Nem voltam valami jó passzban az utóbbi időben, véget ért a nyár, elkezdődött az iskola, no meg kóros hipochondriám is mindig belekapaszkodott valami aggódnivalóba, úgyhogy amikor ajándékkönyvet választottunk a gyerek egyik osztálytársának, és konkrétan szembejött ez a könyv a boltban, nem lehetett otthagyni.

Hallottam már előtte róla, úgyhogy nem volt teljesen ismeretlen a kötet, bent is volt a későbbi tervekben, hogy jó lenne beszerezni, de azt hiszem itt és most kellett a legjobban, és abszolút nem véletlen, hogy megtalált(am). Semmi bajom a boldogságommal, alapvetően kiegyensúlyozott, optimista embernek tartom magam, akinek nincs oka panaszra, mégis nagyon jót tett velem Gretchen Rubin könyve.

A new yorki középosztálybeli feleség és anya szinte hajszálra olyan problémákkal küzdött, amelyek engem is izgatnak, és olyan megoldásokat talált, amelyeket én is el tudok fogadni. Semmi eget rengető nincs a módszerben, még azt is megkockáztatom, hogy szinte minden technikáról hallottam már, amit említ, de Rubin olyan jól összeszedte ezeket a boldogságmorzsákat, és olyan humorral, őszinteséggel írt a saját útjáról, hogy engem nagyon inspirált. Nekem kellenek néha az ilyen jellegű önsegítő könyvek, hogy kihúzzam magam a saját magam által kreált gödörből, és Rubin könyve olyan, amihez bátran nyúlhatok a későbbiekben is.

Úgy látszik nem csak nekem, hanem az Ulpiusnak  is nagyon bejöhetett a szabadszájú Agatha Raisin kalandjainak első része, mert ahhoz képest, hogy csak októberre ígérték a másodikat, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már augusztusban megjelent. Most a harmadik részt mondják októberre, kíváncsi leszek, abból mi lesz.

A második kötet bebizonyította, hogy nem volt elhamarkodott részemről kedvenccé avatni a sorozatot, Agatha-ról olvasni rendkívül üdítő és mulatságos, még ha a krimi szál nem is bővelkedik Agatha Christie-féle fordulatokban, de nem is ez a cél. Beaton történeteiben a fő hangsúly a hangulatteremtésre, a vicces szituációkra és szereplőkre esik, ezáltal nyújtva habkönnyű kikapcsolódást.

 Gondoltam, ha már olvastam mindent Christie-től, újraolvasni meg nem akarok, mert mindig sajnálom rá az időt, viszont hiányzik a mindennapi A.C. a jó hangulatomhoz, akkor talán megpróbálkozom  a könyveivel idegen nyelveken, nyelvgyakorlás címszó alatt. Egyet már lenyomtam angolul, ám akkori fogadkozásom, hogy rendszeresebben olvasok majd angolul, eddig dugába dőlt, meg különben is szólt a szomszédasszonyom, hogy neki vannak Poirot történetei németül, így költözött át még nyár elején ez a könyv az éjjeliszekrényemre, és most végre sort is kerítettem rá, mert már égett a fejem, hogy mennyit ülök rajta.

Na, szóval a hosszas bevezető után jöjjön maga a könyv: hogy mindenki tudja miről van szó, ez a könyv magyarul Mrs. McGinty halott címen fut, én is olvastam már, láttam is, úgyhogy derengett előttem sok minden, a gyilkos személye és a kivitelezés is, mégis annyira belekeveredtem a végén a szálakba, hogy a szerző simán az orromnál fogva vezetett, tehát ugyanolyan izgalmas volt olvasni, mintha először találkoztam volna vele. Bár én a Marple köteteket jobban kedvelem, de itt most olyan bájosan humoros volt Poirot is (Ariadne Oliverről nem is beszélve, őt nagyon csípem), hogy egészen el voltam bűvölve. Lezárásképpen még megnéztem angolul a sztorit David Suchet főszereplésével, úgyhogy nagyon ki vagyok művelve McGintyből, úgy bíz ám. :-)

 Ez volt az első könyvem Kálnay Adéltól, de régóta szemeztem már a szerzővel, hiszen már a neve is olyan lányregényesen romantikus, gondoltam a könyvei is ilyenek lehetnek. A Titkok egy régi kertben nemcsak címével, hanem gyönyörű sejtelmesen zöld borítójával is hívogatott, na meg egyöntetűen jó volt a visszhangja, úgyhogy ezzel kezdtem a szerző munkásságának megismerését.

Kellemes olvasmány volt a rövid kis regény, kezdő olvasóknak is haladósan olvasható, nem rossz ötlet a fényképekből készült festményszerű illusztráció sem, nagyon nekem való a színhelyválasztás is, Kálnay azonban mégsem tett csodát, nem bűvölt el annyira a kötet, ahogy más hasonló lányregények. Műfajában azt mondanám egy kiváló iparosmunka, mindent hajszálnyira úgy ír, hogy akár kedvenc is lehetne, de valami számomra mégis hiányzott belőle.

