Teljesen véletlenül akadt a kezembe ez a könyv, a könyvtár új szerzemények polcán pillantottam meg, és az első csalódás akkor ért, amikor láttam, hogy bizony ez már tavalyi kiadás. Nem mintha annyira rá lennék cuppanva az újdonságokra, de azért ez érdekes észrevétel volt, azóta megfigyeltem, és bizony tényleg nem csak újdonságokat raknak a könyvtáros nénik-bácsik erre az állványra, a rendezőelvre még nem jöttem rá, de most már legalább ezt is tudom.

A második csalódás akkor ért, amikor rájöttem, hogy a könyv nem több, mint aminek látszik, a borító és a cím alapján várható kellemes romantikus történettel van dolgunk, amolyan sztárom a párom sztori, sok-sok bulvárral, a gazdagok életének meglehetősen részletekbe menő leírásával. Talán az Európa Kiadó miatt vártam többet, vagy a fülszöveg kábított el, mindenesetre ennél egy hangyányit komolyabb megközelítésben szívesebben olvastam volna a témáról.

 David Safier férfi létére csajos könyveket ír, humorban pedig a német nevettetés nagyasszonyainak, Hera Lind és Ildikó von Kürthy nyomdokain jár. Nem hoz szégyent műfajteremtő elődeire, ugyanis amit csinál, azt jól csinálja. Nekem legalábbis az eddig magyarul megjelent két könyve kellemes szórakozást jelentett.

Safier egyszerűen, szórakoztatóan ír, kicsit Moore-osan bizarr, meghökkentő témákat választ. Igazi strandkönyvek ezek a jobbik fajtából, úgy kapcsolnak ki, hogy közben nem kell agyhalott plázacicának érezned magad. Már kicsit bánom, hogy nem vettem meg nyáron a harmadik könyvét, amikor belebotlottam egy német könyvesboltban, de remélem ez is hamarosan jön magyarul. A téma mindenesetre érdekesnek ígérkezik, Safier ezúttal Shakespeare világába vezet el minket.

Amikor kicsit utánanéztem szerzőnek, azt is megtudtam, hogy ő írta az egyik kedvenc német vígjátéksorozatom, a Mein Leben und ich forgatókönyvét, és ez még jobban felbátorít, hogy figyelemmel kísérjem a munkásságát. A Jézus szeret engem-ből állítólag film is lesz, úgyhogy fogunk még hallani Safierről, az biztos.

 Abban a kivételes szerencsében és megtiszteltetésben lehetett részem, hogy egy kedves molytársam kiadásra váró könyvét kaptam meg próbaolvasásra, mondván az én gyerekem a célközönség, olvassa el tehát a gyerek is meg az anyja, hátha okosabb lesz tőle a szerző. A regény jelenleg a Könyvmolyképző versenyében vesz részt, ahol ti is elolvashatjátok az első fejezetet. Én mindenesetre nagyon drukkolok, hiszen egy meglehetősen egyedi alkotással van dolgunk, szerintem nagyon is megérdemelné a kiadást, és nem mellesleg lenne is piaca. Mert A varjasboszorka egy igazi hamisítatlan mese, telis-tele népmesei, tündérmesei motívumokkal, és nekem, aki most olvasom Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvét, valódi terápiás élményt jelentett. Szépen megírt, összeszedett, érett mű ez, látszik, hogy alkotója sokat tud a mesék mibenlétéről, hiszen maga is mesemondó. Ez a regény azokhoz szól, legyenek gyerekek vagy felnőttek, akik szívesen elmerülnek egy fantáziadús, kalandos történetben, művészi illusztrációkkal, kemény kötésben én is szívesen látnám a polcomon.

 Nem írtam külön a legutolsó két részről, mert gyors egymásutánban olvastam őket. A négyes már időtlen idők óta nálam volt, de csak ültem rajta, mert mindig volt jobb, de amikor végre sikerült hozzájutni, rekord idő alatt elolvastam, így sorra vettem az ötöst is, mert rájöttem, nem jó az  ha az ember csak húzza a sorozatokat, mint a rétestésztát, főleg amikor már hozzá tudsz jutni az összes kötethez, és nem az új megjelenésekre kell várni.

