Idei nyaralásunkat régi álom megvalósulásaként Toszkánában töltöttük, gyönyörű városokkal, bűbájos falucskákkal, remek ételekkel-italokkal, az Etruszk Riviéra homokos strandjával, az azúrkék tengerrel, és én részemről két krimivel. 

Agatha Raisin legújabb kalandjával kezdtem, ami nem is annyira új már, de én félretettem a nyaralásra, ez a sorozat ugyanis nekem mindig biztos szórakozást nyújt. Most sem kellett csalódnom, halálos volt ez a rész (hehe, szó szerint), tele minden rendű és rangú valamint szexuális beállítottságú, mulatságosabbnál mulatságosabb szereplőkkel, ami meg James és Agatha között bonyolódott, na az bőven kimerítette a hűűűű-faktort. A következő rész még izgisebbnek ígérkezik, már alig várom.

Másodiknak is  maradtam a kriminél, de áttértem egy másik korszakra, megpróbálkoztam Stephanie Barron nálunk most megjelent sorozatának első kötetével. Hatalmas ötletnek tartom Jane Austen nyomozóként való szerepeltetését, így a két kedvenc műfajomat sikerült a szerzőnek ötvöznie. A megvalósítás miatt sem panaszkodom (bár Agatha most egy árnyalattal jobban le tudott kötni), mindenképpen követni fogom ezt a sorozatot is.

Gaimantől utoljára a Coraline-t olvastam jó két éve, és bár ez az első találkozás a szerzővel nem volt kellemetlen, valahogy azóta nem akadt a kezembe semmi tőle, köszönhető ez talán annak, hogy nem áll túl közel hozzám ez a  műfaj. Most viszont lehetőségem nyílt szerezni egy pédányt Gaiman talán legkultikusabb regényének jubileumi bővített kiadásából, és azt hiszem véglegesen elköteleződtem a szerző mellett. Nincs nagy összehasonlítási alapom a műfajban, de állandóan Christopher Moore járt a fejemben (akinek a munkásságát szintén kedvelem), nála olvastam eddig ilyen csodás és egyben bizarr lényekről, akik úgy ellepik a való világot, hogy öröm nézni. Gaiman hatalmas fantáziával bíró mesélő, kiváló stílusban tálalja szürreális történetét, és még csak nem is annyira ijesztő, mint vártam, szóval nyugodtan olvashatják az ilyen gyenge idegzetűek is, mint jómagam. A több mint hatszáz oldal ellenére egy pillanatig sem volt unalmas a könyv, nekem a kis kitérők, anekdoták is nagyon szórakoztatóak volt, összességben rendkívül kellemes kikapcsolódás volt, és végre ez egy olyan kultkönyv, ami nekem is tetszett.

Az előző résznél fanyalogtam egy kicsit, most nem teszem, mert úgy érzem, eddig ez a legjobban sikerült kötet a sorban: pazar a stílus, a történetszövés, és, ah, a vége... Szóval volt itt kérem minden, ami kell nekem, cselszövevény meg romantika, izgalom meg kellemesen ódon hangulatok, csodásan megfestett téli Ókanizsa. B.K. (na ezt nem hagyhattam ki, hogy ugyanaz a monogramunk, meg ugye minden nagy írónő nevét rövidíteni szoktuk) vérprofi lett erre a könyvre, olyan karakterábrázolásokat rakott elénk, hogy ihaj, a történet végig feszültségben tartott, és még a címnek is  jutott szerep. ;-) Nagyon remélem, hogy van még pár történet a szerző tarsolyában, ugyanis Veron meglehetősen addiktív lett számomra, alig várom már a következő részt.

