Talán az egy Szíriusz kapitány és Corinthán kívül életemben nem olvastam még sci-fit, valahogy kimaradt ez a műfaj nekem. Pedig egyébként nem volt bajom annak idején Szíriusszal sem, de valahogy olyan fura előítéleteim voltak a szórakoztató irodalom ezen szegmensével kapcsoltban, hogy mindig találtam valami jobb olvasnivalót.

Aztán feltűnt a molyon a Csodaidők, hirtelen mindenki azt olvasta, és számomra mértékadó embereknek is tetszett, most akkor mi legyen? Gyáva voltam először nagyon, rossz előérzetem volt, féltem, hogy nem fog tetszeni, akkor meg csak pénzt, időt pocsékolok rá, nem mellesleg blamálom is magam, hogy nem tudok befogadni egy ilyen remekművet. Mert ezt fikázni ezért  mégsem olyat lett volna, mint amikor a Twilight-ról szedem le a keresztvizet, úgyhogy egyelőre vártam.

Közben elhangzott a családregény titulus is a művel szemben, ami nem segített előremozdulnom az olvasás felé. De aztán jött egy értékelés (tényleg nem emlékszem már, pontosan kié), amelyik valahogy átszakította a gátat, és egy nagy levegőt véve megrendeltem mind a négy kötetet (mert akkor már végezzünk alapos munkát). Sokáig rakosgattam még ide-oda, közben a tesóm lenyomta az összeset, én meg bevállaltam őket a várólista-csökkentéshez, úgyhogy nem volt visszaút.

Szórakoztató irodalom a javából, amit Görgey Etelka megalkotott nekünk, igényesen megírt, fordulatos, izgalmas történet. Nagyon jól kidolgozott karakterek, van kinek drukkolni, és épp ellenkezőleg is, és merem remélni, hogy a végén minden jóra fordul, mert ha nem, akkor irgum-burgum. :-)

 Bár befejeztem az Anne-sorozatot, azért nem hanyagolom Montgomeryt, továbbra is szeretnék tőle bizonyos rendszerességgel olvasni, mert úgy érzem, kell ez a lelkemnek nagyon. A Mesélő lányra azért voltam roppant kíváncsi, mert ez a kötet (meg a folytatása) adja a Váratlan utazás  alapját, ami ugye nagy kedvenc.

Érdekes volt olvasni így a könyvet, hogy állandóan a sorozattal vetettem össze, de azért ez le is vont az élvezeti értékéből egy kicsit. Kíváncsi vagyok a második részre is, hogy ott mi bontakozik majd ki a filmmel összevetve (meg egyáltalán), mert így számomra egy kicsit összecsapottnak, befejezetlennek tűnt a regény. Voltak egyértelműen befejezetlen témák, elvarratlan szálak, ezek azért izgatják a fantáziámat.

Mindenesetre szerintem nem csak a film miatt nem éri el számomra ez a kötet az Anne-sorozat színvonalát, holott ebben is vannak nagyon muris meg szívmelengető részek is, de nekem valahogy az egész koncepció, hogy Sarah történetei folyton megszakítják a számomra tényleg fontos dolgokat, idegen volt. Persze még így is kitűnő lányregényről beszélünk, ami csak épülésére szolgál a mai fiataloknak is.

 Jó pár éve olvastam az első Westmacott regényt, úgy emlékszem tetszett is, de aztán valahogy a többi rész elmaradt, nem is értem miért, hiszen elkötelezett rajongója vagyok Agatha Christie-nek, és azért ezek a kötetek is szerves részét képezik az életműnek, tehát illik őket elolvasni. Mindenesetre  amikor kijött az új kiadás, gondoltam kell nekem ez a sorozat ebben a szép külalakban, plusz a molyon is meghirdették az Agatha Christie olvasást, gondoltam én elsősorban ezekkel a regényekkel nevezek. Közben apu is felhívta a figyelmemet speciálisan erre a darabra egy Könyvesblogos bejegyzéssel , úgyhogy minden jel arra mutatott, hogy kell ez nekem.

És mennyire igaz volt ez a megérzésem. Ne tévesszen meg senkit, hogy romantikus címke alatt fut néhol a könyv, mert persze van szó benne szerelemről, és a vége felé van egy nagyon szép, szívszorító rész, amikor majdnem kijött a könnyem, de összességében ne várjon senki bájos lányregényt, ez egy igazi kőkemény történet, persze Agatha Christie enyhet adó stílusában. A krimi királynője nem tud kibújni a bőréből, igaz hogy itt nem történnek bűnügyek, csak családi titkokra derül fény, de mindezt ugyanazzal a feszültségteremtő erővel írja meg Agatha Christie, mint a legjobb Poirot-történetet. Talán Szabó Magda tudott ennyire jól írni a mindennapi életünk apró kis mocskairól, élethazugságainkról, botlásainkról. Mindenkinek ajánlom a könyvet, aki viszonylag könnyed, olvasmányos formában szeretne elgondolkodtató, mindannyiunkat érintő témákról olvasni.