Szóval végeztem a Váratlan utazás könyvekkel, és kicsit sajnálom, hogy nem jelent meg több belőlük, mert annyira szívesen végigolvasnám, mint ahogy a sorozatot is szívesen nézem, újra meg újra. Az utolsó kötetben olvasható második történet egyébként az egyik kedvenc részem, amelyben Olivia és Jasper egymásra talál, ők nagyon szimpatikus szereplők a sorozatban is, szerettem róluk olvasni.

Összességében így a sorozat végén azt mondhatom, hogy ha nem is ez az igazi Montgomery, de azért a szerzők elég jól eltalálták a stílust, a hangulatot, úgyhogy aki igazán szereti Avonlea világát, az ne hagyja kis ezt sem. Mondjuk arra a végén se jöttem rá, hogy a borítóra milyen alapon válogatták a képeket, mert többnyire közük nincs a könyvben olvasható történetekhez.

Sok minden élt bennem Kaffka Margitról, és ezek alapján álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer egy könyvét is kezembe veszem. Pedig megfelelő irodalomoktatást kaptam a középiskolában, mégis Kaffkáról csak valami homályos sejtésem volt, nehéznek, unalmasnak gondoltam a dolgait, és ezen a benyomásomon nem segített ez a fénykép sem, Kaffka talán legismertebb ábrázolása, mert valljuk be őszintén, inkább úgy néz ki rajta, mint aki valami horrorfilmből vagy a diliházból szabadult, beteg, nyomorúságos műveket írhatott, gondoltam magamban.

Aztán a lányok a molyon elkezdték olvasni a kékharisnyákat, a századelő magyar írónőit, sőt Kaffka Margit is kapott saját kihívást, úgyhogy lassan, de biztosan elragadott engem is hév. 

A Színek és évekkel kezdtem, mert azt magasztalták leginkább. Először nehéz volt elkapni Kaffka stílusát, de aztán rájöttem, hogy nagyon tetszik nekem ez a finom  rajzolatú, lírai írásmód. Tetszett a történet is az asszonysorsról, de főleg a díszletek bűvöltek el,  a századelő mindennapjainak leírásai, a főhősnő viszontagságait inkább csak kívülről figyeltem. Kaffka nagyon erős a hangulatteremtésben, úgy ír a ruhákról, lakberendezésről, étkezésről, hogy az embernek a nyála csorog.

 A következő a Hangyaboly lett, mivel helyszíne miatt ez is passzolt egy kihívásba, meg egyébként is arról ment a vita, hogy jobb-e ez vagy gyengébb, mint a Színek és évek, kinek ez tetszett jobban, kinek az, gondoltam, szerzek saját tapasztalatot az ügyben. Bár két különböző világról szól a két könyv, így nehéz összehasonlítani, de nekem mégis inkább a Hangyaboly tetszett jobban, igazi lányregény, persze amolyan Kaffkás módon, felvilágosult, érett leányoknak. Érdekes leírása a kolostori létnek.

Harmadiknak a Mária éveit választottam (ezt is ajánlotta valaki), és sajnos ez tetszett a legkevésbé. Pedig itt már benne voltam a sodrásban, tudtam már hogyan kell olvasni Kaffkát, mi a jó benne, mégis a végére annyira untam már Mária hisztérikus lelkiállapotait, annyira nehezen tudtam azonosulni vele, és annyira mérges voltam rá, hogy nem tud többet kihozni az életéből. Persze tudom én, hogy Kaffka ezt akarta nekünk üzenni, hogy mennyire kilátástalan volt akkortájt a nők élete, ha nem akartak beállni a sorba, de én mégis azt látom, hogy lehetett volna máshogy is, jobban is elrendezni ezt, mint ahogy a regény végére elrendeztetett.

Összességében jó volt ez a kis kiruccanás, jó volt megismerni Kaffka Margitot, ezt az érzékeny, intelligens írónőt, s az sem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd előveszem a többi művét is, ha majd megint csendes sodrású, melankolikus női regényekre vágyom.