 Voltak előzetes fenntartásaim a könyvvel kapcsolatban, hiszen Laura Thomson Agatha Christie életrajzában elég rossz véleménnyel volt róla, ezek egy része be is igazolódott. Az biztos, hogy nem bánt kesztyűs kézzel Agatha-val, és nekem mint rajongónak ezt természetesen nehéz megemészteni. Amolyan szennyes kiteregetős, szenzációhajhász iromány színezete volt sok helyen, és nem csak az eltűnéssel kapcsolatban, nem túl tapintatosan kezelte Agatha két férjének viselt dolgait sem. A legnagyobb kérdés bennem az, hogy ha tényleg igaz lenne Nan Watts meséje, ugyan mi vezette a lányát arra, hogy megtörve a sok évtizedes hallgatást, amelyet a család képviselt (Agatha kifejezett kérésére), minden piszkos kis tényt elmeséljen. És vajon miért nem haragudott meg ezért rá Christie lánya, Rosalind? Mert  a szerző ezt nagyon is hangsúlyozni igyekszik. Ettől eltekintve olvasható volt a könyv, de azért a Thomson mű nagyságrendileg jobb, aki igazán kíváncsi a krimi királynőkének életére (és nem csak bulvár szinten), annak inkább ezt a kötetet ajánlom.

Szívesen megkérdeznék egy pár dolgot Szécsi Noémitól, mert sok minden maradt számomra is homályos, még úgy is, hogy becsületére legyen mondva, számos szálat elvarrt azért a végén. De alapvetően a hangulat miatt olvasok mindig, és azt messzemenőkig hozta a szerző, még ha voltak is számomra túlontúl erotikus és/vagy undorító részek is, de gondolom ezeken a Trónok harcán felnőtt nemzedék már nem akad fenn. Igazságtalan lenne a nyitva hagyott kérdések miatt elmarasztalni a regényt, hiszen volt már nem egy a praxisomban, ahol agyalnom kellett még egy-két kérdésen napokig, úgyhogy nem is teszem (mellesleg közben azt is olvastam valahol, hogy a folytatás is tervben van...). Persze ne várjon senki Jókai-féle történelmi tablót, ez a dolog itt nem erről szól, egy érdekes kor megjelenítése a Bárdy családon és a velük kapcsolatban kerülő sokszínű figurákon keresztül, a teljesség igénye nélkül, de határozottan szórakoztatóan, izgalmasan (még akkor is, ha elég hamar rájöttem a csattanóra).

 Szabó Magda mindig tanít valamit nekem, ebben áll a zsenialitása. Ahogy az ember elmerül a történetben, és hirtelen megvilágosodnak előtte az alapvető erkölcsi törvények. Tavaly nyáron a gyerekekről tanultam sokat általa, most meg az öregekről, arról, hogy hogyan kellene bánnunk idős szeretteinkkel, és főleg, hogy hogyan nem. Odakívánkozik a képzeletbeli polcra Schäffer Erzsébet könyve mellé, és habár A temesvári lánnyal ellentétben Szabó Magda könyve fikció, olyan hitelesen láttatja a férjét gyászoló, helyét a világban nem találó öregasszony problémáit, hogy az ember el sem hiszi, hogy Szabó Magda egyik viszonylag fiatalon írt művéről van szó.

2017-es UPDATE: Ezt a regényt is kiadta tavaly a Jaffa új borítóval. 

Minden hibája ellenére, hangsúlyozom, hogy szerintem ez egy jó könyv: jól olvasható, jó ritmusú, szinte letehetetlen. A történet végig feszültségben tartott, még akkor is, ha az alapötletből sokkal többet ki lehetett volna hozni, sok mindenre lettem volna még kíváncsi. Számos dolog szorult volna magyarázatra, mert bár nem tudományos-fantasztikumot olvashattunk, hanem lélektani regényt, nekem még ebben az aspektusban is volt hiányérzetem, az egész alapfelállás hamis volt. Nehezen tudtam megemészteni az egész rendszert, és hogy ezt a rendszert a szenvedő alanyai miért tudták olyan magától értetődően elfogadni. Ha már ez a regény egyik alapvetése, nem ártott volna ezt egy kicsit kibontani, pszichológiailag megmagyarázni, mert így csak egy elég gyönge lábakon álló fikció, nem egy tökéletesen felépített alternatív valóság. Stílusban is teljesen mást vártam a szerzőtől, persze itt csak a Napok romjai című filmből indultam ki, amelyet szintén az ő regényéből forgattak, de nem tudom, valahogy líraibb, szebb megfogalmazásokat vártam, ez a stílus eléggé sallangmentes, egyszerű volt, persze lehet, hogy célzatosan. Ennek ellenére mégis volt valami ebben a 300 oldalban, ami megfogott, úgyhogy tud valamit ez az Ishiguro, majd meglátjuk mire megyek vele legközelebb.

