Most már a sokadik Westmacott kötet után (tulajdonképpen már csak kettő van vissza), bátran állíthatom, hogy Agatha Christie ebben a műfajban is maradandót alkotott, és aki szereti a krimijeit, stílusát, világlátását, az nem fog csalódni a lélektani regényeiben sem. Ez a regény nálam az eddigiek közül az előkelő második helyet szerezte meg, csak egy hajszálnyival maradt el a Távol telt tőled tavaszomtól, ami ugye mások szerint is a legjobb a Westmacottok közül.

A regény Dame Laurájában, aki pszichoguru nagyasszony, én magát a szerzőt láttam, Christie ugyanis hihetetlen éleslátással, biztos erkölcsi érzékkel az emberek veséjébe lát, csakúgy mint a regénybeli Laura Whitstable. Megmutatja, hogy miképpen tudjuk elrontani az életünket, és ezzel többnyire a hozzánk közel állók sorsát is, arról mesél, hogy nem biztos, hogy rendbe lehet tenni, ami elromlott, de mégis, a torokszorító történések ellenére is, érzünk valami enyhet adót, feloldozót, amikor becsukjuk a könyvet.

Én a Partvonal régebbi kiadású kötetét olvastam, aminek címlapfotóján az átlátszó fehér ruhát viselő hölgyet nem nagyon tudom hova tenni, sehogy sem passzol ez a borító a könyvhöz. Az új kiadás finom rajzolatú, kellemes színű borítói viszont nagyon tetszenek, szívesen látnám ebben a formában a sorozatot a polcomon.

 Ez a rész határozottan jobban tetszett, mint az előző. Az író (akárki legyen is a forgatókönyvírók közül,  a könyvben nincs feltüntetve) jobban eltalálta Montgomery stílusát, vagy talán a történet volt hálásabb, mindenesetre sokkal jobban bele tudtam merülni, nem azt járt állandóan a fejemben, hogy ezt mégsem Montgomery írta. 

Az viszont feltűnt, hogy mintha nem követné a történetek sorrendje szigorúan az epizódokat, én sem teljesen így emlékeztem, meg az is feltűnő volt, hogy emlegetik a karantén esetét (amit Montgomery egyébként, ha jól emlékszem az Avonlea-i krónikákban írt meg). Utánanéztem, és kiderült, hogy valóban kihagyták A karantén című epizódot, pedig jó kis történet szerintem. 

Nem tudom a későbbiekben hogy halad a könyv a filmhez képest, mindenesetre mivel Magyarországon csak öt kötet jelent meg, és nem valószínű hogy mostanság lefordítják az angolul még megjelent köteteket, de még így is kötetenként két epizóddal és az angol nyelven megjelent kilenc kötettel számolva ez csak 18 epizód, ez igen csekély a Váratlan utazás több mint 90 részéhez képest. Persze lehet, hogy az öt kötet elolvasása után nekem is csökken majd a lelkesedésem, és nem bánom majd, hogy nincs több, de ezt jelenleg nem tartom valószínűnek.

 Kicsit tartottam a könyvtől a címe miatt, mert nem vagyok oda, ha egy történetben túl sok szó esik a testnedvek cseréjéről, de bátran ajánlhatom a hozzám hasonlóan prűdeknek  is a történetet, mert semmi vulgáris nincs benne, és nem is esik több szó benne szexről, mint egy átlagos 21. századi regényben. A cím mégsem csalás, tényleg a főhős feleségének furcsa erotikus kisugárzása a központi téma, stílusban viszont abszolút Wiltet juttatta eszembe, ahol szintén gyakran szó volt a nemi életről, mégis  fergetegesen szórakoztam rajta. Foenkinos fanyar, ironikus humora kamaszkorom nagy kedvenceit, a Vidám könyvek sorozat darabjait is felidézte, azok voltak ilyen könnyen, gyorsan olvasható, szórakoztató könyvecskék, mégis mindig egyfajta intellektuális, igényes humorral megírt történetek. Foenkinos regénye emellett tele van apró bölcsességekkel, aranyköpésekkel, a franciás könnyedség és a pozitív végkifejlet pedig számomra Gavaldát idézi.

 Pont itt volt az ideje, hogy újra jöjjön egy Aiken, ezért amikor Esmeralda ajánlása a molyon felkeltette az érdeklődésemet, gyorsan kis is hoztam a könyvtárból az Emma parafrázisát, amelyben Aiken az Austen könyvben mellékszereplő Jane Fairfaxet tette meg főhőssé. Aiken (és Esmeralda :-) ismét nem okozott csalódást, kellemes kikapcsolódást jelentett a könyv. Többet nem is lehet tőle várni, nem gondolnám, hogy Jane Austen imitátorként igazán zseniálisat lehet alkotni, de nem is ez a cél. Mindenesetre Aiken, így a harmadik tőle olvasott kötet után bátran állíthatom, jó iparosként ír szórakoztató irodalmat, így akinek bejön Austen miliője, nem fog csalódni benne. A szerelmi szál itt sem volt valami nagy szám (úgy látom ez nem Aiken erőssége), én legalábbis nem éreztem azt a fajta elragadtatottságot, amit egy Austen regény olvasásakor, de érdekes volt a nézőpont, még ha meglehetősen eltúlzottnak is találtam Jane tökéletességét. Az Emmát régen olvastam, de úgy érzem, azért ő sem volt annyira negatív figura, ahogy Aiken beállítja, viszont azt gondolom, ez a koncepció a kötet élvezeti értékéből nem von le sokat.