 Bár olvastam Agatha Christie önéletírását, mégis sok újat tudtam meg Thompson művéből, amelyet végig szinte letehetetlenül szórakoztatónak találtam. A könyv  a krimi királynőjéhez méltóan rendkívül gördülékenyen, ugyanakkor gyönyörű líraisággal tárja elénk Christie életének minden kis részletét. Precíz, pontos írás, de mégsem volt az az érzésem, hogy túlterhel a sok adattal, olyan olvasmányos, jól követhető.

Tompson igyekszik objektív maradni (Jared Cade művét például meglehetősen leszólja, mert szerinte a szerző valótlanságokat állít), írása mégis csordultig tele van Agatha Christie szeretetével, így egy "elvetemült" rajongónak, mint én igazi csemege, felüdülés olvasni, valósággal lubickoltam benne. Az biztos, hogy pont jókor olvastam, majdnem valamennyi Christie és Westmacott könyvvel a hátam mögött, mert Tompsonnak nincsenek skrupulusai, szinte mindent elspoilerez, amit csak lehet.

 Ezt a könyvet is a moly hozta az életembe, meg a kihívás-függőség. Nagyon szemeztem a Szerb Antal olvasással, csak nem volt ötletem, hogy mit is lehetne, mert már sokat olvastam tőle, ám akkor jött ez a kis könyvecske, és mindenki olyan csodáló hangnemben írt róla, hogy rögtön tudtam, ő az én emberem (hogy kis képzavarral éljek:-). Könyvtárban nem találtam, de mivel tudtam, hogy rövid, és a meken megvolt, ezért úgy gondoltam, egy óra (vagy talán kevesebb is), nem lesz megerőltető monitorról olvasásból sem. Mondjuk nagyon el tudnám képzelni a könyvet kis kemény fedelű kiadásban, szép ceruzarajzokkal (ez a borító, amit választottam, talán ilyen könyvet takar), esetleg akvarellekkel, ha valamelyik kiadó fantáziát látna benne, szerintem remek ajándékkönyv válna belőle.

 Újra és újra rájövök, hogy nem lehet mások véleményére adni a könyvek kapcsán (tudom, magam ellen beszélek, rám se hallgassatok, hehe), mert ezt a kötetet például szinte csak és kizárólag azért olvastam el, mert csak jöttek és jöttek a pozitív vélemények, és én bár ódzkodtam eddig (ezentúl is fogok) az arany pöttyös sorozattól, a végén csak beadtam a derekamat, és kölcsönkértem a könyvet Nitától (ezúton is köszönöm).

Jó, persze nem csak az értékelések vonzottak, a könyv címe és témája is arra utalt, hogy ez egy nagyon jó élmény lehet számomra. Az ötletek, motívumok jöttek is szépen sorjában, az almafa, a kert, a ház, a virágokból készült ételek, a Waverley-k csodálatos képességei, de valahogy mégsem akart feledhetetlen olvasmánnyá összeállni a lelkemben a regény. Nekem az egész túl amerikai volt, ha Európa bármely részén játszódott volna a történet, talán jobban el tudott volna bűvölni. Nem illet a képbe Sidney szenvedéseinek leírása (persze tudom, hogy kellett a sztorihoz, de akkor is túl naturista volt szerintem), az erotikus részeket is abszolút feleslegesnek és erőltetettnek találtam, onnan kezdve, hogy Evanelle (aki egyébként egy meglehetősen szimpatikus szereplő) a férfiak fenekét stíröli hobbiként. 

Folyton a sütis krimik jutottak eszembe olvasás közben, ugyanaz a tucatstílus, az amerikai életforma tőlem meglehetősen távol álló megnyilvánulásai, meg ahogy egy-egy történést iskolásfogalmazvány szerűen ír le, hogy az illető hazaér, aztán átöltözik rövid naciba meg pólóba, könyörgöm, ez kit érdekel?? De ott legalább megvolt a krimi szál, ami érdekelt, itt meg annyira kiszámíthatóan csordogált a történet a végkifejlet felé...

No, mindegy, lehet hogy én vártam sokat, és kellemes strandolvasmány lehet ez a könyv, én is igen hamar a végére értem, de Sarah Addison Allent biztosan nem fogok többet olvasni, és az arany pöttyösöknek is maximum még egy esélyt vagyok hajlandó adni.

 Talán kezdek megcsömörleni a sok bűbájos kalandtól, de most már kezdett engem is idegesíteni kicsit a drága Cilike. Volt egy-két olyan bakija, amit még én sem vagyok hajlandó elnézni neki, pedig a Jóisten a megmondhatója, hogy sok közös vonásunk van. Mindenesetre még ezek az égbekiáltó marhaságok sem tudták kedves Cilikénket megakadályozni a férjhez menetelben, úgyhogy fellélegezhettek a korabeli olvasók, akik izgatottan várták a folytatásokat. Tutsek Anna  a könyv utolsó soraiban szépen el is búcsúztatja hősnőjét, de a mai olvasó már tudja, hogy vár még rá három Cilike kötet, gondolom a szerző a nagy sikerre való tekintettel írta tovább a történetet. Azért azokat is elolvasom majd, mert összességében azért mégis kellemes kikapcsolódást jelentettek nekem  Cilike kalandjai, meg kíváncsi is vagyok, hogy mit fog kihozni az asszonyi létből a szentem.

