Nem tudom, mikor ütött szöget a fejembe, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom (persze biztosan a molyról jött ez is), de aztán amikor a könyvtárban más okból kifolyólag (asszem Barbara Pymet kerestem) éppen a P betűnél bóklásztam, megakadt rajta a szemem. A fülszöveg szerint Pynchon az irodalmi posztmodern egyik legjelentősebb alkotója, a könyv meg igencsak vékonyka, úgyhogy gondoltam veszek egy nagy levegőt, és szélesítem a látóköröm.

A fülszöveg arra is utalt, hogy egy meglehetősen kalandos, rejtélyes történetet tartok a kezemben, az ilyeneket meg szeretem, és nem is kellett csalódnom. A sztori tényleg elég keszekusza és meghökkentő ahhoz, hogy végig fenntartsa az ember érdeklődését, Pynchon pedig szépen ír, volt egy-két mondata, ami fölött egyenesen elandalodtam. Mondjuk az egész közeg, amiről ír, nem áll közel hozzám, és volt benne egy-két meglehetősen extrém helyzet is, azért pont annyira volt vulgáris meg gyomorforgató, amit még pont elviselek (vagyis meglehetősen kevéssé, főleg Pynchon többi művéhez képest, ahogy a fordító utószavában olvasni lehet).

Mindenesetre ettől a regénytől sem lettem a posztmodern rajongója, de minden szökőévben egyszer azért elkezd valami vonzani egy ilyen jellegű szellemi kihívás felé, és örülök, hogy most Pynchon könyve talált meg, mert határozottan szerettem olvasni, még ha nagyon messze is áll a kedvenc kategóriájától.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.