 Régóta nézegetem már Potok könyveit a könyvtárban, jól szembeötlő helyen sorakoznak, egyik a másik után, és olyan érzésem van, hogy soha nem kölcsönzi ki őket senki. Na, én most hazahoztam az Asher Levet, azért ezt, mert olyan jókat hallottam róla mostanában. 

Ettől a könyvtől ne várjon senki pörgést, ez egy lassú regény, és bár nem volt unalmas, azért annyira nem is kötött le, egészen a végéig, ami a beharangozáshoz hűen valóban a regény fő erőssége. Amikor már feltartóztathatatlanul közeledett a katasztrófa, a kötet egycsapásra letehetetlenné vált, szinte szétvetett a feszültség, annyira izgultam. A főszereplőt nagyon megszerettem, és kíváncsi vagyok a további sorsára is, úgyhogy jöhet majd a folytatás is, meg Potok többi könyve is majd szépen sorjában. Mert bár Potok nem az a szerző, aki egycsapásra a rajongójává tesz, de határozottan vállalható, ahogy és amit ír.

 Úgy látszik a Park kiadó jó érzékkel választja ki a nekem tetsző bájos, mégis igényes szórakoztató irodalmat a külföldi sikerkönyvek közül, legalábbis a tavalyi év egyik kedvencét, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot is nekik köszönhettem.

Bár a jelen alkotás címe morbiditásával sokakat elriaszthat, azért a borító bűbájos bocikája már sejteni engedi, hogy nem egy rémregénnyel van dolgunk. Én mondjuk inkább egy színtisztán mulatságos blődségre számítottam, de ez a könyv, bár sok helyen rendkívül mulatságos, azért több egyszerű strandolvasmánynál. Elgondolkodtató volt, szókimondása mellett sok helyen nagyon lírai is. A két főszereplő kapcsolatának alakulásában bizony sokszor magamra ismertem, pedig az én férjem messze áll a parasztgazdától, mégis voltak olyan magunkkal hozott kulturális különbségek, amelyeket elsőre nehéz volt kezelni. A könyvben szereplő párocskáról pedig még a könyv végén sem tudjuk, hogy most akkor megszólalnak-e az esküvői harangok, vagy pont ellenkezőleg. Ha nem tudnám, hogy van folytatás (amit egyébként az írónő hat évvel az első rész megjelenése után írt meg), rettentő nagy hiányérzetem lenne ezzel a befejezéssel, így azonban csak remélni tudom, hogy hamar kijön a második rész, amely a Családi sírbolt címet viseli majd (ez a cím azért ad okot némi optimizmusra, nem?).

 Nagyon közel áll hozzám a húszas évek és a láblógató gazdagok milliője, a szép villák, koktélok, suhanó selyemruhák, ezért (na meg persze mert kultusz könyv) nagyon sokat vártam ettől a regénytől. Aztán valahogy mégsem lett az a frenetikus élmény. Nem mondom, hogy untam, jól olvasható volt végig, a hangulata, stílusa meg is fogott rögtön, ezért  sor kerül még a szerző más műveire is valamikor, de ez most nem az a könyv volt, ahol a stílus elvitte volna a hátán a szerintem meglehetősen vérszegény történetet. Kíváncsi lennék a filmre (régire, újra egyaránt), mert ahogyan magamat ismerem, a látvány lehet, hogy kárpótolna a sztori hiányosságaiért. 