 Nem tudom, mikor ütött szöget a fejembe, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom (persze biztosan a molyról jött ez is), de aztán amikor a könyvtárban más okból kifolyólag (asszem Barbara Pymet kerestem) éppen a P betűnél bóklásztam, megakadt rajta a szemem. A fülszöveg szerint Pynchon az irodalmi posztmodern egyik legjelentősebb alkotója, a könyv meg igencsak vékonyka, úgyhogy gondoltam veszek egy nagy levegőt, és szélesítem a látóköröm.

A fülszöveg arra is utalt, hogy egy meglehetősen kalandos, rejtélyes történetet tartok a kezemben, az ilyeneket meg szeretem, és nem is kellett csalódnom. A sztori tényleg elég keszekusza és meghökkentő ahhoz, hogy végig fenntartsa az ember érdeklődését, Pynchon pedig szépen ír, volt egy-két mondata, ami fölött egyenesen elandalodtam. Mondjuk az egész közeg, amiről ír, nem áll közel hozzám, és volt benne egy-két meglehetősen extrém helyzet is, azért pont annyira volt vulgáris meg gyomorforgató, amit még pont elviselek (vagyis meglehetősen kevéssé, főleg Pynchon többi művéhez képest, ahogy a fordító utószavában olvasni lehet).

Mindenesetre ettől a regénytől sem lettem a posztmodern rajongója, de minden szökőévben egyszer azért elkezd valami vonzani egy ilyen jellegű szellemi kihívás felé, és örülök, hogy most Pynchon könyve talált meg, mert határozottan szerettem olvasni, még ha nagyon messze is áll a kedvenc kategóriájától.

 Ennek a könyvnek már a címe is olyan bájos, hogy várható volt, nálam nyert ügye lesz. Nagy elánnal feltettem a várólista csökkentésre is, és szerencsére nem kellett csalódnom. Kaptam egy rendkívül olvasmányos, üdítő hangvételű kis könyvet, amelynek minden sorát élveztem.

A levelek stílusa rögtön megfogott, tele humorral, könnyedséggel. A szereplőket rögtön a szívembe zártam, és még a háborús leírások komorsága sem tudott eltántorítani attól, hogy szinte egy szuszra olvassam végig a könyvet, számomra ez a regény letehetetlennek bizonyult, be is került a kedvencek közé.

Lehet, hogy felszínes nő vagyok, de nekem ennyi pont elég a borzalmakból, ennél töményebben nem szívesen olvasok ilyesmiről, de azért kell néha ilyen is, és ez a könyv számomra pont emészthető formában tálalta a II. Világháború eseményeit, ráadásul egy olyan helyszínre koncentrál, amiről eddig nem nagyon hallottam. Határozottan kedvet kaptam meglátogatni a Csatorna szigeteket, bár nekem nehéz a vidéki Angliából olyan helyet mutatni, ahová nem kerekednék fel most azonnal.

 Gondolom emlékeztek még, hogy mennyire tetszettek Jonathan Safran Foer regényei, ezért amikor meghallottam, hogy a felesége is hasonló stílusban ír, rögtön lecsaptam a könyvre (mert bár Nicole Kraussnak már három kötete is megjelent Amerikában, magyarul sajnos még csak egy elérhető). Nem kellett csalódnom, sőt. Krauss olyan jól megkomponált, szívhez szóló történetet hozott össze, hogy amikor becsuktam, egy ideig csak simogattam a fakó zöld vászonkötést...

A gyökereikből adódóan, vagy mert rokonlelkek (házaspárok esetében ez nem hátrány), Foer és Krauss nagyon hasonló stílusban, már-már ikertémákról írnak. Mert van itt apukáját vesztett gyerek, meg kelet-európai zsidók, ennek eredményeképpen sok-sok fájdalom, csakúgy mint Foernél, gyönyörű költői mondatok, képek,  szóval számomra az asszony semmivel sem marad el a férje mögött.

 Félre  tettem már régóta egy pár Wodehouse-t a nyaralásra, de aztán mások beelőzték, így úgy tértem haza, hogy szegény P.G. olvasatlan maradt. Ki tudja meddig hányódott volna az éjjeli szekrényen, ha nem jön a rossz idő elűző esemény a molyon, így nekem is helyt kellett állnom a vártán (akarom mondani a kastélyban), hiszen az egyik kedvencemet mégsem hagyhattam ki. 

Jeeves és Bertie kalandjai ismét jól elmulattattak, de az eseménnyel kapcsolatos legnagyobb élményem az volt, hogy ahogy a többiek egyre másra olvasták a különféle Wodehouse regényeket, jó páran beleszerettek. Én, aki zsenge kamaszkorom óta rajongással olvasom ezeket az igen vicces regényeket, nagyon tudok örülni az ilyen helyzeteknek, és ilyenkor még jobban szeretem a molyt, látva, hogy nem csak nekem okoznak olyan kellemes élményeket az újabb és újabb felfedezettek.