 Úgy látszik, minden igyekezetem ellenére nem igen tudom távol tartani magamtól a szomorú könyveket, megint sikerült egy ilyet hazahoznom a könyvtárból. Elsőre otthagytam, pedig szinte lekéredzkedett a polcról, aztán meg cseri olvasta, és bízva az ízlésében fejest ugrottam megint egy könyvbe, amit kár lett volna kihagynom.

Mondjuk azt sejtettem, hogy nem lesz egy fáklyás menet, hiszen milyen is lenne egy kisfiú története, aki 2001. szeptember 11-én veszíti el az apukáját, mint szívszorító. Különösen az, ha az ember a harmincas éveinek második felét tapossa (a könyvbéli apuka talán negyven lehetett, amikor meghalt), a gyermeke pedig egy évvel fiatalabb csak, mint a főszereplő kilenc éves fiúcska. Azon kapom magam mostanában, hogy a könyvek rólam, az én kortársaimról szólnak, és ez nem utolsó sorban annak is tudható be, hogy egyre több a korombéli író, mint ahogy Foer is pár évvel fiatalabb csak nálam.

Nagyon jó választás volt a kisfiút főszereplővé tenni, bohókás, kiskamaszos stílusa, gyermeki megközelítése kicsit oldotta a feszültséget, és összességében azt sugallta számomra, hogy bármennyire nehéz is, túl kell élni, tovább kell menni, fel kell dolgozni a gyászt. Nagyon remélem, hogy a könyvbeli Oskarnak, és sorstársainak ez csak sikerül a végén, azt gondolom, ha nem is rágta a szánkba, a szerző is így érzi.

A regény másik vonulata, a nagyszülők története viszont pont azt érzékeltette, hogy milyen az, amikor az ember nem tud új életet kezdeni, örökké egy tragédia fogságában létezik, éppen ezért nehezebben is tudtam elfogadni ezeket a részeket, számomra meglehetősen hihetetlen volt a nagyapa viselkedése, lelki defektusa, és az is, hogy a nagymama ezt ilyen mértékben el tudta fogadni. Stílusban is távolabb állt tőlem a szöveg ezen része, nehezebben lehetett olvasni, megérteni, de még így is nagyon jól haladtam a könyvvel.

Ha nem is lett kedvenc, azt hiszem egy nagyon fontos könyvet olvastam, remélem hallok még Foerról, és első körben előirányoztam a Minden vilángol című könyvét.

 Ez már a második kötete az Agave új Maigret-sorozatának (az elsőt sajnos még nem sikerült megkaparintanom, de ami késik nem múlik), és remélem számos követi még, mert úgy érzem ez most az én sorozatom lesz megint. Ilyenkor szeretem az összes kötetet együtt látni a polcon, és jól is fog mutatni, mert nagyon szép, elegáns külalakot sikerült Kuszkó Rajmundnak alkotni, a letisztult visszafogottság nagyon megy a történetekhez, Maigret stílusos franciaságához. 

Mert Maigret nagyon francia, ezt rögtön meg lehet állapítani, nem utolsó sorban arról, hogy állandóan borozgat. Mondjuk másféle alkoholokat is fogyaszt, meg pipázgat, úgyhogy összességében egy kellemes, joviális figura, aki nem mellesleg csaknem olyan csavaros észjárással rendelkezik, mint maga a nagy Poirot. Simenon stílusa viszont eléggé eltér Christie-től, nekem kicsit döcögősebb volt, de mivel ez az első könyv, amit olvastam tőle, gondolom megszokom majd, ahogy az eltérő cselekményvezetést is. Itt nem annyira meghökkentőek a megoldások, és nem az utolsó pillanatban dől el szinte minden, az esetlegesen elmaradó izgalmakért viszont bőven kárpótol a franciásan könnyed hangulat, Maigret megkapó személyisége.

