Bár imádom a Váratlan utazást, valahogy eddig nem volt szerencsém LMM-hez, pedig mindig is sejtettem, hogy ő az én szerzőm. A kék kastéllyal kezdtem, mert mindenki méltatta, és most már biztos vagyok benne, hogy minden művét el fogom olvasni (hamarosan az Avonlea-i krónikákkal folytatom, ott várakozik már az éjjeliszekrényemen mind a két része).

Ahogy előző olvasmányomnál is írtam, számomra nagyon fontos a boldog vég, egy olyan befejezés, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel, a jók megjutalmazódnak, a rosszakat megbüntetik. Még akkor is, ha sokaknak ez sziruposnak tűnhet, számomra így kerek a világ. Montgomery, azt hiszem, mestere ennek a műfajnak, minden sorából érződik az élet szeretete, az igazságosság. Jane Austen regényeinek a végén érzek hasonló megelégedettséget, de Montgomery stílusa egyszerűbb (a szó legnemesebb értelmében), ugyanakkor tele van humorral, költői tájleírásokkal, remek figurákkal, életteli szereplőkkel. Tipikusan olyan regény ez, ami 9-től 99 éves korig szerintem minden nőt el tud bűvölni, nekem és anyukámnak, aki szintén pár nap alatt elolvasta, nagyon tetszett,  a gyereknek meg már csak pár évet kell várnia, hogy őt is beszippanthassa LMM világa.

 Ez már a második Murakamim, és bár most sem győzött meg maradéktalanul, azért biztos, hogy fogok még tőle olvasni. Jól ír a fickó, meg kell hagyni, bár itt is volt olykor olyan érzésem, hogy nekem ez a stílus túl vontatott. Sokakkal ellentétben nekem a kétsíkú cselekmény közül inkább a reális világban játszódó tetszett jobban, persze nem feltétlenül a kalandregény része, hanem ahogy leírta a mindennapi történéseket, végig azt éreztem, hogy milyen jól kiemeli az élet apró örömeit, tetszett a főszereplő hozzáállása a világhoz, és ezért is sajnáltam, hogy az lett a vége, ami. A Világvége taszított, abszolút nem tudom elképzelni, hogy lehet így élni, nyomaszt is rendesen azóta. Bár azért kis reménysugár él bennem, hogy a végén, egy nem is olyan távoli jövőben majd visszatérnek a dolgok a rendes kerékvágásba, hiába no, happy end-függő vagyok, és nekem igazándiból az lenne a megnyugtató, a főhős ezt érdemelné, valahogy úgy a szívemhez nőtt, volt a figurájában valami nagyon megragadó számomra. 

 Itt kérek mindenkitől elnézést, aki kommentelt, és nem jelent meg neki, meg nem válaszoltam. Beállítási hiba és az én bénaságom miatt történt így. Fogok mindenkinek válaszolni, szépen sorjában. :-)

 Akkor folytatom is a rendhagyó bejegyzések sorát, mert mire hazaértem a nyaralásból kiderült, hogy díjat kaptam, duplán is. :-) Köszönöm, hogy gondoltatok rám! Mivel Hóvirág és Fiorella szinte egyszerre kértek fel a játékra, ezért remélem nem haragszanak meg, ha egy posztban reagálok rá.

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

És akikre én gondoltam:

Rita, Juci, Almost Zed, AnTalk, Dün, Cseri és Ani

Persze biztos van, aki már számtalanszor kapott ilyen díjat, vagy nem szeret játékokban részt venni, az tekintse úgy a dolgot, hogy értékelem a munkásságát. :-)

És akkor a hét dolog rólam:

1. Szeretem a filmeket.

2. Szeretem a kertemet.

3. Szeretek főzni.

4. Szeretek társasjátékozni.

5. Szeretek sétálni.

6. Szeretem a nagy családi összejöveteleket.

7. Szeretek szaunázni.

 Rendhagyó bejegyzés lesz, mert a kedves Puma felhívott keringőre, úgyhogy most részt veszek életem első netes játékában:

írjál ki tíz plusz egy könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. nevezz meg öt         bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. jó olvasást.