 Amikor meghalt szegény Ranschburg professzor, felvetődött a molyon, hogy jó lenne tőle olvasni és emlékezni. Habár régebben biztosan találkoztam már egy-egy művével, nem igazán emlékeztem, hogy pontosan melyikkel is, ezért ezt a gyűjteményes kötetet választottam, amit aztán szépen lassan, időről időre elővéve olvastam el. Olvasmányos stílusa mellett is egyben talán túl tömény lett volna, elszoktam már a szakkönyvektől, és annyi de annyi megrágni, átgondolni való információt közölt, hogy kellett egy kis idő a leülepedésükhöz.

Ranschburg Jenő fogalom volt, szinte médiasztár a maga nemében, és nagyon sokat tett azért, hogy sokan elgondolkodtak azon, hogyan is kell nevelni a gyerekeket. Ebben a könyvében is erről ír, na meg a párkapcsolatokról, a családról, csupa olyan dologról, ami mindannyiunkat érint. Habár sok pszichológiai művet olvastam már, így is voltak gondolatok, amelyek revelációként hatottak, sokszor pedig nagy-nagy szimpátiát váltott ki belőlem, amikor olyasmit olvastam, ami megerősített a saját elveim helyességében. Valahogy úgy állt a dolgokhoz ő is, ahogy én teszem, sok mindenben konzervatív, másban viszont meglepően liberális, jó volt olvasni, és jó lenne újra nézni a Családi kört is, az volt ám csak a zseniális tévé műsor, még gyerekként is élveztem minden percét.

 Még a nyaralás alatt vettem elő, de hamar rájöttem, hogy nem medence mellé való olvasmány, mert szinte végig összeszorult torokkal, könnybe lábadt szemmel olvastam, annyira megérintett a történet. Legszívesebben elvonultam volna egy békés zugba, és elolvasom egyhuzamban, igazi letehetetlen Szabó Magda került tehát ismét az utamba.

Érdekes, hogy kamaszként nem került a kezembe, pedig a Születésnap nagy kedvenc volt, és valószínűleg ezt is imádtam volna, pedig nem egy könnyű olvasmány, szívszorítóan elgondolkodtató. Már a felütés is tragikus, de aztán az a vesszőfutás, amin az apját gyászoló kislánynak a későbbiekben át kell mennie, teszi igazán méllyé, sokrétegűvé, magával ragadóvá a történetet. 

Szabó Magda nagy kedvencem, nem olvastam még tőle rossz könyvet, ezt pedig egyenesen receptre kéne felírni, és annak ellenére, hogy ifjúsági regény, elsősorban szülőknek, tanároknak, mindenkinek, aki gyerekek közelében él, dolgozik, hogy megtanuljuk, nem minden a látszat, sokszor nagyon bölcsnek és körültekintőnek kell lennünk, ha a gyerekeinket meg akarjuk érteni.

Egy régi kiadású, könyvtári példányt olvastam, nem találtam meg a borítóját, meg nem is nagyon tetszik, de ez a Szegedi Kata által illusztrált kell a polcra, hogy a gyerek is olvashassa majd.

 És elérkeztünk az utolsó héthez, számomra olyan gyorsan elrepültek ezek a hetek, mielőtt belevágtam, sokkal hosszabbnak gondoltam, most meg úgy tűnik, mintha most írtam volna az első bejegyzést. 

Az utolsó hét témája az eddigi egyik leghálásabb, gondolom mindenki órákat tudna regélni az olvasási szokásairól. Az a tipikus könyvmoly vagyok, aki nem tud meglenni egy napot sem könyv nélkül, úgyhogy a reggelem úgy indul, hogy reggeli közben (ágyban reggelizem) már olvasok pár oldalt, aztán ez folytatódik a vécén, és a nap folyamán aztán bizonyos rendszerességgel elő kerül az adott könyv, mert egyszerre általában csak egyet olvasok. Sokan mondják, hogy csak úgy szeretnek olvasni, ha bele tudnak merülni a könyvbe jó hosszú ideig, én nem vagyok ez a típus, ha van egy kis szusszanásnyi időm, olvasok egy kicsit, aztán mehet tovább a nap. Elmosogatok, olvasok egy kicsit, bepakolom a mosógépet, olvasok egy kicsit, felteszem főni az ebédet, olvasok egy kicsit, megöntözöm a virágokat, olvasok egy kicsit, valahogy így megy ez nálam. Jó időben szívesen olvasok a teraszon, délután, ha már nem süt oda a nap, és nincs annyi dolgom, de napközben csak leülök pár percre a kanapéra, aztán folytatom a munkát, ahol abbahagytam. Akkor olvasok még hosszabban egyhuzamban, amikor a gyerekre várok, uszodában, lovardában, a kocsiban ülve a logopédus háza előtt, meg este az ágyban.

Műfajilag, hangulatilag azt hiszem hasonló könyveket olvasok télen-nyáron, egy kis szórakoztató, egy kis komoly, általában váltogatva, és persze rengeteg gyerekkönyvet, mert habár a gyerek maga is olvas már, azért az esti felolvasást nem hagytuk abba, és remélem meg is marad még sokáig mindannyiunk örömére.

