Szerencsére igen rövidke volt a könyv, mert én vagy régen olvastam a Zabhegyezőt vagy tényleg nem lehet hinni a fülszövegeknek, mert míg a nagy klasszikus nekem igencsak tetszett annak idején, Benjamin Lebert utánérzésében nem találtam semmi igazán vonzót. Nem tudom, milyen a fiúk kamaszkora, vagy az internátusi élet (mondjuk utóbbiról azért romantikusabb elképzeléseim vannak), de azt azért nem gondolom, hogy ennyire unalmasan egysíkú és nyomasztó, mint ahogy Lebert lefesti. Az is lehet persze, hogy csak azért vágott ennyire mellbe, mert előző olvasmányomhoz képest meglehetősen nagy a kontraszt, míg ott csiripelnek a madarak és az élet szép, itt csak esik az eső és mindenki nagy erőkkel sajnálja magát. Lehet, hogy annyira megfogott Montgomery világa, hogy eztán már csak őt kívánom olvasni, vagy csak Lebert nem ütötte meg a szintet? No, majd meglátjuk...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.