borító mindenesetre eléggé borzasztó, Alexiát egyáltalán nem ilyen vizesnyolcas rémségnek képzelem el, és a napernyője sem így néz ki a könyv leírása alapján. A förtelmes pinkről meg ne is beszéljünk, de persze nem én vagyok a célközönség.

Amikor a Kőrösit olvastam, merült fel ez a kötet (nem mintha azelőtt nem hallottam róla, de valahogy sosem volt első vonalban a várólistán), többen is hasonlatosságokat véltek felfedezni a két regény között, és mivel amaz nagyon tetszett, emez meg a könyvtárnak köszönhetően rögtön elérhetővé vált, ezért jelentékeny előrelépést tettem Békés Pál művészetének megismerésében. 

Tényleg van hasonlóság a Kőrösivel és így egyben Szabó Magdával is (mint azt már ott említettem), és ezzel mindjárt szívem csücske lett a könyv, egy ragyogóan megírt anekdotafüzér, komoly is meg mókás olykor, egy hangulatos kis kaleidoszkóp a múlt századról. Elbűvölő az egész, úgy ahogy van, számomra letehetetlenül izgalmas is volt, hihetetlenül plasztikus figurákkal, szóval a lehető legkellemesebb olvasmány. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy vajon hány könyv porosodik még a könyvtár polcain, csak arra várva, hogy felfedezzem?