Nagyon régóta vadászom ezt a könyvet, azóta, hogy Meg Ryan beszélt róla  A szerelem hálójában című romantikus vígjátékban. Meg ebben a filmben egy szimpatikus gyerekkönyvesbolt tulajdonost játszik, és úgy nyilatkozik Streatfeild munkásságáról, hogy egy vérbeli lányregény-rajongónak (mint jómagam is) rögtön megindul a nyálelválasztása. A kilencvenes évek végén sajnos égen földön nem lehetett megtalálni a kötetet, egyszer évekkel később sikerült ugyan rábukkanni a neten, de addig gondolkodtam, hogy megvegyem- ne vegyem (éppen nem voltam valami fényes anyagi helyzetben), hogy végül az utolsó példány is elfogyott. A véletlen aztán kedves molytársam, bozs, jóvoltából ismét elém sodorta a könyvet, úgyhogy hosszú évek várakozása után végre sikerült elolvasni.

Gyorsan olvasható könyvecske, még azt sem mondanám, hogy unalmas, de mindenesetre a várakozásaimat nem teljesítette be. Helyes nagyon az alapötlet, bájos a miliő, mindig is szerettem a harmincas évek Angliáját, az ódon házakat, az olyan szituációkat, amikor különböző emberek egyszer csak egy fedél alatt találják magukat. Az iskolai történeteket is szeretem, érdekesek voltak a szereplők is, mégis valami hiányzott ahhoz, hogy azt mondhassam, igazi klasszikust olvastam, aminek minden lányszoba polcán ott a helye (mert Megnek a filmben ez volt a véleménye). Ezért a kudarcért pedig nem tudok mást okolni, mint a szerző stílusát. Mert mennyire szájbarágósan didaktikus már egy ilyen utolsó mondat: "Kíváncsi lennék, ha egy gyereknek választania kellene közülünk, melyikünk bőrébe bújna legszívesebben? -kérdezte Petrova."És ez csak a jéghegy csúcsa, egymás után sorakoznak a suta, rosszul fogalmazott mondatok, számomra annyira volt a szövegnek hangulata, mintha egy szinopszist olvastam volna. Nem volt rossz a történet, de teljesen agyonütötte ez a színtelen írásmód. 

Persze a magyar kiadás külleme sem segített abban, hogy jobban beleéljem magam, azt gondolom egy klasszikus lányregényhez kemény fedél, barnított lapok, nosztalgikus tipográfia, és (bár nem tudom az eredeti könyvben volt-e ilyesmi) finom ceruzarajzos illusztrációk illenek. Mondjuk az, hogy mennyire népszerű ez a könyv Angliában és a szerző díjai kicsit elgondolkodtattak, hogy hátha mégis bennem van a hiba, hogy nem ismerem fel a mű nagyságát, de sajnálom, ez most nem jött be.

 Herriot is, mint oly sokan egy moly esemény  kapcsán került a látókörömbe. Csodálkozom, hogy eddig kimaradt az életemből, mert népszerű, ismert író, mindegyik könyve több kiadást is megért, tehát bármikor az utamba kerülhetett volna sokévi könyvmoly pályafutásom során. Ráadásul kamaszkoromban egyenesen rá voltam kattanva a hasonló könyvekre, faltam a Durelleket, meg általában a humoros köteteket, nem is értem, Herriot művei hogyan maradhattak ki pl. a Vidám Könyvek sorozatból annak idején.

Bármennyire is szerettem annak idején Durellt, nem tartom magam egy nagy állatbarátnak, Herriot egy-egy plasztikusabb esetleírása nem is tett jót a gyomromnak, de összességében mégis nagyon jól szórakoztam. Herriot nagyon gördülékenyen ír, remek humorral, hatalmas állat- és emberszeretettel. Amikor az ember már azt hinné, hogy nem lehet újat mondani a tehenekről és gazdáikról, Herriot újabb és újabb vicces sztorival rukkol elő, és közben még meg is hatódhatunk egy-egy különösen szívmelengető (néha szívszorító) eset kapcsán. 

 Andiamo nagy ötlete volt a molyon, hogy írjunk az olvasásról, az olvasás népszerűsítéséért, hetente egy bejegyzést, 7 héten keresztül, különböző témákban. Szívesen csatlakoztam az eseményhez, mert nagyon fontosnak tartom a célt, érdekesnek a témákat, és még könyveket is nyerhet, aki részt vesz.:-)

