Habár hallottam erről a részről, hogy sokaknak csalódás volt az Azazel után, azért nem mertem kihagyni, hátha valami fontos információ fog hiányozni a többi rész olvasásakor. Így is nagyon örülök, hogy sorban olvasom a sorozatot, mindenkinek ezt is ajánlom, mert szerintem az első részt nem olvasva, elég nehéz megérteni Fandorin jellemét, viselkedését, emellett Akunyin több helyen is utalt az első részre.

Igazából a kötet mindent hozott, ami miatt beleszerettem a szerzőbe: kitűnő hangulatteremtés, ragyogó jellemábrázolás, még a mellékszereplők is tökéletesen, könnyedén megrajzolva. Viszont a cselekmény számomra rendkívül unalmas volt, persze felkészültem lelkileg a háborús történetre, és próbáltam is a legtöbbet kihozni belőle, de megmondom őszintén, ha nem Fandorinról lett volna szó, lehet, hogy végig sem olvasom.

A végén megvolt a csattanó, amit elvártam, azzal nincs is gond, de közben sokszor elvesztettem a fonalat a különböző hadműveleteket olvasva. Mindenképpen sort kerítek a következő kötetekre is, szeretnék még olvasni Fandorin kalandjairól békében is.

 Tesóm kérte szülinapjára, és mivel sokan dicsérték a molyon, lelkesen megvettem neki, csak akkor lombozódtam le egy kicsit, amikor húgom nem egyértelmű tetszés nyilvánítással adta tovább. Mondta, hogy kíváncsi a véleményemre, mert számára elég ellentmondásos volt ez a regény.

Ahogy elkezdtem olvasni, az első száz oldalon végig az járt a fejemben, hogy igaza van a tesómnak, tényleg valami nem stimmel  itt. Lekötött a történet, és felcsillant egy-egy nagyon szép és igaz gondolat, de összességében nem tetszett a sok okoskodás, olyan férfiasan racionálisnak tetszettek a gondolatmenetek, és nem értettem semmit, hiszen nő írta, mind a két főszereplő nő...

Vártam, hogy mikor indul  be igazán, és amikor ez megtörtént, magával ragadott. Mert megjelent Ozu úr, elrabolta a szívemet, érdekes módon ő jelenítette meg a rég várt női princípiumot, kedves volt, előítéletektől mentes, finom lelkű, egy igazi csoda. Aztán lassan összeállt minden, már értettem Renée-t és Palomát, megértettem a cím szimbolikáját is, és félig meddig talán azt is, hogy miért így, ilyen bevezetővel kellett megírni, elfogadtam a végkifejletet, láttam az értelmét, rájöttem, hogy egy nagyon jól felépített történettel van dolgom.

Ettől függetlenül most is azt mondom, hogy jobban, szebben is meg lehetett volna írni az elejét, kevesebb filozófai eszmefuttatással számomra igazi kedvenc lenne. Így "csak" egy nagyon jó könyv, ami elgondolkodtat, Requiemet hallgatok (régi kedvenc) miatta és Anna Kareninát fogok olvasni, mert már nagyon időszerű lesz.

 Moore a szórakoztatás nagymestere, ezt el kell ismerni, de valahogy ez a könyve nekem kicsit inkább csalódás volt. A Biff óta úgy vagyok vele, hogy valamiért nagyon bejön nekem a szerző, aztán jött a Mocskos meló, és teljesen elvarázsolt. Nem nagyon olvasok vámpíros könyveket, de mivel tesóm, aki kifejezetten iszonyodik tőlük, megnyugtatott, hogy nincs mitől tartanom, és motivált  az is, hogy hamarosan megjelenik a harmadik rész, addig meg le kéne nyomnom az első kettőt, így közepes lelkesedéssel ugyan, de nekiálltam. A Biff és a Mocskos meló azért tetszett elsősorban, mert nagyon eredetinek tartottam az alapötletet, valami ilyet vártam a vámpírok terén is, hogy talán Moore-nak sikerül teljesen új perspektívába állítani a vérszívók világát, de ez úgy érzem, nem sikerült neki. Ugyanazokat a kliséket kaptam, amik hiányos vámpírműveltségem ellenére bennem élnek ezen lényekről, ebből a szempontból számomra semmi újjal nem tudott a szerző előállni. Az is baj volt, hogy a két főszereplő nem volt valami szimpatikus, nem igazán tudtam azonosulni a helyzettel, az ő kapcsolatukkal, még az a rész tetszett a legjobban, amikor a kis málészájú főhős drasztikus lépésre szánja el magát a dominaként viselkedő vámpírlánnyal szemben. A Mocskos melóból ismert szereplők, Rivera és a Császár viszont ismét hozták a formájukat, kellemes meglepetés volt őket viszontlátni. Összességében kellemes szórakozás volt, és kíváncsi vagyok a folytatásokra is, de Moore-tól azért többet vártam. Ja, és néhol kifejezetten Vavyan Fable-s volt a humora, akit viszont nem bírok.