 Tobzódik a moly az olvasásos eseményekben, én meg nem tudom tűrtőztetni magamat, és mindig benevezek valamire. Rejtőt már csak azért sem hagyhattam ki, mert kamaszkorom meghatározó szerzője volt, faltam a regényeit a régi nyarakon. Most próbáltam valami olyasmit keresni, amit biztos nem olvastam még, és ez a 2003-ban a Petőfi Irodalmi Múzeumban fellelt eddig még kiadatlan pikareszk, felkeltette az érdeklődésemet. A fülszöveg azonban nagyon csalóka, én egy vidám, igazi Rejtős útirajzot vártam, ehhez képest egy meglehetősen komor, vontatott memoárt kaptam tele nyomorúsággal. Ami igazán érdekelt volna, a légiós évek, arról egy szó sem esik, de sűrűn teleírt oldalakon keresztül ragozza a többit. Egy kis húzást megért volna a dolog szerintem, és lehet, hogy Rejtő maga is így vélekedett volna, ha még életében jelenik meg a kötet. Mindenesetre, aki még nem olvasott Rejtőt semmiképpen se ezzel kezdje, mert belehal az unalomba, és az életben nem vesz kezébe több könyvet a szerzőtől, ami nagy kár lenne.

 Közkeletű tévedés, hogy a Váratlan utazás című könyvsorozatot Lucy Maud Montgomery írta, ami nem is csoda hiszen az ő neve szerepel a borítón. Ha jobban megnézzük, akkor azért a könyvben is feltüntetik, hogy igazából a filmsorozat forgatókönyve alapján írta egy Gail Hamilton nevezetű illető. Legalábbis az első kötetben így szerepel, a másodikban viszont már említés sem esik róla, kívül-belül Lucy Maud Montgomery van feltüntetve szerzőnek. Annyi igazság azért van a dologban, hogy a sorozatot tényleg Montgomery könyvei alapján forgatták, mégis meglehetősen félrevezetőnek érzem ezt az eljárást, pláne hogy Hamilton úr stílusa azért jócskán elmarad a Montgomerytől megszokottól.

Ettől függetlenül, mivel kedvenc sorozatomról van szó, szívesen olvastam könyvformában is, és szépen sorjában el is fogom olvasni a többit is, csak azért tartottam fontosnak erről írni, mert talán annak, aki ezeket a köteteket olvassa először Montgomerytől (vagyis Hamiltontól) téves elképzelései lesznek Montgomeryről, hiszen ő sokkal színesebben, líraiabban, igényesebben ír, mint a Váratlan utazás könyvek színvonala. Természetesen még így is jó ifjúsági könyvekről beszélünk, senki se gondoljon gagyira, de azért feltétlenül ajánlom elsősorban az Anne-sorozatot vagy a Kék kastélyt, hogy igaziból kiderüljön mit is tud Montgomery.

 Nagy Németország rajongó vagyok, számos táját volt szerencsém bejárni, szeretem az ódon városkákat, a gyönyörű természetet, a vendégszeretetet. Bármikor felkerekednék újra, hogy nézelődjek, pihenjek, vásároljak, és ehhez Bereznay Tamás könyve csak még jobban meghozta a kedvemet. Jó kis propaganda ez a könyv, úgy látom a németek elég rendesen meg is támogatták mind a könyv megjelenését, mind Bereznay útját, de csöppet sem baj ez, mert valahogy nekem mégis abszolút hiteles tud maradni. Persze inkább úti könyv a kötet, én egy szakácskönyvtől jóval több receptet várok, meg most is azt kell mondanom sajnos, hogy nem voltam feltétlenül elájulva az ételektől, mégis nagy-nagy kedvvel forgattam napokon keresztül a kötetet. Olykor nosztalgiával, mert én is jártam azon a vidéken, vagy vágyódással, mert szeretnék eljutni sok-sok a könyvben említett helyre. Mindenesetre ez a könyv jó lenne, ha ott lenne a könyvespolcomon (könyvtári példányt olvastam), nagyon jó kis utakat lehetne szervezni a segítségével, mert mindenre kiterjedően szolgál hasznos infókkal, az utazástól, a látnivalókon keresztül wellness-lehetőségekig. 

 Mivel úgy érzem muszáj valahogy javítanom az angolomon, úgy gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal, és időről időre (legjobb lenne minden hónapban egyet, de nem hiszem, hogy azt tudnám tartani) elolvasok egy-egy angol nyelvű kötetet. Egy itthon porosodó Agatha Christie-vel kezdtem, ezt még kezdő angolos koromban vehettem meg, aztán hamar lelohadt a lelkesedés, és sosem olvastam el. Azért is mertem ezt bevállalni, mert töviről hegyire ismertem a történetet, tehát nem kellett attól félnem, hogy ha majd nem értek egy-egy kifejezést, elvesztem a fonalat, ami ugye egy kriminél nem lenne túl hasznos. Szerencsére viszonylag könnyen olvashatónak bizonyult a kötet, és ha nem is értettem valamit, kiderült a szövegkörnyezetből.