Az első heti téma  a gyerekkorba vezet vissza, elmesélem, hogy hogyan is kezdődött az én könyvmolyságom. Arra emlékszem, hogy mindig is sok könyv volt körülöttem, szüleim sokat olvastak nekem. Gyerekkorom egyik legelső könyve, amire tisztán emlékszem, a Egyszer egy királyfi című népdal, Réber László színes rajzaival díszített lapozóban, ezt valószínű kis óvodás koromban forgathattuk, énekelhettük sokat. Nagyon szerettem még A baba első lexikonját, a kötet mai állapotát nézve, szó szerint rongyosra olvastuk annak idején tesómmal. Sok esténknek volt részese a Minden napra egy mese című gyűjtemény, de az a könyv, ami jött velem mindig, és bár nem volt már meg, elveszett valamelyik költözködésben, vagy kölcsönadtuk valakinek, de mindig fel-felrémlett az emlékeimben és nagyon szerettem volna, ha a gyerekemnek is olvashatok majd belőle, az Bálint Ágnes Labdarózsája volt. Az öreg kutya kalandjai a régi kertben a gyerekekkel és a többi állattal nem annyira ismertek, de engem teljesen elbűvöltek gyerekkoromban. Szerencsére a kötetet újra kiadták, így a lányom sem maradt le róla, nekem pedig felnőttként is nagy élményt jelentett. Olyan mindennapi dolgokról írt Bálint Ágnes hihetetlen bájjal, egyszerűséggel és bölcsességgel, amelyek minden kisgyermek életében előfordulnak. Ismerős, mégis mesebeli világ ez, azt hiszem igazán ennél a könyvnék éreztem meg, milyen elmerülni egy könyvben, elszökni egy másik világba. Ha jól belegondolok, ma is ezeket a könyveket szeretem  a leginkább, mindennapi történetek kis varázslattal, lírával elmesélve. 

 Sokáig ültem ezen a Cilike köteten, na nem mintha untam volna, sőt. Rohamtempóban eljutottam a 158. oldalig, amikor nagy megdöbbenéssel konstatáltam, hogy megvan ugyan a vége, de előtte vagy harminc oldal hiányzik. Egyszerűen kieshetett a kötetből, gondolom sokan olvashatták ezt a könyvtári példányt, és eddig ezek szerint senki nem mondta a könyvtáros néniknek, hogy mi a helyzet. Na, én szóltam, és próbáltam kivenni egy másik, sértetlen pédányt, de sajnos nem volt. Tudtam, hogy a felnőtt részlegen van, de oda meg már nem volt időm felszaladni, ráadásul macerás is ott a Cilikék sorsa, mert a raktárba száműzték őket, és onnan kikérni megint csak időbe került volna. Így aztán Cilike mátkasásnak befejezése még pár hetet váratott magára, amíg újra a könyvtár közelébe kerültem.

Ez a kis incidens arra is felhívta a figyelmemet, hogy milyen jó lenne a Cilike-sorozat birtokosának lenni, hiszen annyira szívemhez nőtt a bájos kis bajkeverő, eddig még egyik kötetben sem csalódtam, és jó lenne, ha a lányom is majd csak levehetné polcról, és olvashatná kedvére. Utána is néztem a lehetőségeknek: a Holnap kiadó 2001-es kiadású kemény táblás köteteiből lehet még kapni, de ez a sorozat csak az első két részig jutott, utána ki tudja milyen okból kifulladt. A Garabonciás kiadó nyolcvanas években megjelent sorozatát össze lehetne vadászni antikvár példányokból, de ha már lúd, akkor legyen kövér, és valami igazi békebeli kiadást szeretnék, csak az a baj, hogy azokat meg aranyáron mérik. Azért még reménykedem, hogy egy élelmes kiadó talál Cilikében fantáziát, és kiadja kalandjait valami szép, kemény fedelű, nosztalgikus kivitelben.

 Ez a kötet még hiányzott a gyűjteményemből, úgyhogy megragadtam az alkalmat, és beszereztem az Európa Maratonon az Alexandránál féláron, és azonmód el is kezdtem olvasni. Az első darab után azonban félretettem, mert valahogy nem jött az a kellemes, jó érzés, ami általában jellemzi nálam Agatha Christie műveinek olvasását. Ez betudható talán annak, hogy egy színdarab mégis csak a legjobban a színpadon érvényesül, és az is igaz, hogy az első színművet, Az egérfogót, olvastam már regény formában, és elég jól emlékeztem bizonyos részletekre, a végén még a tettes is beugrott.

A második, A vád tanúja sem tetszett túlzottan, nekem igazából a harmadiknál, az Ítélet címűnél jött meg az Agatha Christie-érzésem. A darab, mivel nem krimi, hanem lélektani dráma, a Westmacottokat idézte. Mostanában napirenden vannak nálam ezek a könyvek, így szívesen fogadtam újra ezt a hangulatot, és érdeklődéssel vártam a végkifejletet.

A negyedik, a Pókháló szintén megfordult már nálam regény formájában, és bár itt is sok mindenre emlékeztem, magával ragadott a krimivígjáték derűje, így végső soron meglehetősen elégedetten raktam le a kötetet. Jó lenne látni bármelyik darabot színpadon is, azt gondolom, hogy sok nézőt vonzana az a színház, amelyik egy Agatha Christie színművet a műsorára tűz.

Ja, és még egy külön plusz pont a kötetnek és az Európának: a könyvhöz jár egy helyes könyvjelző az Édes Halál nevezetű sütemény receptjével. 