 Bár az első próbálkozásom a Könyvmolyképző aranypöttyöseivel nem volt túl sikeres, azért ennek a könyvnek mindenképpen akartam adni egy esélyt, valahogy annyira vonzott magához, mint kiderült nem véletlenül. Sokakkal ellentétben nekem a borító nem nagyon tetszett, határozottan hatásvadásznak érzem, meg csicsás is az én ízlésemnek, a kor, amelyben a regény játszódik viszont annyira közel áll hozzám, hogy ezt a ziccert nem lehetett kihagyni. 

A sztori és a titokzatosság hagyott némi kívánnivalót maga után (nagyon sok mindenre rájöttem magamtól is még azelőtt, hogy az írónő fellebbentette volna a fátylat), viszont annyira magával ragadott a hangulat, a miliő, hogy csak úgy elröpült a hatszáz oldal, egyáltalán nem találtam túlírtnak, unalmasnak. Aki szereti az angol kastélyokat, a főúri életmódot, az minden bizonnyal élvezni fogja ezt a regényt, Kate Morton pedig olyannyira jól ír, hogy kíváncsi lettem más munkáira is, de sajnos magyarul még csak ez az egy jelent meg.

 Kicsit csömöröm volt már a vámpíroktól, úgyhogy nagyon örültem, hogy az Agave leporolta Moore ezen korábbi művét, amely szerencsére nem a vérszívókról szól, hanem az indiánokról. Egyébként is szeretem a rézbőrűeket, és Moore minden iróniája és kritikája mellett  is szívet melengetően ír róluk.

A történet Moore-hoz méltóan csavaros és fordulatos, no és a megszokott módon bizarr. És persze a sok mulatságos jelenet mellett most is ott van a mélyben egy sokkal komolyabb vonulat, ami olyan mértéket ölt a végén, hogy egészen meghatódtam. A Mocskos melóhoz tudnám hasonlítani ebből a szempontból, nagyon kompakt az egész, ahogy Moore végigviszi az erkölcsi, lélektani vonalat, nálam ezért több ő, mint egy átlagos vicces, kalandos szerző.

 Ez volt az utolsó Westmacott a sorban (hajaj, mi lesz most velem?), és bár nem ütött akkorát, mint az összes elolvasása után is kedvenc Távol telt tőled tavaszom, azért nagyon érdekes volt olvasni, főleg annak fényében, hogy szinte teljes egészében életrajzi ihletettségű. Laura Thompson részletesen elemezte is a könyvében, úgyhogy a sztori nem szolgált újdonságokkal emiatt sem, kíváncsi lennék azért milyen lehet előtanulmányok nélkül olvasni, akkor talán izgalmasabb, hatásosabb az élmény.

Christie kíméletlenül őszintén ír a gyermekkoráról, ifjú lányként megélt élményeiről és első házasságáról. Nem tudom, hogy fogadhatták az említettek, érintettek, főleg Archie Christie a könyvet, nem lehetett kellemes egy regény lapjain olvasni a magánélet epizódjait, még akkor is, ha ez a fikció köntösében jelenik meg. A regénynek egyébként pont a fiktív részei gyengék szerintem, érezni hol tér el Christie az igazságtól, a ténylegesen megtörtént eseményektől, és így számomra egy kicsit billeg az egész, de aki kedveli Christie-t és a Wesmacottokat, annak mindenképpen érdemes elolvasni ezt is.

 Ez az egyik kedvencem Agatha Christie-től, pedig nincs benne se Miss Marple, se Poirot, még csak nem is nevezném igazi kriminek, inkább egy rendkívül izgalmas thriller a javából. Tíz kicsi néger címmel jelent meg magyarul, és eredetileg angolul is, csak aztán gondolom nem találták eléggé politikailag korrektnek, innen a címváltozás. 