 Mivel eddig nem csalódtam a Westmacott regényekben, evidens volt, hogy egy ilyen kötet is jó lesz nyaralásos olvasmánynak, így a második nyaralásomra, Mezőkövesdre a még nem olvasott kettő közül a vastagabbikat vittem magammal. Jó döntés volt, le is nyomtam pár nap alatt, még jó, hogy vittem magammal más könyvet is, de ez már egy másik bejegyzés története.

A regény nagyon jól indult, és mivel olvastam a szerző önéletrajzi könyvét, nem volt nehéz felfedezni a Christie gyerekkorára utaló momentumokat. A helyszín, a vidéki udvarház nagyon hangulatos volt, az események is úgy csörgedeztek, ahogy kellett, de aztán pár száz oldallal később arra lettem figyelmes, hogy kezdem unni a sok kavarást. Ennek ellenére csak olvastam tovább buzgón, mert azért  azt meg kell hagyni, hogy a Westmacott regényekben is megvan a krimi királynőjére oly jellemző letehetetlenségi faktor, de így a végén is az a véleményem, hogy jócskán meg lehetett volna húzni a regényt, egy feszesebb szerkezet jót tett volna neki.

Ez a kötet véleményem szerint ismét a gyengébbekből való tehát, a vége felé határozottan melodramatikus, ami nem nagyon volt ínyemre. Ettől függetlenül továbbra is fenntartom, hogy bármikor szívesen olvasnék Westmacottot, de sajnos már csak egy maradt.

 Vannak a klasszikusok között is kedvenceim, és egyes korszakaimban rengeteg régi szerzőt olvastam, például voltak nyarak kamaszkoromban, amikor végigrágtam magam Jókai és Mikszáth művein, Jane Austen iránti rajongásomról már nem is beszélve. Manapság azonban, ha megnézzük az olvasmánylistámat, jóval több kortárs művet olvasok, persze mindig előkerül egy-egy nagy hatású klasszikus, idén például az Anna Karenina.

Külföldi szerzőktől is többet olvasok, mint magyaroktól, de ez nem függ össze semmiféle előítélettel, félelemmel, hiszen a magyarok között is vannak nagy kedvenceim, akikben sosem csalódom, ilyen például Szabó Magda, akinek lassan de biztosan igyekszem minden könyvét elolvasni. Megfigyeltem viszont, hogy gyerekkönyveink sorában sokkal több magyart találunk, klasszikusokat és egészen friss köteteket egyaránt. Itt is van kedvencem, Marék Veronika személyében, és fantasztikusan jó illusztrátorok is ténykednek ezen a területen, összességében nagyon jónak tartom a mai magyar gyerekkönyv választékot.

A novellákkal szemben egyértelműen előnyben részesítem a regényeket,  szívesen elolvasok néhanap egy-egy jó elbeszélés kötetet is, nagyon szerettem például Lázár Ervin novellásköteteit, de mégis szívesebben, és többet olvasok regényeket. Az okát nem tudnám megmondani, de ahogy látom, azért az olvasók nagy része hasonlóan van vele, nem véletlen az sem, hogy sokkal több regény íródik, mint novella. Valahogy talán jobb belefeledkezni hosszabban egy történetbe, mint pár oldalon keresztül olvasni csak. 

Az én olvasási szokásaimba az iskolai óráknak nem volt sok beleszólása sem negatív sem pozitív irányban, bár a kötelezőket általánosban egyöntetűen szerettem, középiskolában viszont már nem, de azért legyűrtem őket becsületesen. Rám a család hatott, meg a barátok, aztán meg kialakult az ízlésem, ami mentén (kisebb kitérőkkel, főleg molyos hatásra :-) ma is haladok.

Egy mai gyerek azonban, ha betéved egy könyvesboltba, netán idejekorán feltéved a molyra, olyan választékkal találhatja szembe magát, ami a mi időnkben elképzelhetetlen lett volna. Választani elég nagy feladat, de én legalábbis igyekszem a gyereket ugyanúgy szelíden vezetni, mint ahogy velem tették a felnőttek. Egyébként nem gondolom, hogy kevesebbet olvasnak a mai gyerekek, az én korosztályomban sem olvasott mindenki. Szerintem egy-egy jó könyvvel rá lehet vezetni a gyereket az olvasás ízére, aztán meg hadd alakuljon ki a saját ízlése, próbáljon ki ezt is azt is, a fő, hogy ez a nagyon jó időtöltés a saját érdekében ne maradjon ki az életéből.

 Még az első, németországi nyaralásom alatt, bő két héttel ezelőtt olvastam az Agatha Raisin sorozat első kötetét, csak nagyon le vagyok maradva a bejegyzésekkel, mert azóta volt még egy nyaralás, és megkezdődött a vendégjárás itthon is.

Amint tudomást szereztem a sorozatról, azonnal kinéztem magamnak, tetszett a cím, a borító (a külföldi ráncfelvarrott változatot használta az Ulpius), a fülszöveg, úgyhogy be is szereztem, amint megjelent, aztán kicsit félretettem, hogy majd a nyaraláson olyasmit olvashassak, ami bizonyosan elnyeri tetszésemet. És lőn! Nem kellett csalódnom egyáltalán, rögtön elbűvölt az egész vidéki angliai miliő (jó, mondjuk az nekem mindig bejön), a kellemesen humoros stílus, és még a főhős is. Mert Agatha Raisin minden antiszociális viselkedése ellenére szerintem nagyon is szerethető figura, pont az az érdekes benne, ahogy lassacskán (és ez már az első részben is érezhető) lehámlik róla a páncél, amit eddigi életében viselt, és megtanulja másképp kezelni az emberi kapcsolatokat.