 Éppen egy elég nehéz könyvvel szenvedtem, amikor úgy éreztem ide nekem gyorsan valami könnyedebbet, mert megfulladok. Szerencsére itt volt Gavalda novelláskötete az éjjeliszekrényen, gondoltam ez megteszi.

Hát mint mondjak, nagyon jólesett. Nem vagyok egy novellaolvasó típus, de pont ez volt csak bent a könyvtárban Gavaldától, és gondoltam üsse kő, hiszen van aki ebben a műfajban is zseniálisat tud alkotni. Végül csak úgy faltam a sorokat, nagyon le tudtak kötni ezek a bájos édes-bús történetek, úgyhogy Gavalda lassan azon szerzők közé lép elő, akik egyszerűen nem tudnak csalódást okozni. Persze nekem azok a történetek tetszettek a legjobban, ahol eljön a boldog vég, emiatt éreztem azt, hogy Gavalda ugyanazt műveli korunkban, mint egy évszázada Montgomery: igyekszik megmutatni nekünk, hogy az élet szép. 

 Először azt hittem, majd untatni fognak ezek a golfos történetek, mert minden tiszteletem ellenére jártam már úgy Wodehouse-al, hogy nehéz volt elnyomnom egy-két ásítást, de ez a kis történetfüzér a tőlem viszonylag távol álló téma ellenére meglehetősen szórakoztatónak bizonyult.

Bár továbbra sem szerelmesedtem bele a golfba, de most már meg tudom érteni azokat, akik szenvedélyesen űzik ezt a játékot, Wodehouse ugyanis olyan élvezettel tud írni róla, hogy az ember kifejezett izgalommal várja a játszmák végkimenetelét. És persze a golf mellett előkerülnek  a szerelmi kalamajkák, sok-sok humorral, iróniával.  Igazi  a szerző nevéhez méltó üdítő szórakozás ez a kötet is. Azt hiszem Wodehouse-t receptre kellene felírni a pesszimista, depressziós magyaroknak, sokat lendítene az ország helyzetén.

 Hm, hm... Gondoltam én, hogy nem teljesen az én világom Schmitt, ezért is nem vettem meg tőle eddig semmit, bármilyen olcsón adták is. De annyi jót hallottam róla, hogy gondoltam, ha bent lesz valami tőle a könyvtárban, akkor lenyomom, hiszen úgyis olyan rövidkék, még ha nem is tetszik annyira, hamar túlesem rajta.

Ehhez képest egész kellemes volt az óévet ezzel búcsúztatni, de sajnos nem hagyott mély nyomokat, maradandó élményt bennem. Nem rossz a sztori, nem rossz a stílus, de valami mégis hiányzott nekem. Valahogy túl szájbarágós volt az egész, a bölcsességek nem igazán fogtak meg, pedig Isten látja lelkemet Anne háborús élményei megfelelő hangulatba ringattak. No, mindegy, azért sorra kerül még a többi rövidke okosságbomba is, aztán majd meglátjuk azokból mit tudok kihámozni...

 Először úgy terveztem, hogy ez az utolsó rész majd az új évre marad, mert féltem, hogy elrontja  a békés karácsonyi hangulatomat egy háborús történet. Persze sejthettem volna, hogy Montgomery a harcokról, borzalmakról sem úgy ír, mint más, és erre bizonyítékot is szereztem még 2010-ben, ugyanis sssajt olyan jó értékelést írt a molyra, hogy nem tudtam otthagyni a könyvet az éjjeliszekrényen heverni. A könyvtárból egyébként eredetileg az Anne karácsonyát terveztem kivenni, de mivel az nem volt bent, gondoltam elviszem ezt, ha más nem, ezzel kezdem az új évet. 

Valószínűleg az angyalok is benne voltak a dologban, hogy végül ez a könyv lett az egyik legutolsó olvasmányom az évben, tökéletessé tette az év végét, és sok erőt adott az újhoz. Montgomery úgy ír a háborúról, hogy a túlélésre helyezi a hangsúlyt, arra hogy tudjunk emberek maradni az embertelenségben, hogy kerekedjünk felül a bajokon, bármit hoz is az élet, hogy mindig tudjuk újrakezdeni és szebb jövőt építeni a gyerekeinknek.

Anne életének története ezzel lezárult, azt hiszem az elsőt és az utolsó hármat élveztem a kötetek közül a legjobban. Mivel majdnem az összeset az Európa kiadós sorozatában olvastam, időközben megbarátkoztam ezzel a kiadással, és most már igencsak meg tudom érteni azt, aki ragaszkodik hozzá.

2010-ben olvasásilag talán a legnagyobb hatású volt, hogy megismertem Montgomery műveinek egy részét, és biztos, hogy 2011-ben tovább haladok ezen az úton.