 Több mint egy éve olvastam Carol Shields rövidke kis Austen-életrajzát, és most jött el a pillanat egy nagyobb lélegzetű, átfogóbb műre. Tomalin könyvével már régóta szemezgettem, fel is írtam a beszerzendők listájára, de aztán véletlenszerűen szembejött a könyvtárban, és persze nem bírtam otthagyni.

Tomalin műve lényegesen alaposabb mint Shieldsé, ezért nem is baj, hogy ilyen sorrendben olvastam, mintha az lett volna a bevezető, egyfajta szinopszis ehhez a részletes munkához. A fő erőssége Tomalin életrajzának azonban számomra nem a rengeteg adat, a becsülendő kutatómunka, és a korrekt hivatkozások, jegyzetek, hanem az az olvasmányos stílus, amellyel a könyvet legalább olyan kellemessé teszi,  mintha egy fordulatos regény lenne. Persze ehhez biztosan kell a Jane Austen és/vagy a kor iránti elkötelezettség, engem mindenesetre nagyon jól elszórakoztattak a mindennapok leírásai, az már szinte csak bónusz volt, hogy többet tudhattam meg az egyik kedvenc szerzőmről.

 Habár nem én vagyok a célközönség, azért éltem a lehetőséggel, hogy Andrew Lane sorozatának második kötetét is elolvashatom, a sorozatoknak különben sem tudok ellenállni, különösen, ha az első rész jól eltalált. Persze nem titkolt szándékom az is az ilyen jellegű kötetek gyűjtése során, hogy talán majd pár év múlva a lányom is szívesen olvassa őket. Bár az Ifjú Sherlock kalandjai inkább fiús jellegűek, de azt hiszem egy megfelelően nyitott, vagány fiatal hölgy is meglehetős élvezetet talál bennük.

A második kötet az első által megkezdett vonalon halad, izgalmas, fordulatos, tele akcióval. Itt már még jobban látszik, hogy a szerző nagyon tudatosan szeretné bemutatni Holmes ifjúságának azon mozzanatait, amelyek későbbi jelleme fejlődése szempontjából fontosak. Ezt az utószóban meg is magyarázza, így annak is érthető, aki esetleg nem annyira járatos a nagy detektív világában, mint jómagam is. 

Romantikus lelkületűek is megkapják a maguk adagját, ahogy Sherlock és Virginia kapcsolatát figyelhetik, én mondjuk ezt egy kicsit még jobban kidomborítottam volna az akció rovására, de ez az én egyéni ízlésem. 

A Barátnők és ballépések volt az első könyvem Pymtől, még régen, amikor a Vidám könyvek sorozatot faltam, és egy halomnyi Wodehouse meg jó pár Durell között elbújva jelent meg akkoriban ez a kötet is. Máig jó emlékezetemben őrzöm, ezért amikor a molyon feltűnt a szerző, gondoltam jó lenne tőle olvasni újra. Közben nem bírtam magammal és eseményt is kreáltam rá, csak hogy ne a vakvilágba bele olvasgassak.:-)

Először a Meghalt a szép galamb került volna sorra, legalábbis ez érdekelt jobban, de a könyvtárban nem leltem, így kiegyeztem az Őszi kvartettel, amiről viszont olvasás közben kiderült,  hogy valószínű olvastam már szintén. Nem lennék meglepve most már, ha a harmadik magyarul megjelent Pym kötet olvasása közben rájönnék, hogy az is volt már a kezemben, hiszen a Barátnők és ballépések nálam aratott sikere után feltételezhetően annak idején kezdtem keresni a szerzőt.

Mindenesetre abszolút nem volt unalmas így sem a könyv, hogy a sztori számos részlete ismerősnek tűnt, pedig nem egy különösebben eseménydús alkotásról van szó, de én valahogy szeretem az ilyen dolgokat, amikor valami csak az életről szól, a mindennapokról. Nem kell nekem kaland, meg izgalom, csak egy-két jó figura, egy icipicit bizarr történet, és gördülékeny, halványan ironikus stílus, és máris egy kellemes olvasmányélmény van mögöttem. Pym nagyon jól ír, nagyon betalál nálam a stílusa, ezért sajnálom, hogy csak ilyen kevés műve jelent meg magyarul.

 Aki szórakoztató, könnyed nyári olvasmányra vágyik, annak bátran ajánlhatom Baráth Katalin amatőr nyomozókisasszonyának újabb kalandjait, már csak a helyszínválasztás okán is, hiszen ki ne olvasna szívesen  a nyár derekán a füredi Anna-bálról vagy Abbázia villáiról. Az előző részhez képest a korhű hangulat csak fokozódik, igazán minden részletre kiterjedő rajzot kapunk a Monarchia híres és közkedvelt üdülőhelyeiről.

Fordulatokban gazdag, jól felépített krimit írt a szerző ismét, tetszett is, gyorsan is olvastam, ám az első részhez képest volt egy-két stílusbicsaklás, amit nehezen toleráltam. Nem mondom, hogy Le Carré színvonalát vártam, mert azért teljesen más a két műfaj, de mostanában azért elég sok Tutsek Annát olvastam ahhoz, hogy kimondhassam, Baráth Katalin valami olyasmit kíván írni, mint Cilike megteremtője, de ezt véleményem szerint még gyakorolni kell. 