Úgy gondoltam, az évszaknak megfelelően pihentető, szórakoztató könyveket ajánlok: krimik, humoros könyvek, hűsítőek, mint egy jó hideg koktél. :-)

1. A.A. Milne: Micsoda négy nap

2. Brunella Gasperini: Mi és ők 

3. Erich Kästner: Három ember a hóban

4. Daniel Pennac: Foglalkozása: bűnbak

5. Efrajim Kishon: Veszett ernyő nyele

6. Gerald Durell: Családom és egyéb állatfajták

7. Giovannino Guareschi: Don Camillo kis világa

8. P.G. Wodehouse: Karikacsapás

9. Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

10. Agatha Christie: Rejtély az Antillákon

+1: egy bájos gyerekkönyv, mert gyerekkönyveket olvasni jó: Jean Webster: Nyakigláb apó

F-Andi, Fiorella, Hóvirág, Niki, Szeee, ti mit ajánlotok?

 Ez megint egy kölcsön könyv, ugyanazon barátnőmtől, akinek Fejős Éva és Vass Virág okozta rossz perceket köszönhetem, úgyhogy meglehetősen szkeptikusan áltam a műhöz. Szeretem a krimit, de a szolid fajtából, mocsok és pszichopaták nélkül, a lehető legkevesebb vérrel, ha lehet. Charlotte Link könyve sajnos nem ezt a kategóriát képviselte, de még a szadizmust is megbocsátottam volna, ha nem lett volna annyira kiszámíthatóan unalmas, hogy a negyedénél tudtam ki a gyilkos, amit aztán az írónő a felénél (na jó, talán háromnegyedénél) el is árult, amikor persze jól meg kellett volna lepődni, és az utolsó 150 oldalon át izgulni, hogy a főhősnő, hogyan menekül az elmebeteg gyilkos karmaiból, de nekem egyik sem sikerült, csak azon gondolkodtam, amint lapoztam és lapoztam, hogy mért kell ez nekem, amikor annyi ígéretes olvasmány vár rám az éjjeliszekrényemen. Link nálam beverekedte magát, a "soha többet nem olvasok semmit tőle" kategóriába, és ehhez csak egy túlírt, terjengős, számomra szinte minden jó krimihez szükséges elemet nélkülöző (semmi fülszöveg által ígért borzongás vagy feszültség) bestsellert kellett letennie az asztalra. És legnagyobb bűne talán, hogy az általam nagyon kedvelt Provence is nyomasztó, idegbetegekkel teli helynek tűnik fel a könyv lapjain, mindenki csak siránkozik, romokban hever az élete, nincs egy boldog, kiegyensúlyozott ember az egész kócerájban. A németek meg viszik, mint a cukrot. Érdekes...

 Az elején kicsit zavart a szerző stílusa, néhol határozottan Vavyan Fable munkásságára hasonlított, akit nem neveznék kedvencemnek, de aztán a kezdeti terjengősség után, amit persze magyaráz, hogy egy sorozat első kötetével van dolgunk, Lisa Lutz regénye beváltotta hozzá fűzött reményeimet, kellően izgalmas és szórakozató, nyári olvasmányt kaptam. Jó az alapötlet a dilis családról, bár néhol erőltetettnek éreztem a megvalósítást, mondvacsináltnak tűntek a konfliktusok, viszont éltek a szereplők, megalapozott jellemrajzok tették megragadóvá a történetet. A hagulatteremtéshez ért leginkább Lutz, de nekem a krimi része is tetszett: a felétől tapintható volt a feszültség, és egészen meglepő volt a végkifejlet is. Az igazi kedvenceim színvonalát nem érte el, de azért várom a többi részt, és nem csak a sorozatmániám miatt fogom elolvasni. 

 Sokat vártam ettől a könyvtől, mert apám szerint az én gyerekkoromról szól,  meg különben is szimpatikus fickó ez a Lackfi, gondoltam biztos helyre kis humoros, nosztalgikus regényt rittyentett ide csak nekem, csak most. Imádom a nyolcvanas éveket, és sok ponton melengette a szívemet a szöveg, de ez mégsem az én múltam, talán mert Lackfi idősebb nálam egy cseppet, vagy mert Budán nőtt fel, vagy egyszerűen csak azért mert hímnemű. Terjengős volt a stílus is, sok kortárs magyar elköveti a hibát szerintem (mondjuk úgy: a többség), hogy nem elég feszes az írás, elvesznek a nyelvi szépelgésben, és akkor érzik magukat igazán modernnek, minél nehezebb befogadni, értelmezni a szöveget. Ezt a regényt nem is bírtam ebben a nyári melegben egyszuszra elolvasni, de ez nem vont le az élvezeti értékéből, mert igazándiból lazán összekapcsolódó novellafüzérnek értékelném, csak az volt a baj, hogy elég egyenetlenre sikerült a színvonal, mert voltak részek, amik nagyon magukkal ragadtak, aztán meg unatkoztam vagy nem értettem, hogy jön ez ide. Számomra még mindig várat magára az igazi nosztalgikus mű a nyolcvanas évekről, nem is értem, pedig annyi fiatal, velem egykorú író van...