 Az első kötethez tudnám hasonlítani a rám gyakorolt hatás tekintetében ezt a negyediket: nem volt üresjárat, nehezen beindulás meg unalmasabb részek, csak tiszta varázslat. Az egészet megalapozta, hogy már az első oldalon megismerjük a Szélfútta Nyárfa-lakot (nekem már majdnem erre az elnevezésre is lehetne könyvet alapozni, pláne ha az illető elvarázsolt házikó a Szellem-közben található) és bűbájos lakóit, és a későbbiekben oldalról oldalra sorjáznak a feledhetetlen szereplők, izgalmas és szívmelengető történetek, és közben azt vesszük észre, hogy elrepült a három év, és lelkünkben fájdalommal ott kell hagynunk Locsi nénit, Rebeca Dew-t és a többieket. Csak egy vigasztal, hogy a következő részben Anne férjhez megy, és vélhetőleg az sem lesz semmi. Ez  volt az a kötet, ahol a legerősebben éreztem olvasáskor, hogy igen, ez ugyanaz az érzés, mint amikor Váratlan utazást nézek, és kezd egyre inkább a szívemhez nőni az Európa kiadós változat is, meg tudom már érteni, hogy valaki miért ragaszkodik ehhez. 

 Peter Mayle is az az író, akinek szívesen olvasom minden könyvét, nem is tudom, hogy előbb voltam Provence rajongó és úgy találtam Mayle-ra, vagy fordítva. Mindenesetre szívem csücske a  Mediterráneum, Provence, Toszkána, és mindig szívesen olvasok róluk útibeszámolót is, de Mayle gasztronómiai kalandregényeit  még inkább. Ehhez képest, ahogy elnézem, viszonylag régen olvastam tőle, a blogon még nem is volt szó róla. Pedig nagyon kellemes kikapcsolódást jelent minden alkalommal, gördülékenyen, jó stílusban ír, borokról, ételekről, gazdagokról, tipikusan olyan író, aki segít elfeledtetni a szürke valóságot. Nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést, pusztán szórakoztat, jelen esetben lenyűgöző kulisszák közé helyezve egy meglehetősen átlagos krimit. Különösebben izgalmasnak nem mondható a történet, a szereplők kellemesen elborozgatnak, étteremről étteremre járva, a bűnügyi szál inkább csak töltelék a tájleírások, nyálmirigyeket beindító ételkülönlegességek és a pazar borok között. Ínyenceknek, napfényes nyugalomra vágyóknak kitűnő búfelejtő.

 Boldogult lánykoromban, lassan több mint tíz éve, sorra olvastam Barnes műveit, tetszett nagyon a Dumáljuk meg rendesen és a Szerelem meg miegymás, aztán valahogy a Világ történeténél elfogyott a lelkesedés, de azért Barnes ott volt mindig Tony Parsons és Nick Hornby mellett, mint olyan író, akinek szeretem a stílusát, bejönnek a témaválasztásai. Humoros, könnyed, mégsem triviális regényei miatt szeretem ezt a triumvirátust, de míg Hornby egyre másra szerez feledhetetlen olvasmányélményeket jelenleg is, úgy Barnesban csalódnom kellett, csakúgy, mint nem is olyan régen Parsonsban. Az Anglia, Anglia alapötlete nagyon jó, szeretem a szokatlan, nagyívű projektekről szóló történeteket, a megvalósítás mégsem meggyőző, jócskán elmaradt számomra pl. Paul Torday Lazacfogás Jemenben című regényétől, ami szintén egy nagyratörő, már-már kivitelezhetetlennek tűnő terv megvalósításáról szól. Pedig az eleje nagyon ígéretesnek tűnt, és a vége sem volt rossz, bár nem erre számítottam, jó kis utópia lehetett volna, ezt a műfajt is szeretem, de voltak részek, amik nálam kiverték a biztosítékot, gondolok itt Jack Pitman perzverzségeinek meglehetősen plasztikus ám a történet szempontjából szerintem felesleges leírására. Összességében nem tudtam azonosulni senkivel, még Paul volt a legszimpatikusabb, de aztán egy húzással őt is ellehetetlenítette a szememben a szerző. Szemet vetettem pedig a Flaubert papagájára is, nem tudom ezek után neki merjek-e állni...