Veron persze pont Cilike ellentéte, öntudatos, dolgozó nő, aki ellenáll a házasság igájának, és jó is ez így, mert ugyan hogyan nyomozhatna, utazgathatna ide-oda család mellett. Kíváncsi vagyok a folytatásra, szívesen olvasnám még a kis szüfrazsett történeteit, elsősorban az érdekel, hogy milyen helyszínnel áll elő legközelebb a szerző, mert számomra ennek a kötetnek egyértelműen a helyszínválasztás volt az erőssége, és ezért szemet hunytam az egyéb hiányosságok felett.

 Tartottam egy kicsit ettől a Le Carrétól, mert úgy maradt rajtam, mint szamáron a fül, és különben is milyen név már ez, ilyen névvel ócska ponyvát szokás írni. Hát nagyon tévedtem, mert Le Carré olyan messze áll az igénytelenségtől, és a jó nép ízlésének gátlástalan kiszolgálásától,  mint Jane Austen Fejős Évától. 

Most, hogy jobban utánanéztem, elég szégyen, hogy nem tudtam kivel van dolgom, mert ha csak a könyveiből készült filmeket nézzük (Oroszország ház, A panamai szabó, Az elszánt diplomata), sejtenem kellett volna valamit. Így utólag tényleg nem érzem túlzásnak a fülszöveg állítását, miszerint  a Karla-trilógia (amelynek jelen könyv a harmadik része, miért is ne, ebből most már lassan sportot űzök) "a kortárs angol irodalom egyik ékköve". Le Carré ugyanis úgy ír, hogy szerintem kényes ízlésű irodalmárok sem találhatnak benne hibát. 

Mivel a krimiket szeretem, ezért ez a kémes-nyomozós-rakjuk össze a kirakót téma is bejött nekem, de persze nem szabad mindenféle csihipuhira meg felfokozott tempóra számítani, nekem pont az a finom melankólia, az az arisztokratikus búvalbéleltség tetszett, ami az egész könyvet átszövi. A történet lassan hömpölyög a végkifejlet felé, de mégsem unalmas egy pillanatig sem, igazi mestermunka.

 A húsvéti szünetben végre sikerült eljutni a Fekete Gólya Házba Bátán. Igazi családi kikapcsolódás volt: európai színvonalú kiállítótér, gyerekbarát interaktivitás, széleskörű tájékoztatás. Könyves hozadéka a kirándulásnak Mészöly könyve volt, amit a múzeumban ajánlottak, és amelynek története ott játszódik Bátán és környékén, az ártérben, a tolnai tájakon. Mészöly szekszárdiként gyakran nyaralt Bátán gyermekkorában, és az  így szerzett élményeit örökítette meg ebben a kedves ifjúsági regényben.

Ahogy olvastam, folyamatosan a Tüskevár járt a fejemben, nagyon hasonlóak a két regény kulisszái, szereplői. Bár Fekete István regényét gyerekkoromban olvastam, és nem is nagyon tetszett akkoriban, Mészöly könyve most kifejezetten kellemes élményt nyújtott, volt benne kaland és érzelem egyaránt, minden, ami egy jó ifjúsági regényhez kell szerintem. És mindez egy kiváló író tollából, ami nem utolsó szempont a mai ifjúsági irodalmat tekintve, ahol sokszor a mégoly fordulatos cselekmény sem tudja feledtetni a silány megvalósítást.

 A Mamó megint egy olyan könyv volt, aminek óriási elvárásokkal mentem neki, hiszen a molyon kvázi kultusz teremtődött köré. Gyakorlatilag nem volt ember, akinek ne tetszett volna. Máté Angi a meséivel engem is elvarázsolt már, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy ez lesz az egyik kötet, amit majd megveszek a Vásárolj két könyvet! - Kampány a magyar írókért esemény keretében.

Kicsit húztam-halasztottam a dolgot azért, mert valamilyen szinten könyvstopp van nálam érvényben, de aztán jött megint egy rajongó értékelés, és ekkor vettem egy nagy levegőt, és hirtelen felindulásból megvettem. Azon nyomban el is kezdtem az iskola melletti  parkban, ahogy a gyerekre vártam, és aztán mivel kis formátumú, könnyű kis  kötet, ott maradt a táskámban, aztán mindig akkor olvastam, amikor valahol várnom kellett. Mondjuk ez nem volt talán egy szerencsés döntés, mert többen írták, hogy magány, csönd kell a könyvhöz, és lehet, hogy igazuk van.

Máté Angi nyelvezete itt is zseniális, ez a legnagyobb erőssége szerintem a szerzőnek, és a történet sem rossz elgondolás mentén halad, ettől függetlenül én egy kicsit azért csalódottan tettem le, mert valami abszolút falhoz vágósan kedvencet vártam tőle. Még azt sem mondhatnám, hogy nem érintett meg, mert azért nem a kőszívemről vagyok híres, de valami, valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan mégis hiányzott. Az biztos, hogy mindenképpen szívesen olvasnék még a szerzőtől, a stílusa ugyanis nagyon nekem való.