 Nagy lelkesedéssel vettem meg a könyvet, mert a Kommunista Monte Christo nagyon tetszett, de sajnos Szécsi Noémi evvel a könyvével a Fejős Éva-Vass Virág páros fémjelezte színvonalra zuhant alá, amivel nem kis csalódást okozott nekem, ugyanis az említett hölgyek munkásságát már-már olvashatatlannak tartom. Az egész koncepció persze próbál intellektuálisabb lenni, az alapötlet nem is rossz, a főszereplők akár szimpatikusak is lehetnének, de Szécsi sajnos ugyanúgy szeterotípiákból, sablonokból építkezik, mint az Ulpius másik két üdvöskéje. Hasonlóan szájbarágós a stílus, kidolgozatlanok a jellemek, felszínes csapongás az egész, egyszerűen nem tudtam belefeledkezni a könyvbe, pedig alapvetően ez a szubkultúra közel áll hozzám, a társadalmi felvetések is ülnek, valami mégis hiányzik, amitől jó regény lehetne. Lehet, hogy most már Szécsi Noémi is fekete listára kerül  nálam? Emelett megerősödött az az elméletem is, hogy jobban járok, ha kerülöm az Ulpius kiadványait, úgy tűnik, valahogy nem én vagyok a célközönség.

 Mint ahogy ígértem a második kötet után, tényleg viszonylag sokáig hanyagoltam Hannah Swensen kalandjait, de ebben a forróságban mostanában könnyed olvasmányokra vágyom, így kifejezetten élvezet volt a minnesotai téli karnevál eseményeiről olvasni. Egész pörgős volt ez a rész, feszesebbnek találtam, mint az eddigieket, ugyanakkor megfogalmazódott bennem az is, mi nem tetszik benne, mi az, ami kevésbé izgalmassá teszi, mint az általam szeretett krimiket. Agatha Christhie regényeiben vagy Bernie Rhodenbarr eseteiben a végét szeretem a legjobban, amikor a nyomozó elénk tárja, hogy a sok kis tényből hogyan rakta ki a kirakósjátékot. Itt viszont végig első kézből követhetjük az eseményeket, és ez a mindenttudás számomra zavarja az igazi krimi-élményt. Jobb lenne egy kicsit több sejtelmesség, elhallgatás, izgalmasabb lenne, ha nem tudnánk, hogy egy-egy dologból Hannah milyen következtetésre jutott. Ettől függetlenül ott sorakozik az összes rész a polcon (már megint a sorozatmániám), és el is fogom olvasni őket, ha nem is egyvégtében. 

 Nem csalódtam, a folytatás is kitűnő szórakozás volt, Wilt egyszerűen megunhatatlan. Gyorsan olvasható, lebilincselő olvasmány volt ez is, igazi szórakoztató irodalom, bár továbbra sem igazán értem, hogy mit tudok ennyit röhögni a trágárságokon és gyomorforgató részeken, de lassan kezdek rájönni, hogy ez Sharpe stílusa, a kitűnő jellemrajzokkal, halhatatlan figurákkal együtt. A kisember vesszőfutása egy egyáltalán nem hétköznapi szituációban, ahogy Wilt és felesége állnak a problémákhoz, hát az felülmúlhatatlanul mulatságos. Közben filozófiai eszmefuttatásokat olvashatunk, rendőrök, szomszédok megjegyzésein kacagunk, és akármennyire nem annak tűnik, kiderül, hogy igazi intelektuális humorral állunk szemben, és a végén ráadásul minden a helyére kerül, az én értékrendem szerint legalábbis. A szerző becsületesen elvarrja a szálakat, és Wilt élete megy tovább a megszokott kispolgári kerékvágásban, az olvasó pedig már várja az újabb részt, amikor ez a nyugalom valami váratlan esemény folytán újra fenekestül felfordul.