A Nyaraló gyilkosok (ez a magyar címe a regénynek) egyik legkorábbi filmélményem, és azt hiszem ez indított el a Christie-rajongóvá válásom útján. Mondjuk évekig kevertem, és azt hittem, a Gyilkosság az Antillákon filmváltozatát láttam, most hogy kicsit utánanéztem kiderült, a félreértés alapja az lehetett, hogy az 1982-es változatban az alkotók a regény helyszínét az angol tengerpartról áttették egy trópusi szigetre. Kár pedig, mert engem a könyvbeli helyszín is lenyűgöz, szeretem az angol vidéket, a szimpatikus békebeli szállodákat, az ilyenekkel engem már alapban le lehet kenyerezni. Emlékeztem a megoldásra is, amit ma is Agatha Christie egyik legzseniálisabb furfangjának tartok, de összességében a regény mégsem tudott úgy elbűvölni, ahogy vártam, és nem tudom, hogy ezt az angolul olvasás számlájára írjam, vagy a számomra meglehetősen döcögős szerkezetnek tulajdonítsam. Inkább utóbbira voksolok, mert eléggé untatott, ahogy mindenkit kikérdeztek, majd átkutatták a szobákat. Valahogy én jobban szeretem, ha csak zajlanak az események, és a nyomozó belebotlik ebbe is abba is, így csipegetve fel az információ morzsákat, amelyek a megoldáshoz vezetnek végül. Persze az is lehet, hogy csak azért nem éreztem eléggé izgalmasnak a történetet, mert túlzottan ismertem.

 Ezt a regényt a várólistám csökkentéséhez vállaltam be, mert már időtlen idők óta ténylegesen ott várakozott az éjjeliszekrényemen, de valahogy soha nem éreztem igazi indíttatást hozzá. A várakozásaim be is jöttek, abszolút nem tudott magával ragadni a történet, a szereplők, úgyhogy fenyegetett a veszély, hogy szégyenszemre abbahagyom. Ha nem lett volna a várólista-csökkentési projekt, biztosan így is teszek, így azonban többek tanácsára úgy döntöttem, hogy szépen lassan, apránként olvasom el, minden nap egy-egy oldal, aztán később minden befejezett könyv után egy fejezetet, aztán amikor kezdtem a végére érni, elkezdett izgatni a történet, és akkor az utolsó száz oldalt megint lenyomtam egybe. Persze kár volt a nagy sietség, mert igazán a finisben sem történt semmi érdekes, valahogy maradt a tömény unalom, ami az egész könyvet belengi. Persze értem én, hogy többek között ezt a nihilizmust akarta Arno Geiger kifejezni, de azért erre építeni egy regényt, enyhén szólva is kevéske. Egy- két szép lírai, esetleg mulatságos résztől eltekintve nem nagyon találok semmit ebben a kötetben, ami megmagyarázná a Német Könyvdíjat, még a tragikus részeket is annyira félvállról kezeli, hogy az ember még egy jót szomorkodni sem tud. Nem mintha ez célom lenne, de valahogy mostanában ilyen lehangoló könyvek találnak meg.

Igazándiból nem bánom, hogy nem hallgattam a figyelmeztető jelekre, és ismét belefutottam egy rendkívül megrázó történetbe, mert Melanie Mazucco a gyötrelmes téma ellenére is olyan könyvet írt, amiről el kell ismernem , hogy jó, még ha soha nem is lesz kedvenc. Én mondjuk a kicsit líraibb stílust jobban kedvelem, mégis nagyon le tudott kötni a könyv, nagyon jó a szerkezet, óriási feszültséget eredményez. Na persze kérdés, hogy szükségem van e fajta feszültségre, mert ez most már nem is torokszorító, hanem gyomoridegesítő volt, legszívesebben el sem olvastam volna a végét, de hát muszáj volt... Annyira drukkoltam, hogy valahogy más legyen a vége, de hát Mazucco nem árult zsákbamacskát, már az elején tudta az ember, hogy így vagy úgy, de bekövetkezik a tragédia... Azt hiszem, ha nem olvastam volna mostanában az Úszót, talán jobbra értékelném ezt a kötetet, de annak a nyelvezete, szimbolikája, nem annyira szókimondó stílusa jobban tetszett, nem döngölt annyira a földbe, mint Mazucco regénye. Tragikus sorsok kedvelőinek kötelező olvasmány, én a magam részéről szeretem hinni, hogy még sem annyira rossz a világ és kilátástalanok az emberi sorsok, mint ahogy Mazucco lefesti nekünk.

 Jó pár szakácskönyv sorakozik a polcomon, és azt vettem észre, hogy sok kötet szinte csak albumként funkcionál, magyarul szinte semmit nem főztem eddig belőle. Ezért úgy döntöttem, nem nagyon szerzek be újakat (kivéve a DM-pontokért kapható Stahlok, mert azokat azért muszáj :-), viszont ha a könyvtárban épp bent van valamelyik újdonság, szívesen hazahozom, átnézegetem, adott esetben kiírok egy-két receptet, vagy csak ötleteket, inspirációt szerzek. Ha pedig nagyon tetszene a kötet, és úgy érzem kell nekem a konyhapolcra, még mindig beszerezhetem. Arról meg nem is beszélve, hogy annyi manapság a gasztroblog, hogy Dunát lehet rekeszteni a jó receptekkel, ezért sem terhelem a pénztárcámat szakácskönyvek vásárlásával.