 Egyre másra újabb krimiszerzőket fedezek fel, hogy lassan már csak krimit olvassak (na meg Lucy Maud Montgomeryt:-). Akunyin már régen várólistás volt, nagyon kíváncsi voltam a múlt századi krimire az orosz Agatha Christie tollából, főleg A fekete zongora után, szívesen olvastam volna valami hasonlót, és ezt Akunyin regényében meg is kaptam. Az oroszoktól mindig tartok kicsit, de lassan rá kell jönnöm, hogy ez is csak előítélet, és eljön még a nap, amikor majd az orosz olvasmányokat is halmozom, Akunyin legalábbis most sűrűn lesz vendég nálam. Fandorin belopta magát a szívembe, nagyon szerethető figura, és a többi szereplő is annyira élt, annyira valóságos volt számomra, hogy el kell ismernem Akunyin valóban jól ír, bár intellektuálisnak nem nevezném különösképpen, ezzel a jelzővel próbálják eladni a sznoboknak gondolom, egyszerűen  igényesen megírt, jól felépített szórakoztató irodalommal van dolgunk az Azazel esetében, és persze ez sem kevés. Jó, mondjuk a sütis kirimikkel összehasonlítva intellektuális, de ez nem nagy művészet. Mindenesetre várom a további részeket, bár a másodiktól egy kissé elijedtem, mert állítólag nem hozza az Azazel színvonalát, no majd meglátjuk.

 Most, hogy már csak egy magyarul megjelent Hannah Swensen van vissza nekem, kicsit kutatgattam, hogy hány részes is a sorozat. Angolul most fog megjelenni a 13. rész, tehát az Illia kiadó kb. a sorozat feléig jutott el, és bár rákérdeztem náluk, mik a terveik a többi résszel, eleddig nem érkezett válasz. Mivel a 6. rész is tavaly jelent meg, ezért nem sok jót nézek ki a dologból, pedig annak ellenére, hogy továbbra sem tartom irodalmi műremeknek, a szórakoztató irodalomnak akkor is azt a szeletét (hogy stílszerű legyek) képviselik Hannah kalandjai, ami sokszor kifejezetten jólesik a lelkemnek. Kezdem egészen megszokni a Lake Eden-i figurákat, és kíváncsi vagyok Hannah sorsára. Mondjuk számomra egyre inkább világos, hogy csak Norman lehet a befutó, a humorral kapcsolatos bölcsességből is ez derült ki, de egyszerűen le tudnám kaparni a falat, amikor Hannah Twilightba illő módon reagál Mike csinos pofijára. Szeretném hinni, hogy azért ennyire nem sekélyes a csaj. Most Mose viszont nem idegesített, sikerült egy olyan vonulatot beleszőni a sztoriba, ami indokolta, hogy mért foglalkozik annyit a főhősnő a macska tányérjával. Tetszettek a kényszerpihenőn otthonlévő Bill ténykedései is, humorban valahogy kifejezetten bővelkedett ez a rész. A krimi oldalról még mindig hiányzik a finesz, egyszerűen úgy érzem, hogy Swensen kisasszonynak nincs is annyira jó érzéke a nyomozáshoz, különben nem az lenne minden kötet vége, hogy úgy kell kimenekíteni a gyilkos karmaiból. A mostani banánhéjat, amin elcsúszott, különösen amatőrnek ítéltem meg, kis körültekintéssel elkerülhető lett volna a végkifejlet, persze akkor hol lett volna az izgalom. A címadó tortácska receptje pedig isteninek tűnik, szintén várólistára került, bár a múltkori kötet ananászosát sem sikerült még megsütni.

 Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy mit is írhatnék róla, ugyanis eléggé ellentmondásos benyomások maradtak bennem. Lehetett volna kedvenc is, minden feltétel adott volt: fantáziadús mese, érdekes szereplők, egzotikus helyszínek, és mindez nagyon jó stílusban megírva. Emlékeztetett egyszerre sok mindenre, felrémlett a Szél árnyéka meg a Könnymutatványosok legendája is, végül is az utóbbival került aztán egy kategóriába atekintetben, hogy habár lenyűgözött a regény világa és biztos, hogy maradandó olvasmányélmény, valami mégis hiányzott ahhoz, hogy igazán elégedetten tegyem le a könyvet. Az eleje csodásan indult, a gróf kastélya igazi bravúr, de aztán a közepén ellaposodott (félre is tettem akkor Anne kedvéért:-), hogy végül Londonban megint egy kicsit izgalmasabb legyen. A befejezés viszont megint nem a szám íze szerint valóra sikerült, úgyhogy ha ezt mind össszeadjuk, több is hiányzik itt a tökéletességhez, mint egy hajszálnyi. Visszagondolva az maradt meg, hogy rengeteg érdekes, megkapó történetet olvashattam, valahogy számomra mégsem állt össze kerek egésszé. Ettől eltekintve érdekelne az írótól a Jégmezők című regény is, erről valahogy nem hallani annyit mint a Szalamandráról, pedig szintén ígéretesnek tűnik.

 És ismét itt van Anne, gondolom már senki nem lepődik meg ezen. Ez a rész szenzációs volt, pedig az elején féltem, hogy biztos uncsi lesz az egyetemi élet Avonlea-hez képest, de az évszakok Kingsportban is gyönyörűen váltakoztak, na meg persze a szünetekben újra gyönyörködhettünk a vidéki tájban is. Aztán meg ott volt Patty háza meg Phil, megannyi szerelmi történet, és habár a filmből tudtam, hogy ki nyeri el Anne szívét, azért egy kissé idegeskedtem ezen a bohó leányzón, hogy nem látja meg, ami az orra előtt van. A végén azért megkaptam az ezirányú katarzisomat is, nem is bírtam volna ki a következő részig. Viszont egyre jobban érzem, hogy a legjobb lenne együltő helyemben befalni az összes kötetet, bár az is igaz, hogy így kicsit lassabban csöpögtetve, mindig van, ami felvidítson és fényt hozzon az életembe. Egyébként ezt a részt a másik változatban sikerült kivennem a könyvtárból. Ez jelent meg először és sokaknak kedvenc, nekem viszont továbbra is szimpatikusabb a zöld kiadás, habár a regény élvezeti értékéből azért nem vont le ez sem semmit. Igazándiból nem tudom hová tenni Rényi Krisztina illusztrációit: vannak szépen kidolgozott korhű részletek a rajzain, de összességében nekem eléggé iskoláslányos. A zöld kiadás viszont a tapétaminta és a vastag sárgásabb lapok miatt kedvenc, és ebben belül nincsenek illusztrációk, csak a kép a címlapon, ami viszont szintén Rényi Krisztina munkája. Azért arra kíváncsi lennék, hogy mondjuk Szegedi Katalin mit tudna kihozni a témából.

Köszönöm Fiorellának a lehetőséget, íme a játék:

 "Egy szórakoztató játékra hívja az orosházi Justh Zsigmond Könyvtár a játékos lelkületűeket.