Ezt most kivételesen úgy olvastam újra, hogy pontosan emlékeztem ki a gyilkos, és az is beugrott a megfelelő helyen, hogy hogyan csinálta, mégis végig élveztem azt a megfoghatatlan feszültséget, nyomasztó atmoszférát, ami uralja a regényt. Ha kicsit kekeckedni akarnék, azt mondanám, hogy a végkifejletet nem tartottam megalapozottnak, logikusnak, de üsse kő, ennyi még belefér, attól ez még egy remekmű. 

Angolul olvasásra, gyakorlásra kitűnően beváltak Agatha Christie krimijei, de aki most ismerkedik csak a szerzővel, annak nem feltétlenül ezt a művét ajánlanám, pont rendhagyó mivolta miatt.

 Nem vagyok egy posztmodern rajongó, de ha Byatt több szempontból is nagyon kellemes regénye is ebbe a kategóriába tartózik, már nem is hangzik olyan ijesztőnek ez a megjelölés. Byatt ugyanis határozottan olvasmányosan ír, a cselekményt egyszerű megérteni, a szöveg egyáltalán nem olyan elvontan művészieskedő, amitől esetleg tartani lehetne.

A könyv vaskos ugyan, és tele van sok mindennel, ami fáraszthatja az olvasót, sokszor engem is untatott a rengeteg irodalmi értekezés, a korabeli versek, naplórészletek, de mégis annyira magával ragadott a hangulat, a történet romantikája, izgalmas rejtélyessége, hogy számomra a szinte letehetetlen kategóriát képviselte. Egyébként meg le a kalappal Byatt előtt, hogy összehozta ezt a sok háttéranyagot, megteremtve egy teljes világot a két fiktív költő köré, kapcsolatukat és az utánuk nyomozó két fiatal irodalmár történetét pedig olyan gyönyörű giccsmentes érzelmességgel írta meg, amit öröm olvasni egy magamfajta romantikus léleknek.

 Nagyon érdekesek ezek a Maigret-könyvek, egyszerre nagyon sötétek és nyomasztóak, a következő pillanatban meg franciásan könnyedek és viccesek. Maigret szemében hol huncut csillogást vélek felfedezni, hol komor-komoly koncentrációt, olykor egészen erős indulatok is elfogják, dühöng, nagyon emberi, megkapó figura. És a többiek mind ebben a regényben: élő, lélegző, összetett jellemek. A történet meg halad a maga útján: lassan csörgedezik, aztán felgyorsul, lüktet, feltartóztathatatlanul halad a végkifejlet felé.

Simenon számomra teljesen máshogy ír, mint Agatha Christie, a krimi királynőjének mégoly izgalmas cselekményvezetése már-már matematikai pontossággal megírtnak tűnik egy csapongó Maigret-történet mellett, de anélkül, hogy rangsort akarnék felállítani, azt kell mondjam, ez a fajta sejtelmes hangulatiság Simenon krimijeinek erőssége. Else alakja és a régi ház különösen borzongató, sok az éjszakai jelenet, a hangsúlyozott félhomály, sötétség, az én ingerküszöbömnek mégsem túlzottan félelmetes, pont arra elég, hogy felkavarja az érzékeimet, de azért nyugodtan tudjak utána aludni. 

Jó, gondolhattam volna, hogy azért erről a témáról sem lehet büntetlenül olyan sok bőrt lehúzni, de azért azt nem hittem, hogy ennyire nem tud újat adni Kohler könyve. A Brontë nővérek életének fontosabb eseményeivel körülbelül tisztában voltam Syrie James könyvéből (persze jobban hangzana, ha egy tudományos igényességű életrajzot említenék, de ez van :-), és ehhez Kohler semmit nem tett hozzá.

James regényének gördülékeny, sodró lendületű stílusa után ezt a könyvet nehézkesnek éreztem. Ugyanakkor csapongó is volt, felületes, ha ezt olvasom először, nem biztos, hogy pontosan képben lettem volna a Brontë lányokat illetően (mondjuk én a nővérek kifejezést jobban kedvelem, jó hogy nem már csajokat írunk, de ez egyértelműen a fordító sara). Száraz volt, mint egy rosszul megírt életrajz (mert ugye a tudományos munkák sorában is van néhány nagyon is élvezetes, mint a Jane Austenról vagy Agatha Christie-ről szóló írások), de ugyanakkor nem adott értékelhető tudásanyagot, egy-egy szépen megírt részlettől eltekintve többnyire untam.