A sütis krimiket (mivel csenga ezekhez hasonlította a sorozatot a blogján) számomra egyértelműen kenterbe verte, bár azokat is szerettem, de itt sokkal jobban felépített, gördülékenyebben megírt szöveggel volt dolgom, valahogy az egész sokkal szórakoztatóbb volt számomra.  A hasonlóságok pedig nem annyira szembeötlőek szerintem, ennyi erővel Poirot vagy Maigret között is biztosan találnánk hasonlóságokat. Emellett Beaton majdnem tíz évvel korábban írta meg Agatha kalandjait, mint Fluke a maga sztorijait, tehát ha volt is ötletszerzés, mindenképpen utóbbi részéről.

Nekem mindenesetre kedvencemmé vált a sorozat, már várom a további köteteket, októberben megjelenik a második, és épp most láttam, hogy már a harmadik is.

 Gyanús-e számomra, ha valakinek csupa horror könyv és effajta borzalmak szerepelnek a kedvenc könyvei között? Igen. Szívembe zárom-e az illetőt ismeretlenül is, ha vonzalmával inkább kellemes hangulatú, pozitív végkicsengésű műveket tüntet ki? Naná. Tehát igenis következtetek az illető olvasmányaiból a jellemére. Vajon mások mit látnak belőlem az olvasmányaim alapján?

Azt hiszem megmaradok örök lányregény olvasónak, optimista szemléletem, és az, hogy eddig az élet szerencsére a tenyerén hordott, arra sarkall, hogy nekem mindenképpen az a könyv jó, aminek a vége is jó, happy end függő vagyok sajnos. Ezért nagyon kevés igazán szomorú, megrendítő olvasmányom van, ha olvasok is mindenféle nyomorokról, akkor is kell a feloldozás, hogy a jó elnyerje jutalmát, a rossz meg megbűnhődjön. És ha ehhez még a könyv igényes stílusban íródott, nálam már nyert ugye van. A szórakoztató műfajokból a krimit kedvelem leginkább, és a jó humorú könyvekre is vevő vagyok.

Bármennyire is úgy tűnik ebből, hogy az olvasmányok (az én esetemben is) tükrözik az illető lelkét, azért nem árt óvatosnak lenni az ítéletekkel, sztereotípiákkal, mert annyi minden meghatározhatja egy-egy könyv kiválasztását, hogy óvakodnék bárkiről is véleményt alkotni kizárólag ez alapján.

 A gyerekkönyves blogomon a hivatkozókat böngészve fedeztem fel a moly.hu címet, és mivel általában utánanézek az ismeretlen helyeknek, ahol a blogomat említik, ebben az esetben is így tettem. Ahogy megláttam, hova kerültem, a könyves játszótér egyből magával ragadott. Regisztráltam, aztán elkezdtem bejelölgetni az általam eddigi életemben olvasott számos könyvet, böngésztem órákig, és nagyon élveztem. Közben felfedeztem a különböző egyéb funkciókat, sok kedves embert ismertem meg, és a moly a mindennapi életem részévé vált.

És így megy ez most már több mint két éve, az interneten töltött időm 90%-át molyon töltöm, és ahogy bővül az ismeretségi köröm, ez bizony sokszor órákban mérhető. Mire feldolgozom a sok friss információt, hogy ki mit olvas, mit gondol a könyvekről és a világról, kivel mi történik éppen, hozzászólok, csevegek, eszmét cserélek... Hát bizony, ez időbe telik. Sokszor kényszeríteni kell magam, hogy ne a napi teendőimtől, netán az olvasástól vegye el az időt a túlzásba vitt molyolás. Szóval függő vagyok, no, de minden egyes percét élvezem.

A moly sok újat hozott az olvasási szokásaim terén is. Többet olvasok, egyrészt állandóan erőt vesz rajtam a versenyszellem és muszáj beszállnom mindenféle kihívásokba, másrészt mindig akad valami izgalmas értékelés, elejtett félmondat, és már megy is az illető könyv a várólistámra. A moly hatására kezdtem el újra könyvtárba is járni, rengeteg olyan szerzőt olvastam az utóbbi időben, akinek vagy még a hírét sem hallottam, vagy egyszerűen valami okból idegenkedtem tőle, ám a molyon mégis sikerült kedvet kapnom hozzá.

A molyon tehát egy helyen megtalálom a könyveket, amelyek gyerekkorom óta hűséges barátaim, és a közösséget, ahol otthon érzem magam. Sokakkal sikerült már élőben is találkoznom, nagyon kellemes élményekben volt részem ezáltal, és sokakat úgy is nagyon közel érzek magamhoz, hogy csak virtuális ismerőseimnek mondhatom őket. 