 Kislánykoromban nem voltam egy nagy Kertész Erzsébet rajongó, az ő életrajzi könyvei helyett én inkább a fiktív történeteket olvastam szívesen, mégis amikor feltűnt a látókörömben az önéletrajza, hirtelen felindulásból megvásároltam. A vásárlást azonban nem követte olvasás, úgyhogy  a könyv bekerült az ez évi várólista-csökkentés keretébe.

Érdekes volt így a Kőrösi után olvasni, mert a kor, amelyről Kertész Erzsébet a legrészletesebben ír, a második világháború időszaka, Kőrösi könyvében is nagy szerepet kap. Kertész hitelesen, megérintően ír a borzalmas eseményekről, emellett azonban elsikkadnak a háború előtti kislánykor eseményei és a háború utáni évek is csak pár oldalt kapnak, pedig Kertész Erzsébet szinte a fél életét ebben a korszakban élte le, és jelentős művei is ekkor születtek. A művek keletkezéséről sem sokat tudunk meg, ez is növelte hiányérzetemet, így bár egy jól megírt, érdekes könyvet olvashattam, de semmiképpen sem számítom a felejthetetlen élmények közé.

 Többször a közelében jártam már ennek a könyvnek, de valahogy mindig kisiklott a kezeim közül, most meg egy csapásra felfedeztem magamnak Kőrösit, és nem értem, hogy kerülhettem eddig el. Darvasit juttatta eszembe a líraisága meg a sok szálból összeszőtt, nemzedékeken átívelő történet, de rövidebb, tömörebb, könnyebben olvasható Darvasinál. Aztán ahogy haladt előre a történet, Szabó Magda is eszembe jutott, az általa megírt kemény sorsok, és kezdtem nagyon otthonosan érezni magam Kőrösi világában. A szereplők kicsit összekeveredtek a fejemben, és voltak olyan megbicsaklásai a sztorinak, amelyeket ki kell még bogarásznom, de a stílus, a hangulat mindenképpen csillagos ötös, úgyhogy nagy reményekkel nézek Kőrösi más könyvei elébe.

 Mindig rendes gyerek voltam, elolvastam szépen a kötelezőket, és a legtöbbje kifejezetten tetszett, a Kincskereső kis ködmöntől kezdve a Pál utcai fiúkon át az Egri csillagokig. A Tüskevár viszont kifogott rajtam, hihetetlenül untam, most újra olvasva pedig annyira nem rémlettek bizonyos részek, hogy talán végig sem olvastam annak idején. Néha azonban megéri még egy esélyt adni egyes könyveknek, így volt ez most is. F_andi kartársnő kihívása nyomán sorban olvasták a jeles molyok, és szinte egyöntetűen jó véleményük volt róla, persze ez nem jelent semmit, mert jártam már úgy könyvvel, hogy csak a Pi életét említsem, hogy mindenkinek tetszett, nekem meg rettenetes élmény volt, de azért kis rábeszélés után én is nekivágtam. És csodák csodájára nagyon kellemes olvasmánynak bizonyult, vicces, szívmelengető, tele remek figurákkal és lírai tájleírásokkal (lehet, hogy ezeket nem tudtam értékelni gyerekkoromban ? ;-). Mindenesetre ahogy a lassan tíz éves lányomat ismerem, nem adnám a kezébe kötelező olvasmányként, kicsit később azonban remélem neki is jó élményt jelent majd, én pedig a Téli berekkel folytatom majd valamikor.