 Ahogy elnézem, nem nagyon rohanok a Murakami életmű elolvasásával (több, mint egy éve olvastam utoljára tőle), és bár ez a könyve sem lett a számomra ötcsillagos, azért az, hogy egy szerző stabil jó színvonalat tud nyújtani, szintén értékelendő.

Nem tudom egyébként mért nem tud engem Murakami világa száz százalékosan elvarázsolni, mindig úgy futok neki egy-egy újabb könyvének, hogy na majd ez, aztán marad egy minden ízében remek, de mégsem kiemelkedő olvasmányélmény. Ebben a regényben is annyi jóság volt: elbűvölő öregember, szimpatikus fiatalok, misztikum, zene, kaland, minden ami kell egy igazán jó regényhez, a végén még is egy icipici hiányzott ahhoz, hogy igazán leessen az állam.

A vége legalább megnyugtató volt, a Világvégéhez nagyon hasonló szituációt sikerült megelégedésemre pozitívan lezárni, úgyhogy jöhet a szerzőtől a következő, remélem nem csak egy év múlva.

 Na, most végre sikerült egy kötetet azon frissen, melegen beszereznem, hogy még éppen csak elhagyta a nyomdagépet. Nagyon vártam már Agatha Raisin újabb kalandjait, úgyhogy nem tudtam otthagyni a boltban, amikor egyszer csak szembejött. Mindent sutba vágva igen hamar el is olvastam, és mondhatom, nem kellett csalódnom. Kicsit félve vettem kezembe a harmadik kötetet, mondván ugyan hány bőrt lehet még lehúzni erről a karakterről, és bár az első kettő nagyon tetszett, a lelkem mélyén nem hittem el, hogy ez a lendület még sokáig kitarthat. Pedig nagyon is. Nemhogy a főhősben vannak még tartalékok, de a mellékszereplők terén is válogathatunk a jobbnál jobb karakterekben, jelen kötetben a legjobbnak a meggyilkolt alakját éreztem. Ez a sorozat tényleg addiktív, azt hiszem a könyvespolcom dísze lesz a huszonvalahány kötet (persze csak, ha lesz olyan szerencsém, hogy ki is adják mindet).

 Visszavonom az előbbi bejegyzésben írtakat, mégis érdemes hallgatni a fülszövegre néha, mert ez a könyv engem például főleg azzal vett meg, hogy a Harry Potterhez hasonlították, és ez nálam mindig jó ajánlólevél. Persze hallgattam azért azokra is, akik a regényt előttem olvasták és így utólag azt mondom méltán méltatták, de ha csak egyszerűen szembejön a könyvtárban ezzel a tündérkés borítóval, nem biztos, hogy hazaviszem. 

Aztán a gyanúsan gagyi külcsín alatt kiderült, hogy egy nagyszerű regény rejtőzik, nekem nagyon tetszett a hangulata, a halvány szerelmi szál, a történet pedig annyira izgalmas volt, olyan sokáig maradt homályban az események lényege és miértje, hogy szinte letehetetlennek bizonyult a kötet. A baj csak az, hogy lehet, hogy én egy csekély értelmű medvebocs vagyok, de egyszerűen nem tudtam befogadni a rendszert, amiről az egész sztori szól, a végét meg pláne homályosnak találtam, számomra abszolút nem úgy zárult a történet, ahogy vártam, hogy majd szépen elvarródnak a szálak és jön a megvilágosodás. 