Először idegenkedtem Anna Gavaldától: hogy a Nők Lapjában olvastam-e tőle valamit, vagy csak egyszerűen jött a szokásos megérzésem, már nem emlékszem, mindenesetre nem túl jól megírt, kicsit nyálas, ugyanakkor művészieskedő regényeket társítottam előítéleteimben a szerzőhöz. Aztán oly sok jót hallottam róla, és azt is észrevettem, hogy a rajongótáborát törvénytisztelő, számomra mértékadó polgárok alkotják, és egyszer csak elkezdtem várni franciás könnyedségét, imádnivaló szereplőit, mediterrán báját. Olvasatlanul rehabilitáltam magamban, és reménykedtem, hogy még talán új kedvencet is avathatok. Talán nem jó kötettel kezdtem (de mit csináljak, ez volt bent a könyvtárban), hiszen egy két óra alatt, akár a fogorvosi váróban elolvasható művecske nem biztos, hogy tükrözi egy író igazi tehetségét (persze ez is sikerült már néhányaknak, elég ha csak Bariccora gondolunk), de ez sajnos nekem kevés volt, nem teljesítette be az elvárásaimat. Folyton Brunella Gasperini Mi és ők-je járt a fejemben, ami nagy kedvencem, és ugyanúgy több testvérről szól, igaz, hogy nem négyről hanem háromról, persze ők fiatalabbak, de hasonlóan keresik az utat, félnek a felnőttségtől, siratják az elveszett gyerekkort. Ez még persze nem lenne baj, mert szívesen olvasok olyan történeteket több változatban is, amik különösen közel állnak a szívemhez, de sajnos Gasperini könyvétől eltérően, nekem Gavalda könyve stílusában sem volt elég egyedi, a humora sem elégített ki, a történetet is vázlatosnak, összeollózottnak éreztem, úgy éreztem, hogy ezt akár én is megírhattam volna. Ettől függetlenül kap majd még egy lehetőséget, a Vigaszág már ott vár anyósom polcán.

Kicsit nehezen indult be nekem ez a második rész, de amint megjelent Levendula néni, el voltam veszve. Kár, hogy ez csak a könyv közepe táján következett be, addig megvallom őszintén kicsit untattak a faluszépítők meg az iskolás gyerekek, holott rendkívül helyes történeteket olvastam, meg imádtam Davyt és Mr. Harrisont, de valahogy mégsem akart kerek egésszé összeállni a dolog. Aztán jött a kis kőház, a Visszhang kunyhó a csodás kerttel és egy elragadó szerelmi történettel, na én ezt várom az Anne sorozattól: lehet, hogy egy kissé szirupos, de teljesen másként, szebbnek tudom látni tőle a világot, és nekem egy könyvben majdnem ez a legfontosabb.

A Rokon lelkek társaságát (milyen misztikusan jó cím, nem?), mint oly sok olvasmányomat mostanság, a molynak köszönhetem. Ha nem olvasom miestas elragadtatott értékelését , talán sohasem keveredek közelebbi barátságba Nicholson könyvével, bármennyire is fillérekért adták az Alexandrában. Bár nekem nem volt akkora katarzis, azért kár lett volna kihagyni, mert egy nagyon jól megírt, filmszerűen izgalmas regényt olvastam el röpke egy nap alatt, ami mutatja, hogy mennyire lekötött és olvastatta magát a kötet. Számomra lassan indult a történet, de persze később rájöttem, hogy kellett ez a nihil a főhős fejlődéstörténetének megalapozásához, meg aztán igen hamar be is indultak az események, és egyre inkább magába szippantott a nyomasztó, feszültségekkel teli történet. Tetszett, hogy nem egy egyszerű thrillert olvashattam -bár az a része is nagyon jól van megírva, sőt - hanem tele van a könyv filozófiával, szimbólumokkal, igen sok gondolkodnivalót adott, főleg a vége. Igazándiból a vége miatt mondom, hogy nem lett kedvenc, nekem valahogy nagyon sok elvarratlan szál maradt, vagy csak lassú felfogású vagyok, no meg számomra a stílus is döcögött néha, de ez már csak szőrözés.

 Láttam a filmet még nagyon régen, és úgy emlékszem tetszett, ettől függetlenül a végére hagytam ezt a regényt Hornbytól, először szerettem volna tőle olyan történeteket olvasni, amelyeket még nem ismerek. Meg féltem is, hogy így, hogy ismerem a sztorit (meglepő módon elég sok mindenre emlékeztem), unni fogom a könyvet. Na, ebből nem lett semmi, hihetetlenül élveztem Hornby humorát, szinte minden oldalon találtam valami kacagnivalót, amit aztán lelkesen fel is olvastam a férjemnek, bizonyítandó, hogy Hornby mennyire remek író, mert sajnos ő a Pop, csajok, satöbbi után levette a kezét  a szerzőről, annyira nem tetszett neki. Mondjuk nekem sem, de a többi Hornbyból kiindulva tudtam én, hogy vannak még itt gyöngyszemek, és ez a kötet tényleg különlegesen jónak bizonyult. Will és Marcus nekem nagyon szimpatikusak voltak, mindkettőjük sorsáról szívesen olvastam, és bár az utolsó húsz oldalon nekem kicsit ellaposodott a könyv addig sodró lenülete, jelen esetben a végkifejletben sem láttam semmi kivetnivalót.