 Joan Aiken regénye (előző olvasmányom) egyes fordulataival már-már wodehouse-i kalamajkákat idézett, így kedvet kaptam egy kis üdítő nyári szórakozáshoz, és lelkesen vettem kezembe az éjjeliszekrényemen várakozó kötetet. Nem kellett csalódnom, a szerző hozta a formáját: imádom körülményes, rendkívül szellemes mondatait, és ahogy a történet különböző nem várt fordulatokon keresztül eljut a végkifejletig, ahol mindig garantált a boldog befejezés. Most visszanézve több mint egy éve olvastam egyik kedvenc írómtól, úgyhogy ideje volt már egy ilyen élménynek. Csak ismételni tudom magamat, és most is azt vallom, mint egy éve, hogy Wodehouse-t igazán nyáron jó olvasni, hiszen a könyveiben is mindig nyár van, jó idő, illatozó kertek, hűs folyók, és lazsáló arisztokraták, gondjaikkal, bosszúságaikkal olyan távol a mi világunktól, hogy igazán kikapcsolódhatunk, ahogy mulatságos csetlés-botlásukat figyeljük. 

 Julia Barett műve a múltkor olyan mértékű csalódást okozott, hogy úgy éreztem, nem szeretnék több folytatást olvasni, és első mérgemben elhatároztam, hogy Joan Aiken regényét olvasatlanul viszem vissza a könyvtárba. Már olvastam egy regényt az ő tollából, és a Mainsfieldi kastély folytatását meglehetősen kellemesnek találtam, ezért kis regenerálódás után úgy döntöttem, kapnak még egy esélyt az Austen-folytatások, hátha kiderül, hogy Julia Barett-tal ellentétben Aiken megint el tud szórakoztatni. Bár nem várt módon, de tényleg így történt. Előző tapasztalatom alapján csendesen hömpölygő sztorit vártam, ám a regény bővelkedett fordulatokban és kalandokban, már-már túlzottan is. Fájlaltam, hogy itt is elsikkadt a szerelmi szál, semmi kielégítőt nem kapott az ember ezen a téren, habár sok mindent ki lehetett volna hozni a történetből szerintem. Viszont nagyon éltek a figurák, érdekes szereplők tűntek fel egyre meghökkentőbb szituációkban, Austennál szerintem sokkal vadromantikusabb helyzetekben, de ez nem volt baj, nekem így is könnyed kikapcsolódást nyújtott a kötet.

 Ballagási ajándéknak vettem, de muszáj volt elolvasnom, mert magam is annyira régen vágytam már rá (vagy az 1001-es változatára), csak mindig sajnáltam rá a pénzt. Nagyon kellemes napokat töltöttem el a kötetet lapozgatva: élvezetes stílusban, szemezgetéshez megfelelő rövid terjedelemben, ám meglehetősen sok érdekes információval írnak a szerzők a filmekről, amelyek között van fontos és kevésbé fontos, ezt döntse el ki-ki maga. Persze ki is marad sok film, amit az olvasó esetleg meghatározónak tart a saját életében, de hát ez is már ízlés dolga. Én mindenesetre elég átfogónak találtam a gyűjteményt, szépek a fotók, jó a tagolás, bár néha nem igazán fogtam, hogy egy-egy film miért pont abba a kategóriába került. Viszont örömmel tapasztaltam, hogy sok mindent láttam már a felsorolt alkotások közül, és egy párat (főleg régi filmeket) várólistára tettem az értékelések alapján.

 Julia Barett sajnos nem Jean Austen, és nem is Joan Aiken, mert ha választanom kell az utánzatok között, akkor Aiken Mansfield Park-folytatása sokkal kellemesebb perceket szerzett, mint ez a kötet. Azt sem tartottam egy remekműnek, de most kifejezetten untatott Barett dagályos stílusa, a kakaktereket sem találta el szerintem, pedig Margaret nekem kifejezetten szimpatikus volt az Értelem és érzelemben, most meg csak egy halovány alakká degradálódott, csakúgy mint a többi már Austen által megteremtett  érdekes figura. Szinte végig kiszámíthatóan hömpölygött a történet, az utolsó harminc oldal teremtett egy kis feszültséget, de aztán meg mintha összecsapta volna a szerző, semmi ah meg óh, ami nálam igazán hozzátartozik egy jó kis szerelmi történethez. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy minek olvasok én ilyeneket, annyi mindenkit olvashatnék saját jogon, de valahogy mindig vonz a nosztalgia, az igazi Austen regények hangulata, és a remény, hogy egyszer gyöngyszemet találok.