Szóval Segal Viktor könyve is a könyvtárból került hozzám, örültem is nagyon, hogy egy ilyen friss, új kötetet sikerült hazahoznom. Egy borongós estén át is lapoztam, és rögtön  tetszett, hogy alapanyagok szerint vannak csoportosítva a receptek, jó pár számomra kedves alapanyagot fel is fedeztem benne, mint pl. a sütőtök vagy az eper. Aztán ahogy jobban szemügyre vettem a recepteket, valahogy egyre kevésbé tetszettek. Ismeretlen fűszerek, bonyolult eljárások, olyan ételekről olvashattam, amelyeket nagyon szívesen látok egy étlapon, és örömmel meg is kóstolom őket, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy elkészíteném őket. Nem tartom magam konzervatív szakácsnőnek, de valahogy nem éreztem még hajlandóságot, hogy nekiálljak konfitálni, és fekete spagettit sem igazán tudom, hogy hol szerezhetnék be. Persze ezek csak kiragadott példák, de számomra tele volt ilyesmikkel a könyv. Segal Viktor szimpatikus ember, és szívesen ennék a főztjéből, de  a saját konyhámban én nem ilyen ételeket vágyom készíteni.

 Ezt a könyvet férjem ajánlására olvastam, ami azért kuriózum, mert általában ez fordítva szokott történni, én szoktam fölhalmozni az éjjeliszekrényén az általam már elolvasott, és az ő érdeklődésére számot tartható könyveket, amit ő több-kevesebb lelkesedéssel el is olvas. Így most kölcsönkenyér visszajár alapon, én is eleget tettem a felszólításnak, miszerint minél előbb olvassam el ezt a könyvet.

Életem párja kifejezetten kérte, hogy szerezzem be Aronson könyvét, nagy rajongója ugyanis a neves szociálpszichológusnak. Aronsonról nekem is szép emlékeim vannak, annak idején A társas lény című munkája volt kötelező az egyetemen, és igen izgalmasnak találtam. Mindig is megvolt bennem a pszichológia iránti érdeklődés, de az évek során az ilyen jellegű művek valahogy háttérbe szorultak. Aronson önéletrajza viszont most rávilágított, hogy talán nem ártana néha ennek a műfajnak is helyet szorítanom olvasmányaimban, ugyanis meglehetős érdeklődéssel olvastam a könyv ezen részeit is.

Mert bármennyire is önéletrajzról van szó, és sok mindenről olvashatunk, aminek köze nincs a pszichológiához, azért Aronson életútja elválaszthatatlan a hivatásától, így rengeteget és meglehetős részletességgel ír különböző kutatásairól, kísérleteiről. Emiatt kell szerintem egy kis pszichológiai érdeklődés ahhoz, hogy igazán élvezzük, de összességében egy nagyszerű elme bölcs és olvasmányos írását olvashatjuk, aki megkapó őszinteséggel számol be mindarról, ami vele eddigi hosszú élete során történt, fölemlegetve ezzel természetesen a szociálpszichológia mérföldköveit.

 Ez a kötet banálisabb, kommerszebb, mint a Távol telt tőled tavaszom, engem legalábbis nem tudott annyira megérinteni a történet. Az első két rész nagyon tetszett, bár már akkor sem tudtam együtt lélegezni a szereplőkkel, valahogy sehogy sem tudtam megérteni a mozgatórugójukat, a harmadik viszont már abszolút elment vadromantikus meg misztikus irányba, ami jelentős mértékben levont számomra a mű értékéből.

Az viszont érdekes, hogy voltak benne abszolút krimis részek, sőt tulajdonképpen bűntény is történt, úgyhogy akik krimit várnak elsősorban Christie-től, lehet hogy ezt jobban értékelik. Ez természetesen nekem is örömet okozott, meg a tipikus Agatha Christie-s fordulatok, sejtetések, titokzatoskodás. Az ember egyszerűen képtelen elvonatkoztatni, messziről látszik, hogy ezeket a könyveket a krimi királynője írta, épp ezért bármikor szívesen olvasnék hasonlót (kár, hogy csak olyan kevés ilyet írt), pár kellemes órát még egy ilyen gyengébb regény is okoz ugyanis az igazi rajongónak, mint ahogy krimiben is szívesen olvasom még a nem oly fondorlatosakat is. Azt hiszem ebben áll Agatha Christie zsenialitása, ettől ő az egyik kedvenc szerzőm.