 És megint egy krimi, Agatha Christie nyomdokain járó, szelíd és szolid, ráadásul pedig a boldog békeidőkben játszódik, ami óriási pluszt ad hozzá, hiszen ez a világ nagyon-nagyon közel áll hozzám, Baráth Katalin pedig azzal a csodálatos könnyedséggel festi meg a kisasszonyok világát, ahogy új kedvencem Lucy Maud Montgomery. Azt hiszem Baráth Katalin is  a kedvencem lesz, csak írjon még ilyen bájos, fordulatos történeteket, az se baj, ha nem krimi, csak olvashassak még a századelő kisvárosáról, amilyen talán a régi-régi Szekszárd is lehetett, és ahol nagyon szerettem volna élni én is kamaszkoromban és talán még ma is. Valószínűleg ezért sem ragadott meg annyira a kötet végén álló két novella - ha mégolyan remek ötlet is Poirot megidézése például -mert nem Ókanizsán, idilli álomlakhelyemen játszódott. Meg az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a novellákat olvasva még a regényben jártam, és a befejezésen búsongtam, amely nem volt igazán romantikus az én lelkemnek. A szerelmi szál sajnos nem a én ízlésem szerint alakult, de ettől függetlenül remekül szórakoztam, és külön örülök annak, hogy egy első könyves magyar írónő szerzett nekem kellemes perceket. Csak így tovább, Baráth Katalin!

 Nagyon sok újító szakácskönyvet olvastam, forgattam már, szeretem az egzotikus ételeket, a nem mindennnapi hozzávalókat. Eddig nem voltam az a hagyományos háziasszony, aki minden vasárnap húslevest tálal és sátoros ünnepekkor töltött káposztát főz, de most Bereznaytól ihletet kaptam, beleszerettem a hagyományos magyar konyhába. Egyébként enni eddig is szerettem a hortobágyi palacsintát meg a tojásos nokedlit, de valahogy mindig úgy alakítottam, hogy valaki megcsinálja helyettem. Most viszont- túl a harincas évek derekán, majd tíz évnyi házassággal mögöttem és Bereznayval az oldalamon - úgy döntöttem, hogy igazi mai magyar háziasszonnyá fejlesztem fel magam, és behozom a konyhámba az újító szellem mellé a tradíciókat is. Bereznay tökéletesen ötvözi e kettőt a könyvében, szerintem mindenki beszerezhetné a Horváth Ilonája mellé. Igaz, hogy nem annyira átfogó mint a nagy klasszikus, viszont gyönyörű kivitelű, megállja a helyét bármelyik külöldi sikerszakács könyve mellett.

 Még mindig vannak lemaradásaim Szabó Magdából, pedig nagyon szeretem őt olvasni. Érdekes, hogy nem vágytam mostanában megrendítő, megrázó olvasmányra, ez a kötet mégis elemi erővel vonzott, nagy katarzist vártam tőle. Új kedvencet azért nem avattam, de nagyon magával ragadó olvasmány  volt, kiváló szereplőkkel, feszesen megírt történettel. Vékonyka kis kötetben a tömény valóság, sorsok, évek, bánatok. Olyan indulatokat váltott ki belőlem egyes szereplőkkel szemben, hogy szerettem volna, ha egészen nyilvánvalóan, népmesei módon megbűnhődnek, és mivel ez elmaradt (persze értem én, hogy nem lehet ilyet), egy kicsit azért kielégítetlenül tettem le a kötetet. Igazándiból olvastam volna még tovább, hogy kivel mi lesz végül, de ezt már az én képzeletemnek kell kitervelnie, úgyhogy azt hiszem elfoglalja még egy ideig a gondolataimat ez a történet.

