Igazándiból nem bánom, hogy nem hallgattam a figyelmeztető jelekre, és ismét belefutottam egy rendkívül megrázó történetbe, mert Melanie Mazucco a gyötrelmes téma ellenére is olyan könyvet írt, amiről el kell ismernem , hogy jó, még ha soha nem is lesz kedvenc. Én mondjuk a kicsit líraibb stílust jobban kedvelem, mégis nagyon le tudott kötni a könyv, nagyon jó a szerkezet, óriási feszültséget eredményez. Na persze kérdés, hogy szükségem van e fajta feszültségre, mert ez most már nem is torokszorító, hanem gyomoridegesítő volt, legszívesebben el sem olvastam volna a végét, de hát muszáj volt... Annyira drukkoltam, hogy valahogy más legyen a vége, de hát Mazucco nem árult zsákbamacskát, már az elején tudta az ember, hogy így vagy úgy, de bekövetkezik a tragédia... Azt hiszem, ha nem olvastam volna mostanában az Úszót, talán jobbra értékelném ezt a kötetet, de annak a nyelvezete, szimbolikája, nem annyira szókimondó stílusa jobban tetszett, nem döngölt annyira a földbe, mint Mazucco regénye. Tragikus sorsok kedvelőinek kötelező olvasmány, én a magam részéről szeretem hinni, hogy még sem annyira rossz a világ és kilátástalanok az emberi sorsok, mint ahogy Mazucco lefesti nekünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.