 Gavaldával eddig is ellentmondásos viszonyban voltam, mert az Együtt lehetnénk és a novelláskötete nagyon tetszett, a többit meg inkább ne említsük, egyik sem hagyott nagy élményt maga után. Ez meg ugye nagyon vonzott már régóta a témája miatt (vidéki birtok, sok gyerek, nyami), be is került a várlólista-csökkentő projektbe.

A sztori lényege nem sokban különbözik Gavalda többi írásművétől, és ez a mondanivaló, hogy minden bánat és sérülés után sincs késő újrakezdeni, mindig vár a vigaszág, ez az, ami miatt végső soron mégis csak inkább szeretem a szerzőt mint nem. Még akkor is, ha nem tudja eldönteni magáról, hogy ő most igényes szórakoztató irodalmat ír, vagy romantikus szépirodalmat, ebben a regényében nekem így tűnt legalábbis. Mit szenvedtem az első résszel (és ahogy hallom nem csak én), mert egyszerűen csakúgy mint a főhős, nem találtam a helyem, nem volt komfortos elmerülhetnék érzésem, hanem folyamatosan kapkodtam a fejem a mindenféle mesterségbeli trükkök láttán. Na, én nem ezt várom Gavaldától, hanem a könnyen olvasható, könnyen felfejthető, mégis mélyen megérintő szöveget, ahogy az Együtt lehetnénket megírta. Plusz pont a könyvnek egyébként, hogy a vége felé az egyik jelenetben egyszer csak ott vagyunk Franck éttermében, és ott az édes kis Philou, na ez minden pénzt megér.

 Sejtettem én, hogy nem fogok csalódni a szerző ezen könyvében sem, ami tulajdonképpen az első regénye, csak megint fordított sorrendben olvasgatok, ami persze nem nagy baj, hiszen nem sorozatról van szó. Mindenesetre érdekes látni a hasonlóságokat, a többszálú szerkezet, a humorral váltakozó borzalmak úgy tűnik szorosan Foer koncepciójához tartoznak.

Az elején még azt hittem, hogy a Minden vilángol kevésbé fog tetszeni, mint a Rém hangosan. Ugyanazt a tehetséget véltem ugyan felfedezni, csak úgy tűnt elmegy valamiféle túlírt, akrobatizáló irányba, de aztán igen hamar leülepedett a dolog, és már tetszettek nagyon a régi élet leírásai is, kicsit Darvasi Virágzabálók című könyvét juttatta eszembe ez a mágikus realizmusba hajló, erotikus részeket sem nélkülöző történetmesélés. Aleksz jelenben játszódó, helytelen angolsággal megírt fejezetei viszont rögtön elbűvöltek, filmszerűen láttam magam előtt az eseményeket, mondjuk Kusturica rendezésében. Csináltak is aztán belőle filmet, még maga a szerző is szerepel benne, mindenképpen megnézendő.

Foer nagyon kemény témákhoz nyúl, voltak rettenetesen megrázó részek is, és az ilyen nekem ugye nem nagyon szokott bejönni, viszont annyira tetszik a stílusa, annyira jól ír, hogy már most várom a következő könyvét, remélem sok jó könyvvel örvendeztet még meg. 

 Isten ne vegye bűnömül, de Sárbogárdi Jolán habszódiáját olvasva állandóan a drága Fejős Éva járt a fejemben. Persze Parti Nagy regénye megírásakor a  kilencvenes években még nem olvashatta Évike remekeit, de silány női irodalmat kifigurázó műve nyugodtan meríthetett volna az ő könyveiből is. Persze a nyelvi igénytelenség, a csöpögős sztori, a sematikus karakterek gondolom szinte minden női ponyvaíróra jellemzőek, Parti Nagynak tehát volt bőven kitől ellesni a műfajra jellemző paneleket.

Számomra kellemes kikapcsolódás volt ez a rövidke kis paródia, tele nyelvi játékkal, utalással. Ja, és számomra most derült ki, hogy Parti Nagy Szekszárdon született (pedig számon szoktam tartani az ilyesmit), plusz érdekes egybeesésként a hétvégén volt alkalmunk megnézni A Pecsenyehattyú és más mesék című kötetéből született gyerekelőadást a Vaskakas bábszínházban, amely olyan frenetikus élményt nyújtott, hogy ezentúl több okból is figyelnem kell a művészre.