 Ez megint egy kölcsönkönyv, nem hiszem, hogy magamtól Hera Lindhez nyúltam volna, vagy egyáltalán németül olvastam volna valamit is. Pedig szerettem régebben a szerzőt, és  mivel a műveit a Szupernő kivételével nem adták ki magyarul, egy időben Hera Lind-mániás barátnőmnek köszönhetően sokat olvastam tőle. Ezért kifejezett örömmel és várakozással vettem most kezembe ezt a kötetet.

Igazándiból nem tudom, hogy vajon ez Hera Lind egyik kevésbé sikerült kötete, vagy csak én nőttem ki ebből a műfajból, mert bár vitathatatlanul sokat rötyögtem rajta, összességében nem nagyon tudtam mit kezdeni a történettel. Még azt sem mondanám, hogy nem kötött le, mert kellően izgalmas, fordulatos volt, de valahogy végig egy falat éreztem köztem és a sztori között, és ezt sehogy sem tudtam áttörni, egyszerűen nem tudott igazán magával ragadni a történet.

Szóval, ha most kéne válaszolnom a múltkori kérdésre, hogy mi az, amit régen szerettem olvasni, de most már nem jön be, lehet, hogy kénytelen-kelletlen Hera Lindet kellene megneveznem, legalábbis ezen regénye alapján.

 Az Időutazó feleségét meglehetősen úttörő módom olvastam annak idején, nem volt még körülötte abszolút fennforgás, egyszerűen csak megtetszett a könyvesboltban, gondoltam, nem lehet rossz, és nem is lett. Nagyon jó könyvélményem kötődik hozzá, de ahogy visszaemlékszem, nem tudott úgy magával ragadni, mint Niffenegger második regénye.

Ezt már kissé lemaradva olvastam, most már szinte a csapból is ez a könyv folyik, de úgy vagyok vele, mint a Szél árnyékával, hogy a nagy népszerűsége ellenére sem csalódtam, sőt. Rendkívül megfogott a könyv hangulata, pedig a történet nem áll hozzám különösebben közel, mondjuk ez így volt az Időutazónál is. Érdekes, mert emiatt Jodie Picoult jutott eszembe, az ő témaválasztásait sem nagyon tudom üdvözölni, de míg őt a kerülendők közé száműztem emiatt, Niffenegger úgy bír írni, olyan zseniálisan tálalja a beteg sztorit, hogy abszolút elvarázsol, és azt sóhajtom, mééég.... (Még Zafón is ilyen író számomra.)

Szóval annak ellenére, hogy sem az egyes szereplőkkel, mozgatórugóikkal, a dolgokhoz való hozzáállásukkal nem nagyon tudtam azonosulni (kivétel Jessica és James, mert ők egy cuki, irigylésre méltó, normális idős házaspár), nem igazán így képzeltem  a történet folyását, sem a végkifejletet, de összességében földhöz csapott a könyv, de nem a kellemetlen módon, úgyhogy a majdnem kedvencek közé sorolom.

Bár a Sátán kutyája az egyik kedvenc könyvem, és abszolút rokonszenvezem Sherlock Holmes figurájával, valahogy eddig nem jött el az idő, hogy igazán belevessem magam Arthur Conan Doyle történeteibe. Most azonban Andrew Lane meghozta hozzá a kedvem, annyira szimpatikus, kedves figurát sikerült megalkotnia az ifjú Sherlock személyében.

Igaziból zseniális ötlet (már várom, hogy valakinek eszébe jusson Miss Marple kislánykorát megírni, arra is vevő lennék), és a megvalósítás is nagyszerű. Ifjúsági kalandregénynek mondanám a műfajt, mert detektívsztori ugyan, van benne bűntény, meg nyomozás, de annyira tele látványos, filmszerű akciókkal, hogy azt hiszem a mai meglehetős ingergazdagsághoz szokott fiataloknak is maradéktalan élményt nyújt.

A regény ezen felül felvonultat mindent, ami egy jó ifjúsági regényhez kell, van itt bimbózó szerelem, barátság, jófej felnőtt figura, akire fel lehet nézni, kevésbé jófejek, akik megkeserítik a kamasz életét (és most nem elsősorban az őt üldöző rosszfiúkra gondolok, mert az már egy másik kategória), emellett pedig rengeteg hasznos ismeretet szerezhetünk rendkívül olvasmányos köntösbe csomagolva.

Külön jó pont a Lybrum kiadónak, hogy igen hamar eljuttatták hozzánk a magyar változatot, remélem ez a többi részekkel is így lesz, mert szívesen olvasnék még hasonló jól felépített, izgalmas köteteket az ifjú Sherlockról.