 Már csak ez az egy sorozat volt hátra nekem a Montgomery életműből, és sajnos nem bűvölt el annyira, mint vártam. Kétségkívül Anne Shirley viszi a pálmát nálam az írónő által teremtett karakterek közül, bár abban a sorozatban is akadtak részek, amelyek gyengébbek voltak a többinél. Emily története egészen ígéretesen indult, bár nem fogott meg annyira, mint Anne világa, de határozottan mutatkoztak a Montgomery galaxis lélekmelengető jelei. A második részben, ahogy bejött a Dean Priest vonal, kezdett egy kissé fura fordulatot venni a történet. Az Emily körüli ömlengés kicsit visszatetsző volt, már-már határozottan negédes. A harmadik résznek a vége tetszett, határozottan kellemes iskolás történet kezdett kialakulni, de ez megelőzően szintén csak számomra eléggé érdektelen lelkizés ment. A negyedik és az ötödik, egyben utolsó rész aztán megint hozta a Montgomery színvonalat, és a végén csak úgy alakultak a dolgok, ahogy elvártam, úgyhogy összességében nem mondhatom magam elégedetlennek. Az biztos, hogy nem ez a sorozat lesz a kedvencem a szerzőtől, de akinek a többi műve tetszett, levezetésként azért ezt is ajánlom elolvasni, mert bár Emily nem Anne, azért itt is vannak mindenféle jóságok, mint ahogy LMM-től már megszokhattuk.

  Érdekes könyv ez, igazából nem hagyományos krimi, hiszen már az elején tudjuk ki a gyilkos, meg Maigret sincs benne, mégis engem nagyon megfogott ez a rendhagyó történet, csak úgy faltam az oldalakat.

Ami végig feszültségben tartott, az a gyilkos lélektana, hogy megtudjam miért és hogyan történtek a dolgok, és a legjobb motiváció, ami fenntartotta az érdeklődésemet, hogy nagyon kíváncsi voltam, mi sül ki ebből, mert ez az utolsó oldalig nem volt egyértelmű. Éppen ezért nem is éreztem lassúnak a regényt, szerintem a maga nemében tökéletes időzítéssel írta meg Simenon, a gyilkos szemszögéből figyelve a történéseket mindig volt valami új, valami izgalmas, valami elgondolkodtató.

Ez a borító tetszett eddig a legjobban a sorozatból, az egész koncepció nagyon eltalált, elegáns, ez a kalapos meg számomra egyszerűen gyönyörű. És bár kedvelem Maigret alakját, most nem volt hiányérzetem, hogy ő nem tűnt fel a könyv lapjain, jól szórakoztam így is, szépen megkomponált, kerek egész volt számomra ez a vékony kis kötet.

 Evelyn Waugh-tól még nagyon régen olvastam A megboldogultat, a Vidám Könyvek sorozatban, és azt hiszem akkor nem tett rám különösebb hatást, talán nem is annyira értettem kamaszként a szatírát, mindenesetre amolyan másodrangú szerzőként könyveltem el Waugh-ot, aki azért nem közelíti meg Wodehouse vagy Durell szórakoztatási színvonalát. 

Ebben a könyvben Waugh nem nevettetőként jelenik meg, habár van benne jócskán fanyar humor és finom irónia, nem is romantikus szerzőként, ahogy a Lazi borítója és a regény történetével kevés hasonlóságot mutató fülszövege sugallja, hanem inkább lélekbúvárként meg vallásfilozófusként. Mert a lényeg nem a viszonylag gyenge szerelmi szál, hanem a barátság, a család, a vallás témakörébe tartozó erkölcsi, érzelmi problémák.  Azért nem kell megijedni, nem valami száraz dolog ez, Waugh ugyanis nagyon olvasmányosan, hangulatosan ír, és teszi mindezt az angol arisztokrácia életének elbűvölő kulisszái között, ezért olyan volt nekem egy kicsit ez a regény, mint egy intellektuális Felszáll a köd. 

 Bár tetszett annak idején Carol Shields életrajza Jane Austenról, valahogy sosem kerestem a szerző más munkáit, az meg eszembe sem jutott, hogy írhatott ő szépirodalmat is. Aztán Katherine blogján tudomást szereztem erről a regényről, és szerencsére a könyvtár polcán is ott találtam rögtön, így hamarosan belemerülhettem Carol Shields varázslatos világába. Shields líraian, könnyeden ír, nagyon hangulatos az egész, és bár a történet a főhősén keresztül felöleli szinte az egész huszadik századot, a gondolatok, érzelmek mégis sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a puszta tények. Teli a könyv szimpatikus vagy legalábbis empatikusan megközelíthető szereplőkkel, a mellékszálakon megannyi sors tárul elénk, megannyi élet, boldog és boldogtalan pillanatok. Összességében nekem most ez a regény az előző Murakami után nagyon jókor jött, sokkal jobban megérthető belőle, hogy milyen apró pillanatokból, villanásokból áll össze az élet.