2017-es UPDATE: A Jaffa sorozatában ez a regény is kapott modern borítót, de engem még mindig nem győzött meg igazán ez a képi világ. Viszont azt meg kell hagyni, hogy legalább egymáshoz illenek a borítók, ami nyilván nem hátrány egy ilyen sorozatban. Meg persze depresszív regényhez, depresszív borító dukál, értem én.

 Már már azt hittem, hogy teljesen Montgomery bűvkörébe kerültem, és az olvasmánylistám az idők végezetéig egy síma, egy fordított alapon szerveződik majd, amikor is minden egyéb olvasmány után kell következzen egy Montgomery. Ez csak azért lett volna kínos, mert egy idő után kivégeztem volna az életművet, és mivel nem nagyon szeretek újraolvasni, még a legkedvecebbeket sem, ezért csak ültem volna nagy bánatomban... Az életmű kivégzése továbbra is terv, de letettem a rózsaszín szemüveget, és látom már, hogy Montgomery sem tökéletes, ami egyrészt megnyugtató, másrészt meg félelmet keltő, mert most nem úgy fogok nekiállni minden egyes könyvének, hogy maga lesz a földi paradicsom, hanem ott lesz a kétely, hogy mi van, ha csak ezen kötet színvonalát éri el. Na, nem mondom, hogy nehéz olvasmány volt, vagy kellemetlen, de én nem erre számítok, ha Montgomeryt akarok olvasni, nekem ez túl komor volt, vadromantikus, olyan mint amikor Jane Austent akrsz olvasni, és helyette kapsz egy Thomas Hardyt netán Dickenst. Hiányzott a könnyedség, amit úgy értékelek a szerzőben, ami igazán élménnyé tesz egy Montgomery történetet.

 Beértük a külföldi kiadásokat, és végre nálunk is megjelent Bernie Rhodenbarr történeteinek eleddig utolsó része. Viszonylag hamar hozzájutottam a könyvhöz, és rohamtempóban el is olvastam, mivel kaptam egy felkérést, hogy rangsoroljam a köteteket a tizedik megjelenésének alkalmából. Meg kell mondjam először úgy gondoltam, hogy nagyon jó helyezést kap ez a kötet, ha nem  a legjobbat. Block most is izgalmas, jól felépített krimit tálalt nekünk, egyszerűen letehetetlen volt. A szokott figurák hozták a formájukat, és Bernie ismét annyira szerethető volt, hogy számomra egyedül elvitte volna a hátán a könyvet. Sajnos a végkifejlet nekem nagy csalódás volt, meglehetősen kusza volt a megoldás, nem is nagyon értettem, hogy ki-kicsoda, mi hogyan történt. Ez két lehetőséget vet fel, vagy én vagyok kissé lassú felfogású, vagy Block bonyolította túl a sztorit... 

Nagyon vonzott ez a könyv, főleg mert Bernie Rhodenbarr történeteihez hasonlítják, és azoknak mint tudjuk nagy rajongója vagyok. Persze ez még csak egy dolog, mert megtanultam már, hogy ne higgyek a marketingfogásoknak, de sokan méltatták, és nem utolsó sorban kedves férjemnek is kellett az új olvasnivaló, ezért megvettem. Őszintén szólva egy kicsit megbántam elhamarkodottságomat: bár vitán felül könnyed nyári olvasmány volt, nekem mégsem okozott akkora élvezetet, amekkorát vártam. Valahogy végig egy falat éreztem köztem és a regény cselekménye, szereplői között, olyan volt, mintha kívülről szemléltem  volna az eseményeket, nem tudtam igazán beleélni magam a történetbe. Volt egy-két nagyon jó jelenet, de összességében nem hagyott mély nyomokat, és nekem valahogy a humora  is langyos volt.

 Ahogy a lovardában olvastam a könyvet, öreg fák árnyékos lombja alatt, a szemközti réten libák gágogtak,  és én úgy éreztem Avonlea lehetne itt is, ha nagyon akarom. Mert Avonlea igaziból nem a gyönyörű természeti leírások miatt, vagy a rózsabimbós porcelánkészletek miatt tetszik (persze ezek is szervesen hozzátartoznak a lényegéhez), hanem az igazi békebeli emberi kapcsolatok miatt: a nyugalom szigete, de egy olyan békés világ, ahol soha nem unatkozik az ember, mindig vannak megoldandó problémák, szerelmesek cívódásai, gyereknevelés és házassági gondok, és Montgomery könnyű tolla mindent elsimít. Az ember hol elandalodik, hol fölnevet, de minden esetben boldog megelégedéssel tölti el a tökéletes végkifejlet. Habár néha olyan érzésem volt, hogy a történetek egy kaptafára íródtak, mégsem volt egy pillanatig sem unalmas, és úgy érzem évek hosszú során át tudnám olvasni az újabb és újabb kedves epizódokat Avonlea történetéből.