 Azt hittem, ez már csak olyan kötelező kör lesz, ha már le akarom tudni az összes Moore-t. A szerző leggyöngébb könyvének sejtettem különböző forrásokból merítve, de azért bevállaltam a témája miatt (szintén a Karácsonyváró könyvolvasás keretében), és meg is kaptam a könnyed szórakozást, amit vártam.

Nem tartom a leggyengébbnek Moore-tól, sőt az egyik legösszeszedettebbnek. Világosan követhető események, ugyanakkor nagyszerű ötletek, nincsenek felesleges mellékszálak, csak nagyon jól kidolgozott főszerepek, egy pillanatig sem éreztem, hogy ez már túl sok lenne, minden ment szépen logikusan a maga útján, kivéve a lezárást, mert azt nem sejtettem, de nagyon tetszett az is.

Szóval aki kicsit abszurd módon akarja megalapozni a karácsonyi hangulatot, annak csak ajánlani tudom. De azért azt vegye figyelembe mindenki, hogy erős gyomor és megfelelő nyitottság kell hozzá, és még lehet, hogy így is elküldötök melegebb éghajlatra, mivel ahogy nézem, elég vegyes a megítélése a műnek, és sokan egyáltalán nem szeretik. No, mindegy, egy próbát azért megér. :-)

 Cseritől kaptam a kérdéseket, és ő annyira jól és összeszedetten válaszolta meg őket, hogy nem is tudom merjek-e előhozakodni az én válaszaimmal. :-) Nem voltam soha jó az ilyenekben, van amire most sem igen tudtam a választ, plusz ismétlődések is előfordulnak, azért megpróbáltam kihozni magamból a maximumot, íme:

01 – A múlt év legjobb könyve

Zafón: A szél árnyéka

02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad

Nem igazán olvasok újra, de a Mi és őket és a Titkos kertet legalább kétszer olvastam, azt hiszem ez a max.

03 – Kedvenc könyvsorozat

Anne sorozat

04 – A sorozat kedvenc része

Anne otthonra talál

05 – Boldog leszel ettől a könyvtől

Montgomery: A kék kastély

06 – Szomorúvá tesz

Móricz: Légy jó mindhalálig

07 – Leginkább alulértékelt könyv

Ilyet most hirtelen nem tudok...

08 – Túlértékelt könyv

Twilight

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis (és még mennyire...)

Gavalda: Együtt lehetnénk

10 – Kedvenc klasszikus

Jane Asten: Értelem és érzelem

11 – Ami nagyon nem tetszett

Fejős Éva: Hotel Bali

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem

Mivel nem nagyon olvasok újra, ezért nem tudom, mi az, ami ma már nem tetszene. :-)

13 – Kedvenc író

Jane Austen ( de itt is tudnék még pár írót felsorolni)

14 – Kedvenc könyv az írótól

Értelem és érzelem

15 – Kedvenc férfi karakter

Ozu úr

16 – Kedvenc női karakter

Miss Marple

17 – Kedvenc idézet a könyvből 

"Semmihez sem foghatók azok az órák, amikor az eget bámuljuk, s magunkba szívjuk a hársfa, a tó meg a régi gyerekkor illatát. És az sem, amikor úgy teszek, mintha nem látnám, hogy Óriástesó arcát időnként elöntik a könnyek (a papája, az évek, a tévedések, az emlékek meg a szerelem meg a hála meg minden),és néha az én arcom is mintha könnyes volna, csak tudnám, miért. Nem nosztalgia ez. Fogalmam sincs, micsoda. Itt a nyár, San Mametében vagyok, mit akarok még? Nem tudom. Talán ez a boldogság, de csak akkor fogok rájönni, ha már elmúlt." Mi és ők 

18 – Csalódtál benne 

Yann Martel: Pi élete

19 – Legjobb adaptáció

Értelem és érzelem BBC sorozat

20 – Kedvenc romantikus

Syrie James: Jane Austen naplója

21 – Gyerekkori kedvenc

Burnett: A titkos kert

22 – Kedvenc saját könyved

Kästner: Három ember a hóban (de egyébként szinte az összes kedvenc könyvem a birtokomban van szerencsére)

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra

Tolsztoj: Anna Karenina

24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának

Gasperni: Mi és ők 

25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni

Anne 

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben

Olyanra nem emlékszem, hogy hirtelen valamelyik könyv megváltoztatta volna a gondolkodásomat, de nyilván az a sok könyv, amit elolvastam az évek során, mind hatott így vagy úgy rám.

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

28 – Kedvenc könyvcím

Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

29 – Mindenki utálta, kivéve te

Inkább fordítva szokott előfordulni, hogy mindenki szereti, én meg nem.

30 – Abszolút kedvenc könyv

Gasperini: Mi és ők ( de ez is kissé ráfogás, mert nem nagyon tudok sorrendet állítani a kedvenceim között)

Ha van kedvetek, Andiamo és Fukszia, én kíváncsi lennék a ti válaszaitokra is.