 És ismét egy Murakami, nem meglepő módon ezúttal is egy kihívás inspirált, és csak véletlenszerűen választottam pont ezt a kötetet a szerző általam még nem olvasott regényei közül. Nem volt egy jó választás, így utólag (bár előbb utóbb úgyis sorra került volna, hiszen újra és újra kedvet kapok egy-egy Murakamira), ez a kötete tetszett az eddig olvasottak közül a legkevésbé. Nem volt benne semmi misztikum, bár egy-egy jelenet sejtetett effélét, és mindig vártam, hogy na majd most, de aztán ez a vonulat elmaradt, és ez nagy kár, mert talán ezt szeretem legjobban a szerző műveiben. Nekem nem baj, hogy Murakami szinte mindig hasonló figurákról ír, az sem, hogy annyit eltölt a mindennapi élet leírásával, az sem zavar, hogy kissé melankolikus minden írása, de ebből a regényből mégis hiányzott valami, ami igazán kellemes olvasmányélménnyé tette volna. Túl sok volt a szex meg az öngyilkosság, nyomasztó volt az egész, és ezt a folyamatos szürkeséget nem oldotta a mágia, mint máskor. Így csak egy egyszerű szenvedős könyv volt, nem igazán értettem, hogy mit akart belőle Murakami kihozni. Mert, ha az a tanulság, hogy az életet válasszuk a halál helyett, az nekem nem jött át megfelelően.

 Az úgy volt, hogy szerencsés véletlenek egybejátszásának köszönhetően (kicsit mint a könyvben), jókor voltam jó helyen, így szert tehettem erre a könyvre, ami nem biztos, hogy egyébként ilyen hamar bekövetkezett volna, mert tartok egy kicsit az efféle hatásvadász szalagcímektől, hogy "Az év legviccesebb könyve!", az ilyenekről szokott általában kiderülni, hogy jó ha az ember egyszer-egyszer elmosolyodik olvasás közben. Ehhez képest a százéves ember történetén jó párszor hangosan nevettem, és végig abban a nagyon kellemes hangulatban voltam, ami csak az igazi kedvencek olvasásakor jellemző rám, amikor úgy érzem, hogy kerek a világ, és minden a legnagyobb rendben van. Mert ahogy Jonasson keveri a kártyát, és vezeti hősét múltban és jelenben, ahogy a dolgok mindig megoldódnak, a problémák elsimulnak, azt csak a legnagyobbak tudják úgy csinálni, hogy közben az embernek ne legyenek hitetlenkedő ráncok a homlokán, hanem épp ellenkezőleg, azt érzed, hogy ebben a mesében minden az utolsó szóig, az utolsó fordulatig a helyén van. Nagyon kedves könyv ez, hallatlanul jópofa, életigenlő, szórakoztató és tanulságos, izgalmas és szívmelengető.

 Fejest ugrottam a molyos kihívásba (mint később kiderült idejekorán, mert csak április 1. utáni olvasások érnek), mert nagyon jó emlékeim voltak Molnár Ferencről, imádtam A Pál utcai fúkat és sokat kacagtam a Játék a kastélyban előadásán. Könyvtárunk kínálatából ezt a kisregényt választottam, hadd mutassa meg Molnár Ferenc, mit tudott még szépet s jót alkotni az előbb említetteken kívül. Szimpatikus volt a cím meg a fülszöveg, az alapötlet ígéretes, a megvalósítás mégis csak közepes, Agatha Christie/Mary Westmacott sokkal többet ki tudott volna ebből hozni. A szerző sokszor megcsillantotta pajkos humorát, ezzel nem is volt gond, de a romantikus és/vagy lélektani részek számomra eléggé vérszegények voltak. Egyszerűen nem tudtam magam megfelelőképpen beleélni magam a sztoriba, a szereplők sem voltak eléggé kidolgozottak szerintem. Az anya és az apa figurája nagyon tetszett, őket kevés eszközzel is profin jelenítette meg Molnár, de a fiatalabb szereplőkkel valahogy nem tudtam azonosulni. Mindenesetre a kihívás teljesítéséhez úgyis kell még olvasnom tőle, úgyhogy egyelőre nem adom fel, kíváncsi leszek mit tud még mutatni nekem Molnár Ferenc.