 Hogy hogyan választok magamnak olvasnivalót? Hát meglehetősen impulzívan. :-) Legnagyobb hatással most már több mint két éve a moly van rám ilyen téren, hajlamos vagyok egy-egy elejtett félmondat alapján várólistára tenni egy könyvet. Ami nagyon-nagyon vonz (ez szerencsére ritkábban fordul elő), azt azonnal megrendelem, de a vásárolt könyvek terén azért megpróbálok biztosra menni, elsősorban a már ismert szerzőket veszem, illetve az olyan műfajokat, amelyek majdnem biztosan bejönnek. Nagyobb részt így inkább a könyvtárban böngészek, nem nagyon veszek le tök ismeretlen köteteket itt sem a polcról, de mindig beugrik egy-egy molyos ajánlás, és már jöhet is a könyv velem haza. Kölcsön is kérek, ha olyan könyvről van szó, amit régóta keresek már, viszont megvenni mondjuk nem akarom, vagy esetleg nem lehet már kapni, a könyvtárban pedig nem fellelhető.

A könyvek értékelésekor nálam legfontosabb a stílus, csak aztán jön a történet, igazán az a könyv tud csak megnyerni magának, ahol gördülékenyen, olvasmányosan, mégis művészien ír a szerző. Szerintem nem vagyok túl szigorú a könyvekkel, egy-kettő van csak, amit igazán lehúztam eddig (pl. Twilight, vagy Fejős Éva nagybecsű művei), sok esetben belátom, hogy maga a könyv talán jó, sokaknak tetszhet, engem azonban valamiért nem nyert meg magának.

Könyves blogot elsősorban azért vezetek, hogy megőrizzem magamnak az olvasmányaimról gondoltakat, egyfajta virtuális olvasónapló ez, persze az sem baj, ha olvassák mások is, sőt megdobogtatja a szívemet, ha esetleg tetszik is, hasznára válik valakinek. Jómagam sok könyves blogba bele-beleolvasok, közülük talán cserit emelném ki, őt szinte mindig megnézem, tetszenek a rövid, frappáns bejegyzései.

 Az Anna Karenina végkifejlete annyira beleivódott a köztudatba, hogy a Diákkönyvtár sem átallott meglehetősen egyértelmű képet rakni a második kötet címoldalára (a férjem meg is jegyezte viccesen: "Mit keres az a nő ott a sínek között? Elvesztett valamit?"). És persze ha a végét tudjuk, tudunk mindent, gondoltam én sokáig, no meg nem is szeretem nagyon a tragikus történeteket, tehát Annától tudatosan távol tartottam magam.

Nem bánom, hogy csak most jött el az ideje, nem gondolom, hogy kamaszlányként nagy élmény lett volna, azt hiszem kell egy bizonyos élettapasztalat, érettség, hogy az ember igazán értékelni tudja ezt a nagyívű regényt. Bár az is lehet, hogy Tolsztoj akkora zseni volt, hogy más olvasata van a könyvnek házasságon innen és túl, fiatalon és idősebben, de ezt már nem fogom megtudni, csak akkor, ha esetleg évek múltán újraolvasom. 

A legfurcsább, hogy amitől tartottam, hogy szomorú lesz, nem következett be, persze áthatotta az egész történetet egyfajta melankólia, oroszos lassúság, de ez tetszett, jólesett elmerülni benne. Arról nem is beszélve, hogy annyi szálon futott a történet, annyi szereplő megfordult a színpadon, hogy az ember nem ért rá Anna nehéz sorsán bánkódni, pláne, hogy a címszereplő sajnos egyáltalán nem tudott közel kerülni a szívemhez.

Még akkor is, ha Anna története nem mindennapi, úgy érzem ez is olyan regény, amelyik a mindennapokról szól, a küzdésről, ahogy megéljük egyik napot a másik után, terelgetjük a gyermekeinket, próbáljuk szeretni a férjünket, vezetni a háztartást, igyekszünk hűségesek maradni a szeretteinkhez és önmagunkhoz, és akinek ez nem sikerül, mint Anna is, arra csúfos bukás vár. Bár szánom Annát, azt hiszem Tolsztoj értékítélete itt egybeesik az enyémmel, a legjobban talán éppen ezért Levin zárógondolatai tetszettek, de juszt sem fogom elspoilerezni, olvassa el ki-ki magának.;-)

 Ez a novelláskötet kimaradt a gyűjteményemből (2001-ben adta ki a Magyar Könyvklub, én akkor a férjhezmenéssel voltam elfoglalva, csak ez lehet a magyarázat:-), így kölcsönkönyvként olvastam, de hosszú távon jó lenne megszerezni, mert nagyon tetszett. Főként Agatha Christie korai írásait találhatjuk a kötetben, annak idején folyóiratokban jelentek meg. A szerző sokszínűségét mutatják a különböző novellák, a legtöbbje nem bűnügyi történet, inkább romantikus, misztikus, lélektani.

