Ez már a második kötete az Agave új Maigret-sorozatának (az elsőt sajnos még nem sikerült megkaparintanom, de ami késik nem múlik), és remélem számos követi még, mert úgy érzem ez most az én sorozatom lesz megint. Ilyenkor szeretem az összes kötetet együtt látni a polcon, és jól is fog mutatni, mert nagyon szép, elegáns külalakot sikerült Kuszkó Rajmundnak alkotni, a letisztult visszafogottság nagyon megy a történetekhez, Maigret stílusos franciaságához. 

Mert Maigret nagyon francia, ezt rögtön meg lehet állapítani, nem utolsó sorban arról, hogy állandóan borozgat. Mondjuk másféle alkoholokat is fogyaszt, meg pipázgat, úgyhogy összességében egy kellemes, joviális figura, aki nem mellesleg csaknem olyan csavaros észjárással rendelkezik, mint maga a nagy Poirot. Simenon stílusa viszont eléggé eltér Christie-től, nekem kicsit döcögősebb volt, de mivel ez az első könyv, amit olvastam tőle, gondolom megszokom majd, ahogy az eltérő cselekményvezetést is. Itt nem annyira meghökkentőek a megoldások, és nem az utolsó pillanatban dől el szinte minden, az esetlegesen elmaradó izgalmakért viszont bőven kárpótol a franciásan könnyed hangulat, Maigret megkapó személyisége.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.