 Na, az ilyen könyveket szeretem én kérem szépen. :-) Tökéletesen megírt történetek, hangulatok, figurák, kellő érzelem és kaland. Még egyszer el kéne olvasnom, hogy maradéktalanul lássam az összefüggéseket, de így is kellően összeállt a kép, a csak sejtés szintjén maradt megoldatlanságok meg csak még misztikusabbá teszik az olvasmányt, adva egy kis szellemi munkát ellustult agyamnak. És az is milyen érdekes, hogy sok olyan helyszín, cselekmény volt, amiről külön regényben lehet, hogy soha nem olvasnék, már a fülszövegnél messzire hajítanék például egy kötetet, ami egy őrült szektáról szól, itt mégis tetszett, talán pont az egyes részek rövidsége okán: pont annyit kaptam a sztoriból, ami még megtette hatását, de nem taszított depresszióba. A végén egy lehelletnyit csalódtam, talán többet, jobbat vártam, és a címmel sem vagyok maradéktalanul kibékülve, de így is feledhetetlen könyélmény volt, amit ismét a molynak köszönhetek.

 Ethan Hawke számomra valahogy írónak  is olyan, mint színésznek,  középszerű, mégis  szórakoztató jelenség. A regény főleg rövidsége miatt került sorra (még mindig heverem a Virágzabálókat:-), és tényleg könnyed, kellemes olvasmányélménynek bizonyult, nyomasztó szomorúságával együtt. A történet akár banálisnak is mondható, engem mégis megérintett, sőt  a főszereplő William nekem kifezetten szimpatikus volt, nagyon bele tudtam élni magam a helyzetébe, remélem ez nem azt jelenti, hogy velem is gond van. :-) A másik főszereplő Sarah viszont taszított, egyáltalán nem úgy reagált dolgokra, ahogy én tettem volna, de ez így volt jó, számomra ez teremtette meg a könyvben a kellő  feszültséget. Szép szerelmi történet volt, líraian leírt szexualitással, és pont megfelelő arányú trágársággal, ami engem nem borzasztott el, viszont kellően hitelessé tette a történetet. Tanulság ismét az, hogy egyszerűen nem bízhatsz mások véleményében, mert nem tudhatod neked mit ad az adott könyv, sok esetben pont ellenkező irányba fut ki a dolog, mint vártad.

 Kamaszkoromban nagy kedvencem volt az Adrian Mole naplója című kultuszkönyv, de azóta mást még nem olvastam szerzőjétől, Sue Towsendtől, ezért kellemes várakozással vettem kezembe Coventry kalandjait, már csak azért is, mert sok jót hallottam róla. A könyv messzemenőkig beváltotta a hozzáfűzött reményeket, szórakoztató és nem utolsó sorban meglehetősen rövid idő alatt elolvasható, ami kellett most nekem a Virágzabálók után. Igazi kalandos pikareszk Coventry története, engem kicsit a nagy kedvencemre Milne Micsoda négy napjára emlékeztet, hiszen itt is egy nő menekül a tett színhelyéről, ugyan ez egy teljesen más kor, körülmények és főleg végkimenetel. De hasonló angol humor, furábbnál furább karakterek, és a bújkálás mint mindig izgalmas motívum. A forró nyárban, ami most már talán végre ránk köszönt, igazán üdítő olvasmány.

 Fúúú, ez nagy falat volt. Talán jobban tettem volna, ha úgy olvasom, mint a Könnymutatványosokat, le-letéve, olvasva közben valami könnyedet, de most valahogy kihívásként fogtam fel, hogy igenis elolvasom majdhogynem együltő helyemben, viszonylag rövid idő alatt, hogy lássam a különbséget. Nem tudom, hogy emiatt-e, hogy talán nem hagytam magamnak időt az emésztésre, de a közepétől egyre inkább nyomasztani kezdett a könyv, hogy lassan haladok vele, nem értem, nem tudom követni az eseményeket, minduntalan elkalandoznak a gondolataim, pedig az elején úgy tűnt, hogy nekem való lesz, majdhogynem be is szippantott. Talán én is kénytelen vagyok azon véleményekhez csatlakozni, akik azt mondják lehetett volna rövidebben: mert hiába jó megoldás a több nézőpontból elmesélt történet, továbbra is tetszik Darvasi költői stílusa, az elbeszélt történelmi kor is közel áll hozzám, mégsem tudott rám olyan katartikus hatást gyakorolni, amilyet az elején vártam, a végére valahogy szétfolyt az egész, nem illeszkedtek a mozaikdarabkák.