 A kötet hangulatát remekül megalapozta Lisa esküvője, és hát ugye Hannah történeteit elsősorban a hangulatért szeretem. Jólesik pár napra elmerülni a minnesotai kisváros világába, ahol a néhány gyilkosságtól eltekintve minden édeni, ahogy a hely neve is mondja (Lake Eden). Bár talán úgy tűnhet, hogy homokba dugom a fejem, de mint már többször írtam, nem szeretek szadista krimiket olvasni, egy bűnügyi történet legyen finoman életigenlő és elegáns, ahogy azt Agatha Christie-nél megszoktam. Ebből a szempontból Fluke tökéletesen követi a krimi királynőjének hagyományait, nincs itt semmi mocskos, véres részlet, csak egy bájos kisváros, ahol a kedves, hétköznapi emberek életét néha egy gyilkosság bolygatja meg.

A bűnügyi rész nem mindig az igazi, nem olyan bonyolult és kitalálhatatlan, mint Agatha Christie-nél, de most volt egy-két meglepetés, meglehetősen csavarosra sikeredett a rejtély. Sőt még Hannah magánéletében is történtek érdekes fodulatok, úgyhogy kíváncsian várom a következő részt, hogy vajon megállapodik-e végre a kalandor cukrásznő.

Sajnos viszont a stílus még mindig elég erőltetett, olyan párbeszédek vannak benne, hogy néha feláll a hátamon a szőr, és amennyire meg tudom ítélni, a fordítás is bevisz még egy-két találatot pluszban. Igazándiból ezt a ragyogó ötletet sokkal jobban is meg lehetett volna írni, de úgy látszik a szerzőnek a sok kötetnyi gyakorlás sem sokat csiszolt  a stílusán. No mindegy, nem lehet minden tökéletes, Fluke kellemes atmoszférát teremt, és tud sütni is, Hannah esetei pedig számomra továbbra is felhőtlen kikapcsolódást jelentenek.

 Na, néha azért kiderül, hogy a molyon kívül is van élet, ehhez a regényhez legalábbis nem ott kaptam az ihletet, és mondhatom csodálkozom is erősen, hogy miért ennyire csekély az érdeklődés a mű iránt molykörökben, hiszen kapásból legalább tíz  ismerős molyt tudnék mondani, akinek szerintem tetszene.

Nekem apu ajánlotta, bent is volt rögtön a könyvtárban, úgyhogy az első adandó alkalommal sorra is kerítettem, és igen hamar el is olvastam, ez is jól mutatja mennyire lekötött a történet. Vagyis nem is igazán a történet, inkább a hangulatok. Bánk Zsuzsa líraian szívszorongató atmoszférát teremt, annyira hihetetlen számomra, hogy egy Németországban született írónő ilyen meggyőzően tud írni az 56-os forradalom utáni nagy magyar reménytelenségről, de hát ez a tehetség, kérem.

És ebből a regényből messziről süt a tehetség, nem véletlenek a díjak, amelyekkel elhalmozták. Bánk Zsuzsa mestere a tollnak, igazi igényes, mégis élvezhető szépirodalmat ír. És bár nem vagyok nagy barátja a szomorú történeteknek, élvezettel olvastam  a regényt az első szótól az utolsóig, és szívesen olvasnék még mást is a szerzőtől a jövőben.

Ez a kötet a A Mesélő Lány folytatása, és így a második részre már megemésztettem, hogy nem minden úgy van, ahogy a Váratlan utazás sorozatban (ezekre épül ugyanis a film), ezért jobban is élveztem. Tetszési indexemet megdobta az is, hogy Sarah lényegesen kevesebbet mesél, inkább arról szól a könyv, amiről szerintem egy jó Montgomerynek szólnia is kell, hogy milyen kacagtató és szívmelengető kalamajkákba keverednek a főszereplő gyerekek.

A figurák közül Dan került ebben a részben a legközelebb a szívemhez, kár hogy ő így, ebben a formában nem szerepel a sorozatban, a filmbeli Felix éli az ő életét, de a könyvbeli Felix vonásaival megspékelve. Na és persze Cecily, az édes kis Cecily, aki a filmben szintén kicsit más, de szerencsére a sorsa is jobban alakul ott.

A filmből szerzett prekoncepcióim itt sem segítettek tehát, és sok minden nem úgy történt ahogy vártam, de ez nem volt olyan nagy baj, mert az első részben el nem varrott szálak megnyugtató módon lezárásra kerültek. Mindenképpen azt mondom, hogy együtt érdemes csak olvasni a két kötetet, mert így alkot kerek egészet a történet. Én mindenesetre nagy kedvet érzek most a Váratlan utazáshoz, filmben vagy könyvben akár, de szeretnék még egy kicsit ebben a hangulatban időzni.

 Nem is igazán értem, hogy tudtak nekem ezek a könyvek kimaradni - előbb Montgomery most meg Tutsek Anna - mikor szinte teljesen nekem valóak, Cilike is meghódított már az első kötettel. Emlékszem én arra, amikor kijöttek  a Cilike-kötetek a rendszerváltás után (mert bevallom előtte nem hallottam róluk, az én nagymamám könyvtárában nem találkoztam velük), de valahogy olyan avíttnak, porosnak gondoltam őket. Aztán jött megint a moly-hatás, és ahogy egyre másra dicsérték a Cilikéket, gondoltam nem árthat meg, ha megpróbálkozom az elsővel. 