 Polcz Alaine-től már olvastam régebben az Asszony a frontont, ami vékony ám annál megrázóbb könyvecske, és bár egy cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam, azért nem igazán az én stílusom az ilyen, mint tudjuk, ezért azóta távol tartottam magam a szerzőtől. De aztán megint csak jött a moly, és annyian dicsérték, hogy ilyen bölcs, meg olyan szimpatikus ez a P.A., no meg ott volt az Éjjeli lámpa esemény is (én meg ugye lassan esemény-függő leszek), hogy gondoltam teszek még egy próbát. Azért megérdeklődtem előtte a szakértőktől, hogy lenne-e olyan mű a választékban, ami nem viseli meg nagyon viráglelkemet, kaptam is jó pár tippet, amelyek közül (a könyvtárban majdnem mind bent volt) a Leányregényt választottam, bájos címe miatt. :-)

Na, megviselni nem viselt meg, az biztos, ez javára legyen mondva. Viszont nem is adott semmit. Szégyen, nem szégyen, inkább untatott a sztori, egy számomra szinte teljesen érdektelen tengerparti nyaralás története. A figurák nem voltak szimpatikusak, nem nagyon izgatott a sorsuk, és a megvalósítás sem tetszett, hiába nem író P. A., azért ha ír valaki, egy bizonyos stílust elvárok. Illetve vagy egyik vagy másik: ha nincs gyönyörködtető írásművészet, akkor legalább legyenek magvas gondolatok, de én sajnos egyiket sem találtam meg P. A. ezen könyvében.

 Ahhoz képest, hogy milyen régi már (25 éves) ez a Mr.Men sorozat, hozzánk elég lassan értek el Hargreaves mesekönyvei. Most az Agave jóvoltából ismerkedhetünk az engem a Barba családra és Smiley-ra együttesen emlékeztető figurákkal. Részemről a lányos, Little Miss szekciót vettem célba, gyermekem neme alapján.

Elsőre a Miss Napsugár című részt választottam, valami pozitívra vágytam ugyanis, és ezt maradéktalanul ki is elégítette ez a kis történet a Jajországot felvidító Napsugárkisasszonyról. A történet elég banális, de azt hiszem pont ezért megfelelő az óvodás korosztálynak. Egyszerű de nagyszerű.

Ugyanez azonban nem mondható el a külcsínről. Bár az én lányom már nyolc éves, így nem fog kárt tenni a kötetekben, mindenesetre ezt a puha fedelű kiadást nem szívesen adnám egy kisebb gyerek kezébe, mert óhatatlanul pillanatok alatt leamortizálja. Én személy szerint olyan kivitelt képzelnék el, mint a Boribon sorozat vagy a Bogyó és Babóca, jó masszív keményfedéllel, és a jelenleginél azért kicsit nagyobb méretben. Ha az Agave tartja az ígéretét, és jövőre további részeket üdvözölhetünk, talán javít a koncepción, bár az biztos, hogy ez valamennyivel megdrágítaná a köteteket, de ha az előbb említett hasonló sorozatok árszintjét nem lépné túl, azért még gondolom sok lelkes szülő megvásárolná ezt a bájos sorozatot.

 Egyetemista koromban fedeztem fel Rushdie-t, akkor már túl voltam jó pár Márquezen, és örömmel észleltem, hogy a Sátáni versek botrányírója, hasonló stílusban ír. Az éjfél gyermekeivel kezdtem, ha jól emlékszem, aztán jött a Szégyen, máig ez a kettő a kedvencem a szerzőtől, a többi könyvben már valahogy nem sikerült megtalálni ugyanazt a hangulatot.

Azért csak kitartottam, és ezt a könyvét is beszereztem, pontosabban születésnapomra kértem, lassan három éve. Aztán valahogy sosem volt kedvem kézbe venni, mindig volt jobb, és ha nem jön a várólista-csökkentés, talán még mindig ott porosodna az éjjeliszekrényen sorsára várva. Sajnos, most hogy túl vagyok rajta, az is kiderült, hogy szintén nem véletlenül kerülgettem, elég nyögve nyelősen, hosszú ideig, meg-megállva olvastam.

A történet alapötlete nagyon jó szerintem, a Firenzébe szakadt mogul hercegnő meséjén keresztül ragyogó lehetőség nyílik a keleti és nyugati világ egyidejű bemutatására, a szerző valahogy mégis elveszik a szép szavakban, motívumokban, és nem marad más, csak egy üres lufi. Az elejét kifejezetten untam, aztán amikor jött a firenzei rész, egy kicsit felélénkültem, vártam, hogy majd most, de aztán csak csordogált tovább a történet, egyre több névvel, szereplővel, de valahogy mégsem állt össze kerek egésszé számomra, és így a könyv a felejthető kategóriában végezte.

 Eddig távol tartottam magam Block bérgyilkosos sorozatától, annak ellenére, hogy Bernie Rhodenbarr kalandjainak nagy rajongója vagyok. Valahogy azt gondoltam egy betörő mégis csak más mint egy bérgyilkos, akiről olvasni talán már túlzás lenne az én viráglelkemnek. Aztán sok jót hallottam Kellerről, a bérgyilkosról, és nagyon hiányzott Block finoman ironikus stílusa is (a betörős történeteket már mind befaltam), ezért gondoltam teszek egy próbát ezzel a sorozattal.