 Mivel az előző kötet nagyon tetszett, kicsit féltem, hogy ez meg majd nem fog, mert eddig kicsit hullámzó volt az Anne könyvek színvonala: az egyik nagyon tetszett, aztán a következő meg csöppnyi csalódást jelentett. Persze még így is a legjobb olvasmányaim között tartom számon valamennyit, de ez a rész volt eddig az egyik legkellemesebb, még az előzőnél is nagyobb élmény, az elsőt meg csak azért nem körözte le, mert azért Anne édes dumáinál nincs jobb.

Mint egy tökéletesen megkomponált Váratlan utazás részben, volt itt is minden: szerelem, gyermeki csínytevések, félreértések, és a végén természetesen minden elrendeződött, mindenki legnagyobb megelégedésére. Itt már megvolt  a koherencia is, ami az előző részből hiányzott, jól követhető fonalon haladtak előre az események a boldog végkifejletig. Nem tudom, milyen lesz az utolsó rész (félek kicsit a háborútól, ezért majd csak karácsony után jön sorra), de ezért a részért önmagában megérte elolvasni az egész sorozatot.

És még valami: minden résznél, amióta feltűnt, meg akarom említeni Susant, de valahogy mindig elfelejtem. Érdekesen szimbolizálja ez az ő figuráját, hallatlanul fontos és nagyon jól megírt alak szerintem, de mégiscsak mellékszereplő, aki bájosan színesíti a történetet, de igazán fontos, sorsfordító szerephez nem jut benne. Szívesen olvastam volna arról is, hogy esetleg Susan is megtalálja a párját, és férjhez megy, de azt hiszem erről sajnos már lemondhatok. Ez azért egy ici-pici fájó hiányérzetet hagy bennem.

 És ismét egy játék (úgy látszik kifogyhatatlan az ötletek tárháza:-), ezúttal Andiamotól kaptam a lehetőséget, köszönöm szépen.

Érdekes a kérdés, és számomra viszonylag nehezen megválaszolható, mert igazándiból sosem gondoltam arra, hogy valamelyik íróval szívesen beszélgetnék, valahogy annyira meg lennék szeppenve, hogy valószínűleg egy értelmes mondatot sem tudnék kinyögni.

De ha már el kell engednem a fantáziámat, akkor Jane Austennal például nagyon szívesen találkoznék, csakúgy mint Agatha Christie-vel vagy Lucy Maud Montgomery-vel. Egy olyan igazi békebeli teázást képzelek el, finom porcelánnal, ódivatú süteményekkel, ahol régi ismerősökként csevegnénk,  nem feltétlenül csak az írásról, könyvekről esne szó, és én egyszerűen csak élvezném e nagyszerű asszonyok társaságát, a lényüket, kisugárzásukat, magamba szippantanám a pozitív energiájukat.

A kérdést pedig továbbadnám Cserinek és Andinak. Ti kivel beszélgetnétek?

 Úgy voltam ezzel a könyvvel is, mint a Kis kiruccanással, hogy rendben, szerzett egy kellemes délutánt, jó volt olvasni, de nem tudott semmi többet, magammal vihetőt adni. Pedig mára már megszoktam, megszerettem Gavalda stílusát, szívesen olvasom a vége-hossza nincs párbeszédeit, és imádom a hangulatot, amit teremt, ismét volt vidéki ház, pattogó tűz meg főzőcske. Nekem nem volt fura az após-meny beszélgetés sem, sőt nagyon jó, eredeti ötletnek tartom, amit Gavalda remekül meg is valósított, ami  a stílust illeti.

Igazándiból a regény mondanivalójával nem voltam kibékülve. Bármennyire is úgy tűnik, hogy Gavalda nem foglal állást, szerintem igenis leteszi a voksát Pierre mellett, ha csak az utolsó mondatot nézzük, meg azt, hogy végig az ő történetét halljuk, őt hozza közel hozzánk, teszi nagyon szimpatikussá.  Ez persze nem is baj, mert egyetértek, lássunk két oldalról egy szituációt, itt csak az a baj, hogy nem egy problémát látunk két megközelítésből, hanem két különböző dolgot próbál Gavalda egyenlővé tenni.

Nehogy már az jöjjön ki az egészből, hogy minden hapsi hagyja csak ott a feleségét, ha jön egy nagy szerelem, és ragadjuk meg az élet adta lehetőségeket, lehetőleg senki mással nem törődve, csak magunkkal, mert csak így lehetünk boldogok. Ez így nekem nagyon hamis, márpedig én más végkövetkeztetést nem tudtam levonni ebből a könyvből. Nincs az a pozitív útmutatás, ami megvolt az Együtt lehetnénkben, hogy bármennyit szenvedünk is, egyszer csak jóra fordul minden, és tudom, hogy sokaknak ez nyálas, de én igazán ezért szerettem meg Gavaldát, és ezt is várom tőle.

