Le Carré ismét hozta a formáját, mert nem mondom ugyan, hogy szakmányban olvasom, eddig csak egy kötetét tettem magamévá, azt is több, mint egy éve, de így is nagy biztonsággal felismerem már eltéveszthetetlen stílusjegyeit. Olyan szépen ír, hogy az csuda, melankolikus, lassan csörgedező, és épp ezért annyira megkapó és emberi. Igazándiból nagyon nem ezt várja az ember egy kémregénytől, ez inkább lélektani vagy egyenesen családregény, még akkor is, ha megvan benne a kémvilág precíz leírása, de azt hiszem itt nem ez a lényeg most. Sokkal fontosabb a főszereplő élete, hogy hogyan és miért lett az, aki, a családja, a barátai, tele nagyszerűen kitalált és ábrázolt figurával. Nagy erőssége a hangulatteremtés is, a házak, a kertek, mmm, igazi ínyenceknek való leírások.

Nekem a több mint hatszáz oldalával egy picit azért túlírtnak tűnt, de lehet, hogy ez csak az én személyes ellenállásom a hosszú könyvekkel szemben. A borító az Agavétól megszokott módon teljesen rendben van, a fényes papíron azért picit csodálkoztam, először arra gondoltam, hogy talán a könyv vastagsága miatt, hogy ez tartósabb vagy mifene, de aztán eszembe jutott, hogy az Amerikai istenek is az a megszokott matt volt, és semmi baja nem lett úgy se. Na, mindegy, remélem ez egyszeri eset, ugye nem ilyenek lesznek ezentúl az Agave borítók, ugye nem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.