 Mivel a Felszáll a köd teljesen elbűvölt, az elsők között szereztem be a szerző új könyvét. Persze voltak még nálam is gyorsabbak, így vegyes érzelmekkel vettem kezembe a könyvet, mert volt olyan vélemény is, hogy ez a kötet bizony gyengébb mint az előző. Nem tudom, hogy ezért olvastam-e kritikusabban, vagy egyébként is hasonló eredményre jutottam volna, mindenesetre a Felszáll a köd légiesen könnyed eleganciájához képest Az elfeledett kert sokkal döcögősebbre sikerült, sok volt a magyartalanság, szóismétlés, és ezt szeretném a fordítóra fogni, úgy kevésbé kiábrándító, és könnyebb szívvel várhatom Kate Morton következő könyvét.

Mert várni fogom, az biztos, hiszen a hangulat, a több szálon futó fordulatos cselekmény, a századelő számomra kedves kora itt is megvolt, azt hiszem ezek Kate Morton igazi jellemzői. A titok persze megint nem volt akkora titok, vagy csak az én Agatha Christie-n edzett agyam olyan csavaros már, de ez engem egyáltalán nem zavart, így is volt min agyalnom és izgulnom egészen a végéig. Sok-sok minden eszembe jutott a regényt olvasva, voltak dickensi fordulatok, a Titkos kert szerzője Frances Hodgson Burnett pedig fel is tűnik a regényben, mintegy azt sugallva, hogy ez a történet ihlette meg könyvének megírására, ami persze pont fordítva volt, de mindenesetre érdekes gondolatkísérlet. Aztán ott van Byatt Mindenem című csodálatos regénye, amely irodalmilag egy teljesen más kategória ugyan, de a nyomozás, a mesék, a naplótöredékek felhasználása mégis eszembe juttatta. Szóval voltak itt érdekes áthallások, ez néha zavart egy kicsit, de aztán meg rájöttem, hogy jó ez így, Mortonnak végül is az a dolga, hogy szórakoztasson, azt pedig még a kisebb kifogásolni valók mellett is mesterien teszi.

 Amióta az eszemet tudom, ott állt ez a könyv a családi könyvespolcon, de soha nem éreztem késztetést, hogy elolvassam. A tesóm nagy rajongója a szerzőnek, úgyhogy az ő vásárlásai nyomán az évek során tovább gyarapodott Llosa könyveinek száma a szüleim könyvtárában. Én eggyel próbálkoztam valamikor egyetemista koromban, már a címére sem emlékszem, nem is olvastam végig, mondhatni nem igazán bűvölt el az író.

Viszont amióta molyolok, sok olyasmire adom a fejem, amiket józan pillanataimban elkerülnék, így beneveztem a fenti könyvhöz kötődő kihívásba is. Igazándiból eddig fogalmam sem volt miről szól, és most, hogy kiderült, a katonaiskola témája vonzónak tűnt. Ottlik könyvéhez hasonlították, az Iskola a határon pedig tetszett annak idején, ha nem is sorolnám a legmeghatározóbb könyvélményeim közé.