 Behavaztunk így decemberre, mondhatni minnesotai az időjárás, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy a molyon meghirdetett Karácsonyváró könyvolvasást Hannah ezen esetével kezdem. Jó, egyébként is lassan sorra került volna, főleg, hogy már megjelent az új rész is, de egy kicsit azért vártam vele, hogy Advent idején olvassam, és így hogy Holle anyó is kirázta fönt a párnát, ideális választás volt.

Krimiben viszonylag gyenge ez a rész, nem is túlzottan izgalmas, viszont számomra csodás hangulatot tudott teremteni Fluke, mindig is imádtam az ilyen szituációkat: a hótól elzárva buliznak Lake Eden lakói, van kaja, pia, tánc, a gyerekeknek filmvetítés, bent jó meleg, kint meg tombol a hóvihar...

A plusz karácsonyi meglepetés pedig, hogy a könyv végén egy teljes szakácskönyvet találunk, előételekkel, főételekkel, desszertekkel. Persze ezek is többnyire számomra kicsit fura amerikai receptek, de bájosan személyessé teszik Hannah megjegyzései, az ember tényleg csaknem elhiszi, hogy Lake Eden háziasszonyainak saját receptjeit olvassuk.

 Már a címe is olyan, mint egy régi magyar filmnek Kabossal és Turay Idával, szóval mindenképpen nekem valónak tűnt. A molyon fedeztem fel Babits e rövidke művét, és a tartalom meg az ajánló alapján kíváncsi voltam a nagy költő tud-e Lucy M. Montgomery-féle atmoszférát teremteni ebben a kis "vidéki komédiában", ahogy az alcím mondja.

Aztán amikor kezembe kaptam a könyvet már gyanús volt, hogy én ezt olvastam valamikor régen. A Halálfiaihoz írta kiegészítésnek, pótléknak Babits, azt pedig biztosan olvastam, ott is virítottak az aláhúzásaim a kötetben. A hatvan oldal fele táján jött az aha-élmény, hogy igen, már rémlik a dolog.

Ettől függetlenül egy cseppet sem bántam meg, hogy újra elolvastam, mert Babits ragyogóan megteremtette az általam elvárt hangulatot, remek szórakozás volt olvasnia régi időkről, ahogy a régi Szekszárdon zajlott az élet.

 Az előző résszel ellentétben most pont azt kaptam, amit vártam, kedves, mókás, sokszor megható történetek a családról, elsősorban a gyerekekről, igazi Váratlan utazás hangulatba ringattam magam.

Azért is tetszett, mert Anne gyermekeiben felismerni véltem az enyémet, összeszorult a szívem, ha bántották őket, és örvendezett a lelkem, ha jó véget ért a kaland, és elvonultak a felhők Anne otthona fölül. 

Ez a rész hasonlított leginkább novellafüzérre eddig, nem sok koherenciát lehetett felfedezni az egyes fejezetek között, de nekem pont ez adta meg a báját, hasonlított az Avenloa-i krónikák első részéhez, persze itt azért mégiscsak időrendben haladt  a történet, sorra születtek a gyerekek, és ahogy egyre nagyobbak lettek, ki-ki belekeveredett a maga kalamajkájába, amit aztán érdekes módon nem is Anne, hanem maga az élet oldott meg mindig.

Remélem a következő rész is hasonló lesz, szívesen olvasok még efféle történeteket. Aztán lassan a végére érek a sorozatnak, és el kell búcsúznom Anne-től, de Montgomery biztos jelen lesz az olvasmányaim között még egy ideig.

 Eddig elég vegyes volt a véleményem Akunyinról: az Azazel nagyon tetszett, a Török csel viszont meglehetősen unalmasra sikeredett, úgyhogy nagyon kíváncsian vártam a harmadik részt. Azt kell mondjam, ez a rész a kettő között helyezkedik el, a Török cselnél azért lényegesen szórakoztatóbb, de számomra nem hozza az Azazel színvonalát. 

A témaválasztás nagyon jó, már Agatha Christie-nél is nagyon szerettem a közlekedési eszközökön, vonaton, hajón zajló történeteket, a luxus hajók is mindig vonzottak. De pont itt a probléma, hogy kezdem Akunyint a krimi királynőjével összehasonlítani, és ez nem kedvez a számára. Amikor kivettem ezt a könyvet a könyvtárból, pont beszéltük is a könyvtáros hölggyel, hogy nem érti ezt az "orosz Agatha Christie" szlogent, miért nem elég, ha Akunyin csak Akunyin. Persze gondolom ez mindig jó marketingfogás, egy krimiírót A.C.-hez hasonlítani, de kezdem úgy érezni, hogy Akunyintól mást kell várnom, ha igazán élvezni akarom a munkásságát. 

Nekem jelen esetben nem volt elég szövevényes a történet, a szereplők is kissé kidolgozatlanok voltak, összességében egy közepes krimit olvastam, ami azért nem tántorított el attól, hogy máskor is kézbe vegyem Akunyint.