Az csak a véletlen és a figyelmetlenségem műve, hogy pont az utolsót szemeltem ki kezdő darabnak, meglehetősen érdekes lesz így olvasni a többit, mert hogy lesz még folytatás a részemről, ha kronológiailag eltérő sorrendben is, az biztos. Nem tudom mennyire tipikus epizódja ez a sorozatnak, hiszen mégiscsak lezárásról van szó, arról, hogy Keller visszavonul, de az biztos, hogy ugyanazt a hangulatot, írói stílust kaptam itt is, mint az eddig Blocktól olvasott könyvekben.

Szóval Block még egy bérgyilkost is szimpatikussá, szerethetővé tud tenni, ami azért nem kis teljesítmény, így az első darab után már nem is értem, miért idegenkedtem ettől a sorozattól, hiszen nincs benne sokkal több erőszak, mint egy Bernie-történetben, ugyanakkor ugyanazok a bűbájos figurák, csipkelődő humor, ráérős atmoszféra jellemzi, mint a többi Blockot.

 Meglett az elveszett Karantén című epizód, amit a múltkor hiányoltam, és tényleg nagyon helyes történet (a könyvben Vesztegzár címmel jelent meg), én legalábbis  mindig is rajongtam az olyan sztorikért, ahol egymásnak ismeretlen és sokszor meglehetősen eltérő karakterű szereplők kerülnek a sors szeszélye folytán egy fedél alá. 

Egy két rész megint kimaradt, a könyvbéli Átváltozások című történetnek megfelelő filmbeli epizód, a Megtért lelkek csak jóval hátrébb szerepel a sorban. Persze elképzelhető, hogy a későbbi kötetekben majd ezek is felbukkannak majd. Az is eszembe jutott a kavarodás láttán, hogy talán csak azok az epizódok jelennek meg könyvben, amelyeknek kifejezett megfelelője van Montgomery regényeiben is.

Mindenesetre ebben a kötetben is két tipikus Montgomery történetet olvashatunk: az első mulatságos, a második inkább megható, de mindkettő ugyanazt a humánumot és mély emberismeretet sugározza, ami a szerzőre oly jellemző. A megvalósítás is jól sikerült, néha az volt az érzésem egyébként, mintha a könyv írója teljes részeket vett volna át Montgomerytől (vagy csak egyre jobban utánozza a stílusát), valószínű ezért is jelennek meg végső soron az ő neve alatt a kötetek. 

 A V mint vérbosszú című filmet véletlenül fedeztem fel 2009 novemberében. Nagyon tetszett akkoriban a Muse Uprising című száma, és ahogy a youtubon keresgéltem, belebotlottam egy házilagos videóklippbe a film képeivel. Meg is néztem íziben, és éppen november 4-én este.

„ Ne feledd, ne feledd az összeesküvést, és november ötödik napját, okod nincs feledni, emléked temetni, őrizd az emléked tovább!” 

Ez volt az első karcom a molyon (idézet a filmből), és az első könyv, amit várólistára tettem. Most pedig kölcsönkérhettem végre Sceurpientől, köszönöm neki a lehetőséget, no meg patricianak a szíves közreműködést.

A film 2038-ban játszódik, míg a könyv 1998-ban. Nem is tudom, miért kedvelem a disztópiákat, amikor mérhetetlenül optimista alkat vagyok, de most olvasva Alan Moore nyolcvanas évekbeli jövendölését, ami végül szerencsére nem valósult meg, rájöttem, hogy bármily sötéten, kiábrándítóan festi is le a szerző egy ilyen műben a jövőt, mindig azt érzem, hogy még van remény, ha nem hunyunk szemet a fenyegető árnyak felett, még sok út, lehetőség van előttünk, hogy ne következzen be a legrosszabb.

Összességében sem a történet, sem Lloyd képi világa nem adott annyit, mint a film, néha nem is igen tudtam követni a sztorit, és azt hiszem, ez nem csak hiányos angoltudásomnak tudható be. Az ötletet, a Guy Fawkes párhuzamot továbbra is nagyon jónak tartom, de valószínű a film mint műfaj közelebb áll hozzám mint a képregény.

 Nehéz volt beszerezni ezt a második kötetet, hónapokig csak nézegettem, hogy még mindig nincs bent a könyvtárban, gondoltam valaki biztos ül rajta, de aztán gyanús lett a dolog, és amikor rákérdeztem, hosszas kutatás után derült ki, hogy bizony a raktárban csücsül az általam oly régen várt folytatás. Amint hazahoztam, félre is tettem mindent, és befaltam szinte együltő helyemben, mert ha lehet egyáltalán fokozni, ez a rész talán még jobban tetszett, mint az előző.

Hiába lett Cilike nagylány, ugyanolyan szeleburdi, mint eddig, mulatságosabbnál mulatságosabb helyzetekbe keveredik, mondtam is a férjemnek, hogy nagyon kellemes olyan valakiről olvasni, aki még nálam is ügyetlenebb, szétszórtabb, pedig én se vagyok kismiska ilyen téren. Talán ezért is áll sokaknak olyan közel a szívéhez Cilike, csetlő-botló alakjában magunkra ismerünk, és talán magunkon nevetünk titkon, amikor Cilike "hátborzongató" kalandjait olvassuk.

