Annyira Simenon-hiányban szenvedtem, hogy a múltkor már a könyvtárból is kivettem egy regényét, de aztán kijött az Agave az új kötettel, így végül ez lett a betevő Maigret-m. Érdekes, hogy az egyik legismertebb Maigret-regénynek aposztrofálja a fülszöveg, számtalan filmfeldolgozással meg egyebek, nálunk mégis most jelent meg először. Nehéz elképzelni, hogy egyszerűen megfeledkeztek róla... Mondjuk a történet során az olvasó meglehetősen mélyre merül Párizs éjszakai életének bugyraiba, lehet, hogy ez feküdte meg a korabeli cenzorok gyomrát. De azért az ötvenes évek óta, Simenon akkor írta ezt a regényt, meglehetősen sok idő eltelt már, szóval a legnagyobb rejtély ezzel a könyvvel kapcsolatban nekem ez volt.
Mert be kell valljam, maga a bűncselekmény és megoldása nem volt túlzottan körmönfont. Ennek ellenére lekötött mind a másfélszáz oldal, és ez egyértelműen Simenon hangulat- és feszültségteremtő erejének köszönhető. Úgy látszik ő is az a szerző lesz számomra, hogy bármilyen témához nyúl is, mesterségbeli tudása mindig élvezetté teszi írásai olvasását. Simenonnál nincs egy felesleges szó sem, tanulhatnának tőle a mai állandó ismétlésekkel, fölösleges szócsépléssel teletüzdelt bestsellerek írói. Ismét emelem kalapom a borító tervezője előtt is, számomra tökéletesen csomagolta ezt a nyomott hangulatú, sötét történetet. Persze ahogy a borítón a piros, a szövegben is fel-felcsillan a franciás frivolság, lazaság, elég ha arra gondolok, megint mennyi alkoholt fogyasztott a páriszi BR állománya, vagy egy-két pimaszul vicces megjegyzésre, amelynek kitűnő példája a legutolsó mondat. Abba meg bele se megyek, hogy néhol mennyire nem pc a megfogalmazás (más világ volt ez, na), ezt már tapasztalja meg mindenki maga.