Még az első pár oldalon is próbáltam ellenállni, azt mondogattam magamban, hát ez mégsem Montgomery, de aztán úgy elvarázsoltak Cilike bűbájosan mulatságos kalandjai, hogy már nem hasonlítgattam. Persze nem is érdemes, mert ugyan hasonló korban játszódnak a történetek, de mégis csak a világ két messze eső részén, és  természetes, hogy Tutsek Anna írói  stílusa is más, de ettől még ugyanolyan élvezetes marad a boldog békeidők leírása.

Könnyed felüdülésnek, lélekbalzsamozásnak kitűnőek a Cilike történetek, és kíváncsi is vagyok hogyan alakul a cserfes kamaszlány élete a továbbiakban, úgyhogy ez e kedves sorozat is visszajáró vendég lesz nálam a közeljövőben.

 Jó lett a befejezés, megvolt minden, amit vártam, sőt több is, mert olyan csavarok jöttek a végén, hogy csak lestem. A kötet sodró lendületére, feszített tempójára mi sem jobb bizonyíték, hogy röpke két nap alatt végére értem a 400 oldalnak, pedig nem egy szellősen nyomtatott Gavaldáról van szó. Annyira izgatott már, hogy mi lesz a vége, hogy csak olvastam minden ráérő időmben, sőt a nem ráérőkben is (még szerencse, hogy a férjem pont külföldön volt, így senkit nem zavart különösebben, hogy szalad a lakás :-).

Már az eddigi kötetekben is nagyon vonzó volt a szerző bölcsessége, biztos erkölcsi érzéke, ezért reménykedtem nagyon benne, hogy minden világégés, és szenvedés után vár a szereplőkre a megváltás, az új kezdet, a megbocsátás. Emilie sorsával kapcsolatban voltam csak kicsit elégedetlen, de természetesen indokoltnak érzem ezt is, a realitással nem nagyon lehet szembemenni.

Összességében olyan izgalmas, élvezetes, hasznos olvasmány volt a sorozat, amit nem vártam volna egy ilyen témától. Talán szélesíteni kell a látókörömet, mert óhatatlanul elmegyek nagyon értékes dolgok mellett, ha nem vagyok nyitott. Többek között ezt is megtanultam a Csodaidők kapcsán.

Ebben a részben éreztem először (vagy talán már a másodikban is, csak magamnak sem vallottam be), hogy számomra kezd egy kicsit túlírttá válni a dolog, a katonai cselekmények leírásakor, vagy a politikai eszmefuttatások alkalmával néha elkalandozott a figyelmem. Persze a férfiak biztos ezeket a epizódokat élvezik leginkább, tőlük meg biztos azok az érzelmileg telített részek állnak távolabb, amiket én úgy élveztem, a szülői, anyai érzések, a szerelem, veszteség, gyász leírása.

Mindenesetre még mindig élveztem olvasni, és ha a téma miatt nem is lesz kedvencem a sorozat, azért ennek a résznek a vége annyira izgalmasra sikeredett, hogy most nem iktatok be semmit az utolsó rész előtt, szeretnék már a végére érni a regényfolyamnak, és nagyon várom, hogy vajon beigazolódnak-e a sejtéseim, és a várakozásomnak megfelelően fejeződik be a történet. 

 Rengeteg pöttyös könyvet olvastam kiskamasz-koromban, de G. Szabó Judit munkássága valahogy kimaradt. Aztán ahogy egyre nőtt a gyerek, és éreztem, hogy jön a pöttyös könyves korszak, kezdtem tudatosan figyelni a véleményeket, és G. Szabó Judit műveiről csupa jót hallottam. A Móra kiadónál is kiemelt helyen szerepel a szerző, gondoltam, ha ennyire klasszikussal van dolgom, beszerzek tőle valamit.

Közben a molyon is meghirdették a pöttyös könyvek olvasására felhívó  eseményt , így már semmi sem állta utamat, hogy teljesen legálisan szemezgessek, a valljuk meg nem teljesen az én korosztályomnak íródott sorozatból. Ez a kötet megvolt, meg egyébként is valamiért hirtelen mindenki ezt kezdte olvasni, erről beszélt, úgyhogy én is beálltam a sorba.

Egy pöttyös könyv elolvasása nyilván nem igényel sem sok időt, sem megerőltető szellemi munkát, tehát ideális kikapcsolódás volt, pont ennyi kellett, hogy egy kicsit regenerálódjak a második Csodaidők rész után. A szerepét be is töltötte G. Szabó Judit sorozatának első kötete, de megmondom őszintén, az előzetes vélemények alapján, én azért kicsit csalódtam, sokkal többet vártam a könyvtől.