Érdekes, hogy ettől függetlenül mégis egy nagyon jó regénynek tartom, és bár a Harry Potterhez nem sok köze volt, mégsem jelentett csalódást, bátran ajánlom mindenkinek, aztán hátha valaki elmagyarázza nekem a végét. ;-)

 Amit a leginkább vártam és ezért a leginkább hiányoltam a regényből, az a mágia. Mert ha egy regényt a Száz év magányhoz hasonlítanak, ott azért csodás dolgoknak kellene történniük, Venezia könyvében pedig ennek nyomát sem találtam. Jól megírt történet, nem mondom, családregénynek is megállja a helyét (bár én néha a családfa ellenére is nehezen igazodtam ki a szereplők között), izgalmas, fordulatos, de nekem mégis hiányzott belőle az az igazi bizsergés, a valószerűtlenül mesés elemek, amit egy ilyen jellegű műben úgy szeretek.

Tanulság persze, hogy az ember jobb, ha nem olvas fülszöveget, ettől függetlenül nem érzem elvesztegetett időnek, amit Venezia könyvére szántam, mert könnyen olvasható, jó kis könyv volt, csak valahogy olyan érzés volt olvasni, mint amikor a cukrászdában Sacher tortát rendelek és nem kapok hozzá tejszínhabot.

 Mivel szülői és gyermeknevelési válság köszöntött rám az iskolaév kezdetével, valósággal mentőövnek tűnt Vekerdy új kötete. A cím már elárulta mi kell a gyerekemnek, úgyhogy gyorsan meg is rendeltem, hogy tudjam, hogyan érjem el a hőn áhított célt. Vekerdy Tamás abszolút hiteles szakértő a szememben, szinte minden könyvét olvastam, rendszeresen követem rovatát a Nők Lapjában, így a könyv olvasása közben azon vettem észre magam, hogy igen, ezt már olvastam, meg ezt is, de nem volt ez baj, a kötet nagyon jó összefoglalása annak, hogy melyek is az igazán fontos dolgok a gyereknevelésben. Nem túl részletes, de épp elég ahhoz, hogy az ember tudja, milyen irányba induljon el, ezért talán kezdő szülőknek a leghasznosabb. Nekem, régi motorosnak pedig azért esett jól, mert megerősített benne, hogy történjen bármi, új szituációk sora, ha tartom magam az elején elhatározotthoz, és próbálom nagyon  szeretni a gyereket, akkor nagy baj már nem lehet. 

 Bár nagyon szeretem Schäffer Erzsébet munkáit, egytől egyig olvastam is mindent tőle, mégse sorakoznak a kötetei a könyvespolcomon, egy kedves barátnőmtől szoktam ugyanis kölcsönkapni őket. Ennél a kötetnél éreztem azonban először, hogy olyan jó lenne, ha elérhető közelségben tarthatnám, ha elővehetném olykor-olykor, belelapozhatnék, és figyelmeztetne arra, hogy majd, ha eljön az ideje, hogyan kell cselekednem.

Nehéz döntés, hogy milyen módon tudjuk ellátni, ápolni idős szeretteinket, most valahogy több oldalról elő is került a téma, sokat beszélgettünk róla sokakkal, és azt gondoltam, tudom, mi a helyes, hogyan kéne. Aztán jött ez a könyv, elgondolkodtatott, meghatott, és nem vagyok már annyira biztos az igazamban...

Schäffer Erzsébetben azt szeretem, hogy minden könyve tele van életigenléssel, bölcsességgel, líraian, szépen ír az igazán fontos és igaz dolgokról, ez a vékonyka kötet is ilyen, ajánlom mindenkinek, ahogyan a többi könyvét is.

Szinte pontosan kilenc évvel ezelőtt olvastam az első könyvet Keyes-től (azért emlékszem ennyire jól, mert a kórházban történt a lányom születése után), és Lucy  Sullivan történetével olyannyira a rajongójává tett, hogy aztán sorra olvastam tőle mindent. Aztán valahogy lelohadt a lelkesedésem, az Angyalokat már meg sem vettem, mígnem valahogy belebotlottam ebbe a könyvbe (Ulpiusos leárazás volt az Alexandrában, és csak úgy reflexből végigfutottam a kínálaton), és meg kellett állapítanom, hogy Keyes még mindig el tud szórakoztatni, számomra egyértelműen ő a legjobb a műfajban.