Aki Agatha Christie-t csak mint krimiszerzőt értékeli, az félre is dobhatja ezen a ponton a kötetet, én azonban pár Westmacott olvasás után azt mondom, a krimi királynőjeként tisztelt szerző nagyon színes egyéniség volt, tisztelem őt mint személyiséget, tehát nekem az ő nevével bármit el lehet adni. A kötet egyébként vékonyka, a történetek rövidek, könnyen olvashatók, akár strandon is remek olvasmány szerintem. Nekem különösen tetszettek   a kísérő jegyzeteket író Tony Medawar rövidke, de annál informatívabb hozzáfűzései, minden novellához jár ugyanis egy utószó, amelyben egy-két érdekes dolgot tudhatunk meg a mű keletkezéséről, vagy éppen Christie-ről.

 A második heti téma engem még mindig a gyerekkoromba vezet vissza, ugyanis már zsenge ifjú koromban eljegyeztem magam a könyvtárral, és máig izgalommal látogatom a kultúra e szentélyét. Amikor másodikos koromban falni kezdtem a könyveket, a szekszárdi gyermekkönyvtár friss, ropogós új épületben, az akkori viszonyok között nagyon modern, világos, színes, tágas környezetben várta az olvasni vágyó apróságokat. Engem rögtön elragadott a nagy választék, a Brumi könyvekre, és sok-sok pöttyösre emlékszem leginkább, a Színház a kisvárosban című kötetnek még a helyét a polcon is látom magam előtt. Az iskolai könyvtár nem volt annyira nagy hatással rám, bosszankodva kérdeztem anyut, amikor az iskolai könyvtáros néni kiszúrta egy darab Már tudok olvasni kötettel a szememet, amit persze két nap alatt elolvastam, hogy akkor ugyan most mit olvassak.

Nem mintha nem lett volna tele nálunk minden könyvvel, anyu tanítónőként szívesen vásárolta a gyerekkönyveket nekünk, apu irodalomtanárként főleg a kortárs magyar szerzők köteteit gyűjtötte, a mamáéknál meg ott sorakoztak a klasszikusok, volt nyár amikor szinte csak Jókait olvastam, sorra vettem le őket a polcról. Azért arra is emlékszem, hogy amikor éppen Rejtő-mániám dühöngött, a szomszéd Barna bácsi is hozzásegített egy-két kötethez. Rá akart beszélni a Quo vadisra is, de én csak Rejtőt voltam hajlandó elfogadni.

Gimis-egyetemista koromban, aztán egyre inkább rámjött a birtoklás vágya is, Agatha Christie gyűjteményemet pl. nagy részt akkor szereztem. De azidőtájt kezdtem el gyerekkönyveket is vásárolni, még nem volt gyerekem, de a meséknek nem tudtam ellenállni.

Mára szerintem viszonylag egészséges egyensúly alakult ki nálam a könyvtár és a könyvvásárlás terén: Agatha Christie-től továbbra is mindent megveszek, Szabó Magdát is gyűjtöm, ezenkívül nagyrészt még a krimisorozatoknak nem tudok ellenállni, és persze gyerekkönyv is jöhet mindig. Gyerekkönyvtárba és a felnőttbe egyaránt járok, és igyekszem nem mindig egy halom könyvvel hazajönni, hogy az itthoniakra is jusson idő. Persze ezt nehéz betartani, amikor olyan hívogatóan integetnek a könyvek a polcokról.

 Tavaly nyáron olvastam Balázs Ágnes Lufi-sorozatának első részét, a bejegyzés valamiért ugyan elmaradt, de nagy hatást tett rám a történet, így rögtön be is szereztem a második részt is, az olvasása azonban egy évet váratott magára. Az első részt, a Lufi és Szamóca címűt most kapta meg a gyerek nyári olvasmánynak, ugyanis idén fejezte be a második osztályt, csakúgy mint Balázs Ágnes hőse, Lufi az első részben. Gondoltam, ha már így előre haladtak az események, előveszem gyorsan a második részt, és elolvasom, mert szeretem tudni, mit adok a gyerek kezébe.

Lufi ebben a kötetben már a harmadik osztály utáni vakációt tölti, de a történet ugyanolyan bájos, vicces, fordulatos, mint az első részben. A kislány kalandjait a szerző pöttyös könyvhöz méltóan írta meg, és bár új sorozatról van szó (2006-ban kezdte el megjelentetni a Móra kiadó) méltó követője a régi nagy elődöknek. Szerepel benne néha egy-egy modern utalás, de nekem inkább összességében nosztalgikus érzéseim lettek, jó lenne hinni, hogy tényleg lehet ilyen a mi gyerekeink ifjúsága is, amilyen a miénk volt. A regény hősei sokat kalandoztak a szabadban már az első részben is, ebben a kötetben pedig vándor táborba mennek, ami egy nagyon jó témaválasztás szerintem, és Balázs Ágnes zseniálisan oldja meg a feladatot, van itt minden: barátság, szerelem, ármánykodás és sok-sok izgalom.

Jó látni, ahogy ezek a gyerekek élik az életüket, nem egy szobába bezárva, kütyük tengerétől körülvéve és az anyagi világban elveszve, hanem élvezik a nyarat, úgy ahogy azt kell. Remélem, a mai gyerekek a könyvet olvasva, maguk is kedvet kapnak a hasonló kalandokhoz, és kimerészkednek a négy fal közül, hogy megéljék azt, amit Lufi és társai, az összetartozás érzését.