Lehet, hogy az a baj, hogy már szülői szemmel nézem  a főszereplő Andrea csínytevéseit, de valahogy sokszor nagyon sajnáltam a körülötte lévő felnőtteket, mert Anne-nel ellentétben, aki mindig véletlenül került valami komikus és ugyanakkor kellemetlen szituációkba, Andrea kifejezetten kereste a bajt.  Nekem életszerűtlen, hogy egy tizenkét éves nagylány így viselkedjen. Különösen az ágyneműs rész verte ki nálam a biztosítékot, amikor a tizenöt éves Péter is tevékenyen részt vett a hülyeségben.

Arra jöttem rá, hogy nekem annak idején is a komolyabb könyvek tetszettek a pöttyösök közül, a szerelmes-szenvedősek, talán ezért nem tetszett ez a könyv annyira. Mindenesetre most már érdekel Andrea és testvérei további sorsa, úgyhogy azt hiszem G. Szabó Judit kap még egy esélyt.

 Továbbra is fenntartom, hogy világszínvonal a sorozat, egy nagyobb reklámkampánnyal a magyar könyvpiacon ritkán tapasztalható magasságokba tudna szökkenni, és mondom ezt úgy, hogy továbbra sem érzem magaménak a műfajt. Ez a rész meg különösen sötétre sikerült, nem szeretem a háborút sem, mint témát, mégis csak olvastam, olvastam tovább, teljesen beszippantott a történet.

És mi az ami mégis letehetetlenné teszi ezt a távoli jövőben játszódó történetet? Szeretem a krimiszerűségét, a rejtélyek kibogozását, és büszke vagyok magamra, hogy van, amire ügyesen ráéreztem már a legelején. Szeretem a precízen kimunkált karaktereket, azt hogy nincs semmi lefocizva, bárkiről bármi kiderülhet, jó és rossz egyaránt, ezáltal válnak igazán emberivé, szerethetővé a szereplők. Nagyon jó a szerkezet is, rendkívül feszes, semmi mellébeszélés, felesleges magyarázgatás, és ez teszi igazán izgalmassá a történetet.

Továbbra is remélem, hogy valami nagy-nagy katarzisban fejeződik be a történet, izgat is nagyon a mese folytatása, de most azért valamivel lazítanom kell a harmadik rész előtt, úgyhogy előveszek egy pöttyös könyvet.

 Lassan Gavalda rajongó leszek (ha nem vagyok már most is az:-), úgyhogy határozottan kellemes pár órát okozott ez a regénykéje is, mégis úgy érzem, nagyon sok a kihagyott ziccer, és ha  a szerző igazán nekidurálta volna magát, lehetett volna ebből akár egy új Zabhegyező is. 

Gavaldában kétségkívül megvan a potenciál, hogy igazán nagyot alkosson, nekem ezt az Együtt lehetnénkkel bizonyította is, ez viszont most megint kicsit középszerűre sikerült, mint a Kis kiruccanás. Voltak nagyon jó szívmelengető vagy éppen torokszorító részek, de összességében összecsapottnak tűnt az egész, a végébe például abszolút nem tudtam beleélni magam, nekem nagyon hamisan csengett, bármennyire is szeretem, ha egy történetnek jó a vége.

Most már csak a Vigaszág van vissza Gavalda eddigi műveiből, úgyhogy már látom magam, hogy eztán lesem majd a híreket, hogy mikor jelenik meg valami új tőle, és rögtön rohanok is a boltba megvenni. Hát így jártam én Gavaldával, tegyetek egy próbát ti is! :-)

 El is felejtettem már, hogy Mikszáth milyen víg kedélyű mesélő, pedig sokat olvastam tőle annak idején, amikor még faltam a klasszikusokat. Megint a moly ajándékozott meg egy kellemes olvasmányélménnyel, megemlékeztünk ugyanis a Mikszáth születésnapjáról, természetesen oly módon, hogy olvastunk tőle. 

Sajnos nem volt itthon semmi a szerzőtől, könyvtárba meg nem jutottam volna el a születésnapig, így a mekre voltam utalva, s mivel nem szeretek képernyőről olvasni, valami rövidet kerestem. A novellagyűjtemény alcíme (Elbeszélések az ifjuságról) hozta meg igazán a kedvem hozzá, és nem kellett csalódnom, valóban kedvesen pezsgő, üdítően szórakoztató írásokkal volt dolgom. 

Az is újra bebizonyosodott, hogy feleslegesen viszolyognak oly sokan a klasszikusoktól, igenis vannak szerzők, akik abszolút nem porosak, unalmasak, nehezen érthetők, hanem könnyed, kellemes kikapcsolódást nyújthatnak, kenterbe verve bármelyik bestseller szerzőt. Mikszáth is közéjük tartozik, szóval azt ajánlom olvassunk tőle többet, és ne csak a születésnapja tájékán.