Az elején rettenetesen untam a könyvet, ha nincs a kihívás, abba is hagyom, szörnyen nyomasztó, ugyanakkor vontatott volt, csak úgy a közepe táján kezdtek beindulni az események, onnantól viszont már kíváncsi voltam, mit lehet ebből az egészből kihozni. A stílus, a miliő végig idegesített, nagyon  nem az én világom volt az egész, a vége sem volt számomra annyira meglepő, hogy össze kellett volna kaparni a leesett államat. Ennek ellenére megértem, ha valaki rajong a regényért (sokan vannak így), mert különleges a szerkezete, megrázó a tartalma, de én inkább csak kipipáltam, mint egy kötelező feladatot, és azt hiszem a jövőben továbbra is kerülöm a szerzőt, mert ami nem megy, azt kár erőltetni.

 A nagy karácsonyi készülődésben nem sok időm maradt blogolni, de ma korán felébredtem, és amíg alszik a ház, ezzel a meglehetősen időszerű bejegyzéssel kívánok mindannyiótoknak boldog karácsonyt!

Dickens történetét már betéve tudtam eddig is, számtalan feldolgozásban láttam már, a legutóbbi animációs különösen tetszett, ezért elhatároztam, hogy előbb-utóbb sorra kell kerülnie, így is elég szégyen, hogy eddig nem bírtam elolvasni. Mivel nem egy hosszú könyvről van szó, gondoltam ez még befér a sütés-főzés-ajándékvásárlás mellé, és nagy bátorsággal megrendeltem, mert féltem azért egy kicsit Dickens bácsitól, mint aztán kiderült teljesen alaptalanul.

A Karácsonyi ének igazán méltó az örök klasszikus megjelölésre, Dickens történetben és stílusban olyat alkotott, ami ma is maradéktalanul megállja a helyét. Jól olvasható, üde, friss, vicces, fordulatos és persze megható. Kiválóan alkalmas arra, hogy így karácsony táján egy kicsit elmélyedjünk magunkban és átértékeljük az életünket.

 Mint ahogy választott nevem is jelzi, igazán közel állnak hozzám a mesék, ezért már régóta vágytam elolvasni Boldizsár Ildikó könyvét, s mivel a beszerzés mindig elmaradt, örültem, amikor megláttam a könyvtár polcán.

Ez megint egy nagy hatású könyvnek bizonyult, komolyan el is gondolkodtam, hogy nem kéne-e részt vennem egy meseterápián, attól függetlenül, hogy nagy bajom nincsen, apró-cseprő bizonytalanságaimat, problémáimat szívesen rendbe tenném. A könyv engem teljesen meggyőzött a módszer hatásosságáról, kár hogy egyelőre még nehezen hozzáférhető, egyelőre tehát nem utazom Pestre terápiára, de igyekszem több népmesét olvasni, hátha az egyikben meglelem azt a bölcsességet, amire jelenleg éppen szükségem lenne.

 Igen beturbóztam a karácsonyi könyvvásárlást, úgyhogy meglehetősen sok könyv készül a karácsonyfa alá, arra is gondoltam, hogy egy-kettőt félrerakok nyuszira, vagy évzáró ajándéknak (szoktunk ilyet minden évben adni a gyereknek, bizitől függetlenül, csak emléknek, elsőben A mindentvarró tűt, másodikban pedig a Volt egyszer egyet kapta).

Mindenképpen megkapja a Macskák nagykönyvét, mert nagyon rá van cuppanva a cicamicákra azóta, hogy két bájos macskakölyök egy egész délutánt a kertünkben töltött, már majdnem befogadtuk őket, amit én nagyon nem akartam, szerencsére aztán egy ismerős elvállalta őket, de a gyereknek meg kellett ígérnem, hogy elgondolkodom a macska-kérdésen, ő pedig megkapja ezt a könyvet.

Máté Angi új könyve kedves molyos ismerősök révén dedikálva jutott el hozzánk, a Nevenincs és sosemvolt hercegnőket a Könyvszalonon fedeztem fel, az Elfelejtett lények boltja című karácsonyi antológiát a témája mellett a szerzők és illusztrátorok miatt sem lehetett kihagyni, a Maja tizenkét babáját meg kell magyaráznom? Aztán ott van még az Egy ropi naplójának új része, ami megbízható informátorom szerint hamarosan  a boltokban lesz, remélem odaér még a karácsonyfa alá.