A történet egyszerre vicces és megindító, érdekes az alapötlet (kb. a felénél jöttem rá, miről is van szó), jók a jellemrajzok, és a féltéglányi terjedelem ellenére végig lekötött. Egy rész volt, amit túl részletesnek, naturalistának találtam, és persze értem én, hogy kellett ez a történetbe, mert egyik sarkalatos pontját adja, de pont az ilyesmit nem szeretem egy könnyed női regényben, nem való az oda.

Mindenesetre továbbra is csak azt tudom mondani, hogy olvassatok, lányok, Fejős Éva helyett ilyesmiket, látni fogjátok miben áll a különbség!

 Először a filmet láttuk, és annyira elfogta a családot a ropi-láz, hogy azon nyomban beszereztük mind a három kötetet, és szinte egymás kezéből kapkodtuk ki, úgy olvastuk. Bár a film szerintem többet adott, tele rakták plusz szereplőkkel és poénokkal, azért azt gondolom, nagyon jó kis könyvek ezek, kellenek a háztartásba.

Nekünk meg különösen, mert van egy gyerekünk, aki már-már túl jó, és lelkizik, görcsöl mindenen, az anyja meg jó partnere ebben, szóval mindkettőnknek kellett egy kis lecke lazaságból, amire a ropi-könyvek kiválóan alkalmasak. Mert Greg Heffly, a kiskamasz főhős, igazán ügyesen lavíroz a mindennapok kisebb-nagyobb kihívásai közepette, legyen szó a bátyjáról, az iskolatársakról vagy a tanárokról. A történetek persze meglehetősen sarkítottak, de felsejlenek bennük azok a mindennapi kis genyóságok, amelyek egy általános iskolás gyereket sújthatnak minden fronton. És ezekre nem árt felkészülni, ha az ember (vagy a gyereke) elkezd kamaszodni.

A könyvek egyébként nagyon igényes kivitelűek, kemény táblásak, bőrhatású a borítójuk, remek a betűtípus, és persze a rajzok, amelyek szervesen hozzátartoznak a történetek humorához. Most, hogy kicsit körülnéztem, láttam, hogy van a filmnek második része is, amit valamiért nálunk nem láttak fontosnak bevinni a mozikba, azonban dvd-n már megjelent, úgyhogy kis családunk nagy lelkesedéssel várja az újabb ropi-élményt.

 Szerettem gyerekként Óz történetét, különösen a meselemezt, számtalanszor meghallgattam. Szemeztem egy ideje a mese új kiadásával is, Szegedi Kata illusztrációival, de amikor megjelent Maguire könyve mégsem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. A tesómét viszont igen, át is adta, amint elolvasta, és ajnározta, hogy milyen jó. Ennek ellenére valahogy csak nem jött az indíttatás, hogy elolvassam, ezért a várólistacsökkentésben is utolsó előttinek hagytam.

Pedig tényleg nagyon jó könyv, ragyogó stílusban megírt parafrázis, egy thrillerbe és fantasyba oltott felnőtt mese. Komor hangulatú és szívszorító, néha vulgáris és meghökkentő, egyes részeit írhatta volna Darvasi vagy akár Bulgakov. Számomra nagyon kerek volt a történet, és most valahogy nem vágyom a folytatásra, ahogy hallom nem is jelenik meg mostanában, de mindenkinek ajánlom a Gonosz Nyugati Boszorkány történetét, aki szereti az elgondolkodtató ugyanakkor lebilincselően izgalmas köteteket.

 Bírtam A parfümöt nagyon, ettől függetlenül (vagy pont ezért) nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy Süskind gyerekkönyvet írt. Mert zseniális nagyszerűsége ellenére A parfüm minden, csak nem gyerekregény, és ugye az ember nehezen vonatkoztat el ettől. Aztán az Alexandra úgy leárazta a Sommer urat, hogy már a hülyének is megérte, úgyhogy a sors kegyéből mégsem hagytam ki ezt a kedves kis könyvecskét.