 Féltem egy kicsit Hornby ezen regényétől, mivel a Pop, csajok, satöbbi nem győzött meg maradéktalanul, és szívesebben olvastam volna tőle másról (mivel azok meg tetszettek), mint zenéről. Aztán kiderült, hogy habár vitathatatlanul vannak párhuzamok Hornby sokak által nagyon kedvelt regényével, nekem mégis sokkal nagyobb élmény volt, egészen bele tudtam feledkezni a keserédes, melankólikus sztoriba. Ehhez biztosan hozzájárult, hogy a főszereplők, Annie és Tucker nagyon szimpatikusak voltak, összes hibájukkal és nyüglődésükkel együtt, Duncan meg olyannyira az ellentétük (vagyis egy kis genyó), hogy imádtam minden sort, ami a leégéséről szólt. Érdekes, hogy ugyanúgy nem érintett a probléma, mint a Pop, csajokban (akkor azt gondoltam azért nem tetszett, mert távol áll tőlem a téma), de mégis annyira beszippantott a történet, annyira szorítottam a happy endért, mintha egy romantikus lányregényt olvastam volna. És aztán Hornby ebben is  a szokásos zseniális megoldást hozza, tud úgy boldog véget írni, hogy az ne csöpögjön, az ember mégis megnyugtatóan tegye le a könyvet, azzal a tudattal, hogy ennek pont így kellett végződnie. Most már persze lassan rájövök (ahogy haladok előre az életműben), hogy ez ugyanúgy hozzátartozik egy jó Hornby regényhez, mint a párkapcsolati problémák boncolgatása vagy a fanyar humor.

 Én ismertettem meg tesómmal Christopher Moore-t, amikor megajándékoztam a Biff-fel, és ez az első találkozás olyan jól sikerült, hogy teljesen rajongója lett, sorra veszi a könyveit, nem kis örömömre, hiszen jómagam is meglehetősen szórakoztatónak tartom Moore regényeit. A Mocskos meló nekem még jobban is tetszett, mint a Biff, nem volt olyan hullámzó, végig fenntartotta a feszültséget, még akkor is, hogy  egy véletlen folytán előre megtudtam a csattanót. Ami nagyon tetszett: a megfelelő mennyiségű érzelmesség, ez nekem általában kell egy igazán jó könyvélményhez. Az elmúlás, haldoklás, gyász, valahogy jelenlegi életszakaszomban engem meglehetősen foglalkoztató témák, és Moore nagyon szimpatikusan írja meg ezeket a nagyon súlyos témákat,  a tőle megszokott humorral és könnyedséggel, számomra mégis olykor megragadóan mélyen. Talán emiatt is tettem le nagy megelégedéssel  a a könyvet, a kirakós darabjai megnyugtatóan a helyükre kerültek, jól szórakoztam, ugyanakkor van min elgondolkodnom is egy ideig.

Amint látható, elég jól haladok a Hornby-életművel, most is kettőt hoztam a könyvtárból. Ennek álltam neki először, talán mert mindig is vonzott a deszkások világa, és a tinédzserterhesség témája nagyon rímelt a legutóbbi Szabó Magda regényre, kíváncsi voltam Hornby hogyan tálalja ezt a mindig aktuális kérdést.  Persze Szabó Magda regényében igazándiból csak egy motívum (bár elég központi) a tiniterhesség, és teljesen más világban játszódik, mint Hornby könyve, mégis érdekes volt így nem sok különbséggel olvasni a regényeket, a két megoldást egy élethelyzetre. Hornby megoldása kifejezetten szimpatikus, bár végig reméltem valami isteni beavatkozást, meg romantikus végjátékot, de az élet nem olyan happy endes, ahogy én elképzelem. Persze, az is igaz, hogy ha minden jóra fordul, az nem igazán gondolkodtatja el a könyvet olvasó fiatalokat, így viszont akár középiskolai kötelezőnek is beválna. Azért be kell vallanom kicsit féltem, hogy hátha uncsi lesz a dolog, nem igazán tudtam, mit lehet ezen a témán többszáz oldalt boncolgatni, de persze ismerhetném már Hornbyt, hogy az ő stílusa mindent olvasmányossá tud tenni. Az ugrások az időben kifejezetten izgalmassá tették számomra a történetet, és Sam alakja lényegesen rokonszenvesebb és felnőttebb volt, mint a Pop, csajok, satöbbi nyavajgós főszereplője.