 Mivel esküvő-mániás vagyok, meglehetősen sokat vártam ettől a résztől, amit sajnos nagyon nem teljesített be. Azt hittem, hogy majd oldalakon keresztül olvashatok egy igazi békebeli esküvőről, a ruhákról, ételekről, a díszítésről, és kis szívet melengető, megmosolyogtató sztorikat az eseménnyel kapcsolatban.

Ehelyett ez a része a történetnek csak igen kevés helyett kapott a könyvben, Anne szerény körülmények között hipp-hopp férjhez ment, és elköltözött Glenbe. A hely számomra nem ér Avonlea közelébe, hidegebb-ridegebb, a lakói sem annyira szimpatikusak. Jim kapitány rokonszenves figura ugyan, és Miss Cornelia férfiellenes kirohanásain is jókat mulattam, Leslie alakja viszont egyáltalán nem tudott megragadni, de azért szurkoltam neki, hogy végre jóra forduljon az élete. 

Azt hiszem nem spoiler, hogy Montgomery megoldja végül a dolgokat, hiszen ezért szeretjük, méghozzá szerintem igen eredeti módon, ez a legjobb része a regénynek, és innen már pörögnek az események, de sajnos ez már csak az utolsó ötven oldal, ami azért kevéske egy ilyen terjedelmű (295 oldal) kötetnél.

 Cseri dobta nekem a labdát, úgyhogy most megtudhatjátok, én melyik regény hős (de inkább hősnő:-) bőrébe bújnék.

A legkézenfekfőbb persze Anne (Zöld Oromból, én továbbra is így hívom, jobban tetszik ez a kifejezés, mint a regénybeli Zöldmanzárdos Ház).

  Mindenképpen olyan valakit választanék, aki boldogságban, szeretetben él, lehetőleg vidéken, egy szép nagy házban, vagy egy kastélyban. Ilyen szempontból az Austen hősnők is szóba jöhetnek, leginkább talán a kedvencem Elinor Dashwood.

És lennék szívesen Miss Marple is, bár egy kicsit elbizonytalanít a férj-gyerekek hiánya, de azt hiszem, ő így is teljes életet él.

És hogy kinek adnám tovább? Hóvirágnak és Ildynek

 Azt hiszem Gavalda is arra a sorsra jut, hogy minden könyvét el kell olvasnom (oly sokan várnak már erre, mindenkinek köszönöm a türelmet :-)). Micsoda fordulat, ugye? Végül nem a Vigaszággal folytattam, mint a múltkor ígértem, mert ezt többen dicsérték, és egyébként is szembejött a könyvtárban, és nem volt szívem otthagyni. És milyen jól tettem!

Gavalda egyszerűen zseniális, és kikérem magamnak, hogy nyálas lenne, igazán nem mondható el rólam, hogy az öncélú romantika rajongója lennék, és itt kérem, minden a helyén volt, a befejezéssel együtt. Gavalda igenis igényes szépirodalmat ír, felejtsük már el, hogy az igazi irodalomban a szenvedés nem oldódhat fel megváltásban és happy endben!

Igazi mélységek, gyötrelmes életek vannak a történetben, de közben olyan könnyedséggel ellensúlyozza ezeket a szerző az apró gyönyörűségekkel, a mindennapok örömteli pillanataival, és olyan gyönyörű katarzist ad a boldog befejezéssel, hogy egyszerűen nem bírok belekötni semmibe.

Nekem nagyon bejött a szerkezet is, a rövid kis szakaszok, a sok párbeszéd, és azt sem bánom, hogy egy hatszáz oldalas könyvet két nap alatt el tudtam olvasni, kell egy kis sikerélmény néha, na.

Ezzel a könyvével Gavalda nálam már-már Lucy Maud Montgomery magasságaiba emelkedett, ő az, aki ennyire vissza tudja adni a hitem az emberekbe, és abba, hogy az élet szép, csak elég nyitott szemmel és nyitott szívvel  járnunk a világban, hogy észrevegyük.

Ja, és nagyon emlékeztetett A sündisznó eleganciájára is, csak a felesleges filózás nélkül, persze elsősorban biztos Párizs miatt, meg azért mert itt is sok kulturális utalást kaptam, meg talán a szereplők is hasonlóan bukdácsoltak az élet rögös útjain (ja azt még nem írtam, hogy az Együtt lehetnénkben Philu lett az abszolút kedvencem, egyszerűen imádtam:-)).

 Zsinórban olvastam a második és harmadik részt, és az első rész is csak pár könyvnyire van tőlem, úgyhogy nekem kifejezettem idegesítő volt, és stílusban is gyenge ezen kötet eleje, ahol összefoglalót kapunk az eddigiekről, meg általában a vissszautalások az előző könyvekre. Persze értem én, hogy kell ezt, mert már oly régen olvasta a többség, hogy nem emlékezhet minden részletre, kérdés, hogy kell-e minden részletre emlékezni, vagy érthető a szöveg önmagában is, mert szerintem igen.