Ez már tényleg kezd egy kicsit kórossá, mi több ijesztővé válni, hogy sorra bűvölnek el azok a szerzők, akiktől eddig nem mintha tudatosan távol tartottam volna magam (mert azért attól nem tartok, hogy egyszer ráfanyalodok egy Daniel Steel-re pl., aztán meg rávetem magam az életműre), mégis valahogy sosem nyúltam a műveikért a könyvtár polcain, gondolván, hogy ez nem az én stílusom.

Bradburyt régimódi, poros scifi-írónak gondoltam, nem nagyon szerepelt a várólistámon, de ennek a novelláskötetnek annyira megragadott a címe, abszolút az általam nagyon nagyra értékelt pozitív életszemléletet sugallta, és a borítója is vonzó volt, no meg legutóbbi látogatásom az elképzelt jövő műfajába (Görgey Etelka lenyűgöző regényfolyama által) nem sikerült rosszul, sőt, gondoltam adok egy esélyt egy ilyen nagy öregnek, már csak műveltségem tágítása céljából is.

Ha a történetek nem is mindig (egyik másikkal, de tényleg csak a kisebbséggel, nem nagyon tudtam mit kezdeni), de Bradbury stílusa rögtön lenyűgözött. Pont olyan gyönyörű nyelvezetű, lírai módon ír, amit a leginkább szeretek. Óriási fantáziával mesél múltról és jövőről, legyen a helyszín egy amerikai nagyváros vagy éppen a Mars, a történet beszippant és nem ereszt. Többször írtam már, hogy nem vagyok novellarajongó, de úgy látom ez irányú nézeteimet is revideálnom kell, mert Bradbury novelláit olyan kellemes volt olvasni, mint egy igazán jó regényt. Kell még tőle olvasnom, az biztos, szeretnék még elmerülni a világába, csak azt nem tudom hová fogom majd beszorítani, annyira összesűrűsödtek a vállalásaim.

 És már itt is van az újabb Maigret, ami igaziból az első volt az Agave sorozatában, és számomra az első igazi regény Simenon tollából, hiszen a Maigret gyanút fog című kötetben rövidebb történeteket olvashattam.

Így a második találkozásra már megszoktam Simenon stílusát (vagy csak a fordító volt ügyesebb), már nem zavart a szakadozottság, a gyors váltások, elhallgatások, sőt úgy gondolom, Simenon határozottan szépirodalmai eszközökkel  dolgozik, és talán ettől tűnt elsőre furcsának a szöveg, hiszen egy krimitől nem feltétlenül ezt várja az ember. Én mindenesetre azt szeretem legjobban, ha egy szórakoztató irodalmi témát is nyelvileg igényesen, egyedien ír meg a szerző, és ennek a kívánalomnak Simenon maradéktalanul meg tud felelni. 

Nagyon örülök, hogy az Agave új sorozatának segítségével felfedezhettem magamnak Maigret-t, és újabb kedvencet avathattam a krimiirodalom területén. Maigret alakja már az első pillanatban szimpatikus volt, Simenontól pedig ebben a kötetben is azt kaptam, amit vártam: kítűnő hangulatfestést, ragyogó jellemrajzokat és izgalmas nyomozást. A tengerparti hangulat és a szemet gyönyörködtető borító meg kellemes bónusz volt.

 Ezt a regényt is a molyos pöttyös könyv olvasás keretében olvastam, és az ihletet is onnan vettem, fel-feltűnt a könyv, írták páran, hogy meghatározó gyerekkori élményük volt, így én is kivettem a könyvtárból. Sajnos hasonlóan jártam vele, mint G. Szabó Judittal.

Mi nem tetszett a Pipitérben? Az eleje meglehetősen vontatottan indult, főleg egy kincskeresős történethez képest. Később aztán lassacskán beindult, a vége pedig kifejezetten izgalmas volt, erre a feszültségteremtő erőre, feszességre lett volna szükség előbb is, akkor ebből a nagyon hálás témából fergeteges könyvet lehetett volna írni. Ami még nem jött be: az erőltetett didaktikusság, nagyon meg akarta magyarázni a szerző, hogy miért jó az úttörősdi, a szocialista kultúra, és mennyire élősködőek voltak a grófék, mennyire megérdemli a dolgozó nép, ha megtalálják a kincsüket. Ez erősen propaganda ízű volt a számomra, csakúgy mint a paraszti lét bemutatása, az meg különösen kiverte a biztosítékot nálam, amikor a kislány suksükölt, gondolom a népies beszédet akarta Fekete Gyula imígyen bemutatni.

Lassan úgy látszik, le kell vonnom a következtetést, hogy ezeket a regényeket talán tényleg csitriként kell olvasni, bár az is igaz, hogy a szintén felnőttként olvasott Mi szemüvegesek viszont tetszett (persze Fehér Klára azért mégis etalon), úgyhogy nem adom azért még fel, újra és újra megpróbálkozom egy-egy kimaradt pöttyössel.