 Nekem nincs bajom az utánzatokkal, ha jól sikerül visszaadni az adott író stílusát, és főleg ha nagy kedvenceimről van szó, mint jelen esetben Jane Austen (Agatha Christievel kapcsolatos ilyetén ténykedésekről már írtam). Aiken ügyesen teremt austeni atmoszférát, ez persze akkor nem túl nehéz, ha már adott szereplőkkel dolgozik, persze Susant, a főszereplőnőt leszámítva, aki viszont nagyon jól sikerült karakter, megnyerő, szimpatikus hősnő. Először nem igazán tudtam, mit lehet még ebből a témából kihozni, és nem is volt túl eseménydús a regény, mégis (vagy pont ezért) nagyon kellemes volt olvasni a csendesen hömpölygő történetet. Forró  nyári napok, zöldellő kastélykertek, piknikek, bálok...nagyon magamévá tudnám tenni ezt az életformát. :-) A befejezéssel először nem voltam elégedett, de aztán rájöttem, így kellett történnie, ez volt az egyetlen helyes megoldás az adott helyzetben. Mindenesetre azt továbbra is fenntartom,  hogy a szerelmi szál nem túl erős, pedig ez adja egy eredeti Austen sava borsát. így viszont tényleg csak egy szórakoztató utánzat.

 Tetszett, kellemes olvasmány volt, de számomra ennyi. Nem volt meg az a katartikus élmény, amit vártam. Nem volt meg a megvilágosodás, az aha-élmény, mert persze, hogy nincsenek véletlenek, és mindennek oka van az életünkben, azt eddig is hittem, tudtam. Jól mesél az író, gördülékeny, már-már letehetetlen könyv, és ha belemerülsz, igen hamar végzel, mert viszonylag feszesen megírt, nem túl hosszú könyvecske, felesleges sallangoktól mentesen. Én viszont nem nagyon tudtam beleélni magam a történetbe, nem tudtak igazán közel jönni hozzám a figurák, és a mennyországról alkotott képemhez sem tett olyan sokat hozzá. A filmre viszont kíváncsi lennék, hátha még árnyalja a véleményemet a sztoriról. 

 Miután Hannah Swensen kellőképpen leszívta az agyamat, és valami mélyebbre, fajsúlyosabbra vágytam, eszembe jutott ez a kötet. A regényt lassan egy éve kaptam a szülinapomra tesómtól, azóta ott vár a polcon türelmesen, a többi Szabó Magda mellett, egyetlen olvasatlanként. Lugosi stílusa az Ajvében is rá emlékeztetett a múltkor, és egyébként is bármikor szívesen olvasok tőle, úgyhogy nagy várakozással kezdtem bele a műbe, pláne, hogy sokat dicsérték. Hát mély volt, az biztos, meg fajsúlyos is, egészen beleborzongtam néhol az olvasásba, a végén mégis az volt az érzésem, hogy hamis az egész, hogy nem ilyen volt, nem lehetett ilyen szüleink és nagyszüleink korosztálya. A fiatalok már-már földöntúlian gonoszak, hidegek és önzők ( az pl. nagyon szíven ütött, hogy a harminc év felettiek már öregek a szemükben :-), a szülők pedig csak a múlton rágódnak, nem bírnak lazítani, megkeserítik a saját és gyerekeik életét. Elképzelhetőnek tartottam volna ezt az ötvenes években, de a hatvanas évek derekán... És itt jön az, amit egyáltalán nem értettem: miért írja Szabó Magda a fülszövegben, hogy ötvenötben játszódik a történet, amikor világosan kiderül (egy helyen még a dátumot is leírja), hogy hatvanhatot írunk az események idején.

2017-es UPDATE: Ennek a kötetnek is lett új borítója a Jaffa jóvoltából. Nekem ez is egy kissé elvont, de modern, az biztos.