Ettől függetlenül lendületes volt a regény egésze, nem volt időm unatkozni, bár egy kicsit talán kevésbé volt izgalmas, mint a második rész, de sokak szerint az már úgyis zsúfolt volt kicsit. Itt azt gondolom sikerült megtalálni az egyensúlyt, nálam ez a rész is überelte az elsőt, voltak részek ahol a másodikat is, de összességében még mindig elmaradt a tökéletes élménytől, mint amit a Mocskos meló nyújtott, nálam továbbra is az marad a Moore-favorit.

Tetszett a több szemszögből bemutatott történet, a rövid kis alfejezetek filmszerűen gyors vágásokra adtak lehetőséget. Ami pedig a legnagyobb örömet jelentette, hogy ebben a részben végre megjelentek a lírai, már-már filozófikusan mélyebb gondolatok, ami érzésem szerint bőven elfér egy ilyen jellegű műben is, és ezt tudta Moore tökéletesen megvalósítani a Mocskos melóban, és ez az ami számomra emel annyit a szórakoztató irodalom színvonalán, hogy megkülönbözteti az igazán igényest a tinglitanglitól.

Ezért tetszett nagyon Okata figurája, a kedvencem volt ebben a részben, és gyönyörűen ellensúlyozta Abby karakterét, aki egyébként is kicsit visszavett a tempóból érzésem szerint.  

A lezárással nem vagyok tökéletesen elégedett a tekintetben, hogy számomra még mindig egy kicsit nyitva marad a történet, mintha Moore nem zárná ki, hogy ír egy negyedik részt is, ami persze nem lenne feltétlenül baj. :-)

 Ez a sorozat is olyan lesz szerintem (pláne, hogy közben már a harmadik részt is elkezdtem olvasni), hogy inkább emelkedik a színvonal, mint csökken, és ez kellett is nagyon, mivel az első részből még sok mindent hiányoltam. Ebbe a részbe már egy csomó pluszt, új szálat, új szereplőt belepakolt Moore, és van akinek ez már sok, de számomra határozottan izgalmasabb, fejkapkodósabb olvasmánnyá tette a második részt.

Sokat árnyalt a vámpírok megjelenítésén, jelentős lépést téve számomra az egyediség felé. Abby figurája pedig rettenetesen ott van, bár személy szerint rühellem a csajt, de nagyon földobta a regényt a szövege, naplóbejegyzései, az egész idegesítő, legszívesebben kitekerném a nyakát lénye. A fájó csak az, hogy ilyen lányok tényleg vannak, Moore totál eltalálta egy nemzedék, szubkultúra megjelenítését, már-már társadalomkritikába hajlóan pontosan kidolgozott a mocskos szájú gót eszement karaktere.

Szóval jó tempóban pörögnek az események a végkifejletig, és jó csavarnak érzem a lezárást (bár inkább nyitva hagyást) is, de akkor biztos nem tetszett volna, ha nincs a kezemben frissen, melegen a folytatás, így meleg váltással nagyon jó volt olvasni, de ha hónapokat vagy még többet kellett volna várnom a harmadik részre, asszem lekaparom a falat az izgalomtól.

Külön plusz pont viszont az utószóért,  eddig is szerettem a Császár figuráját, de most már tényleg értem is.

A Szél árnyéka nagy kedvencem, úgyhogy sokat vártam ettől a kötettől, amiben Zafón újra elröpít a régi Barcelonába, és szerencsére nem csalódtam, bár kicsit azért mást kaptam, mint a szerző előző regényében.

Az Angyali játszma sokkal komorabb, gótikusabb, rémregényesebb volt mint a Szél árnyéka, de feltűnnek a már ismert és imádott helyszínek, mint Semperéék könyvesboltja meg az Elfeledett Könyvek Temetője, és Zafón stílusa, tehetsége is ugyanaz, megetette velem ezt a tőlem kissé távolabb álló történetet is. Még pont annyi volt benne az izgalom, vér és hullák, amennyit el bírok viselni, és közben úgy csillogott a humor, a humánum, sorjáztak a kedves szereplők,  hogy csak úgy faltam az oldalakat.

Habár nem állt teljesen össze a kirakós, de azért érteni vélem a regényt, nem maradt bennem nagy hiányérzet, számomra elfogadható a lezárás is, de mivel nem teljesen ezt vártam, ez sorolja nálam egy kicsit Zafón előző műve után ezt a történetet. Persze még így is bekerül az abszolút maradandó olvasmányok közé, Zafón úgy látszik nem tud tévedni, biztos kézzel  a szívembe talál, bármit írjon is, úgyhogy várom a többi barcelonai történetet, az ódon, baljós hangulatot, jól megírt szereplőket.