A bűbájos illusztrációk és a nagyon is gyerekkönyvnek való téma ellenére én mégis azt érzem, hogy ez inkább egy felnőtteknek való kötet, hiszen egy-két részletben, főleg a végében azért ott van az a fajta sötét vonulat, ami jellemző Süskindre. Ez persze nem baj, mert megvan ennek is a helye a könyvespolcomon, de azért a kilenc éves gyerekem kezébe nem fogom adni, nem is tudom, mit kezdene vele. Én viszont szívesen elnosztalgiázom, filózgatok fölötte, nézegetem, lapozgatom, úgyhogy jó vásárt csináltam végül is. 

 Ez volt az első könyvem a szerzőtől, pedig már régóta izgatott, elsősorban mondjuk a Doppler, annak éreztem nagyon a vonzását, de felfedeztem ezt a könyvtárban az új könyvek között (mostanában mindig ott nyitok, de eddig nem sok sikerrel). A címe tetszett, hiszen határozottan naiv vagyok jómagam is, kellemesen kis formátumú volt (hiszen 200 könyvet készülök elolvasni idén, hehe), és a borító narancssárgáját is első látásra megkedveltem.

A főszereplő határozottan szimpatikus, és én is vágyom néha (még mindig) arra, hogy elvonuljak a világtól, a problémáktól, téli álmot aludjak, vagy csak elmélkedjek egy kicsi házban távol a civilizációtól. Na, nem ez történik a könyvben, csak én erre asszociáltam, meg persze a Zabhegyezőre, mert sok közös van a két könyvben, és ha ez nem is lett olyan mellbevágó élmény mint amaz egykoron, de határozottan a szívembe zártam a kötetet. És végre sikerült időrendben is olvasni, mert ez Loe első műve, úgyhogy most jöhet szépen sorban a többi is.

 Most végre megtehetem, hogy összefoglaló posztot írok egy sorozatról, úgy mint a nagyok, mert Gergely Márta Szöszijének történetét sikerült egymás után olvasnom, és ez a tény sokat emelt az élményen. Érdekes volt Szöszi fejlődését végigkövetni, ahogy vagány kislányból érett családanya lesz, és bár nézeteim sokban különböznek a kötetek szereplői  (vagy a szerző) által üdvösnek tartottól, azért kellemes perceket szerzett az olvasás.

Ahogy előrehalad az ember a történetben, egyre több a politika, az ideológia, ezért azt gondolom, csak kellő történelmi felkészültséggel élvezhető, de épp ezért lenne érdekes mondjuk középiskolásokkal olvastatni, előkészíteni aztán meg megbeszélni, mert talán élőbben, megfoghatóbban jelenik meg így a történelem, hogy hogyan is éltek, mit gondoltak az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének Magyarországán.

Na, ennyit a szép hosszú összefoglaló posztról. :-) Mindenesetre az élményt köszönöm Esmeraldának, aki az kihívást szervezte, ezenkívül büszke vagyok a gyerekkönyvtárunkra is, hogy megvolt nekik mind a három kötet (sokaknak úgy tűnik nehezebb beszerezni), és szerencsémre el is tudtam őket hozni első próbálkozásra (valószínűleg nem olyan népszerű olvasmány ez a mai fiatalok körében). 

 Rendkívül kedves díjat kaptam egyik kedvenc bloggeremtől, amellyel nagyon megtisztelt és meghatott, köszönöm, Katherine! :-)

Tíz olyan blognak kell továbbadnom, amelyek "gyönyörűek és van bennük egy csipetnyi különlegesség". 

Tudom, hogy többen megkaptátok már, de én mégis titeket választottalak, Amrita, Andiamo, Bridge, Cseri, F-Andi, Ficka, Katherine Gray, Krlány, Mdmselle, Miestas, mert ti írjátok azokat a blogokat, melyek a legkedvesebbek nekem, és örömet hoznak a mindennapjaimba.

Szeretlek olvasni benneteket, és kívánok ezzel a díjjal még sok-sok ötletet és ihletet, időt és türelmet a blogotokhoz! :-)