 Szerencsére igen rövidke volt a könyv, mert én vagy régen olvastam a Zabhegyezőt vagy tényleg nem lehet hinni a fülszövegeknek, mert míg a nagy klasszikus nekem igencsak tetszett annak idején, Benjamin Lebert utánérzésében nem találtam semmi igazán vonzót. Nem tudom, milyen a fiúk kamaszkora, vagy az internátusi élet (mondjuk utóbbiról azért romantikusabb elképzeléseim vannak), de azt azért nem gondolom, hogy ennyire unalmasan egysíkú és nyomasztó, mint ahogy Lebert lefesti. Az is lehet persze, hogy csak azért vágott ennyire mellbe, mert előző olvasmányomhoz képest meglehetősen nagy a kontraszt, míg ott csiripelnek a madarak és az élet szép, itt csak esik az eső és mindenki nagy erőkkel sajnálja magát. Lehet, hogy annyira megfogott Montgomery világa, hogy eztán már csak őt kívánom olvasni, vagy csak Lebert nem ütötte meg a szintet? No, majd meglátjuk...

 Nem ezzel akartam folytatni a Montgomery életművet, mint ahogy A kék kastélynál írtam, de jött egy lehetőség a Molyon, hogy olvasókör formájában olvassuk együtt, és ezt nem lehetett kihagyni.

Úgyhogy most előttem áll még az Anne sorozat további hét kötete, a többi LMM műről nem is beszélve, tehát egy ideig ez fogja uralni a blogot. Persze aki nem rajong a 19. századi lányregényekért, ne keseredjen el, azért igyekszem időt szakítani más jellegű olvasmányokra is.

Azt most az első kötet után már le kell szögeznem, hogy abszolút nem bánom, hogy ennyi része van Anne történetének, hiszen Avonlea az a hely, ahol legszívesebben magam is élnék, egy olyan korban, amikor még lassabban folyt az élet, és szép volt minden a természettől a monogrammos asztalkendőkig. Arról nem is beszélve, hogy azt hiszem, örök gyerek maradtam, mert még mindig ugyanazt az élvezetet okozzák az ilyen kötetek, mint lánykoromban. Sok mindenre emlékeztem a filmből, ezért a fordulatok nem leptek meg különösebben, de nem is ezért olvasom Anne-t, hanem a töretlen optimizmusáért, humanizmusáért, ahogyan minden apróságban meglátja a jót, a szépet, lehet tőle tanulni kérem szépen.

 Azt kell mondjam, hogy számomra Fluke könyvei kötetről kötetre egyre jobbak. Bár hemzsegett az elírásoktól meg fordítási hibáktól, mégis ez a rész tetszett eddig a legjobban. Főleg a krimi részét tekintve, mert most végre éreztem azt, amit eddig hiányoltam, hogy csak a legvégén derültek ki a dolgok teljes valójukban. Jó, persze sejtettem ki a gyilkos, de ez még a jó öreg Agatha Christienél is elő szokott fordulni, számomra ez nem von le a regény élvezeti értékéből akkor, ha egy kicsit bizonytalanságban tartanak, netán félrevezetnek, mint ahogy itt is próbálkozott a szerző. A magánéleti rész tekintetében sok az ismétlés, Hannah hétköznapjainak leírásánál pl. kicsit unalmas, hogy hányszor tölti tele a macska tálját, vagy hány bögre kávét iszik, azon meg már nem is csodálkozom, hogy a két pasi között most sem tudottt döntésre jutni főhősnőnk, szerintem ez így megy majd az utolsó kötetig. Én mindenesetre Normannak drukkolok, és kis apró jelekből arra következtetek, hogy a végén az írónő is őt hozza majd ki győztesnek. Ja, és végre akadt egy süti, amit biztos kipróbálok: az utolsó ananászos.