Jamiet mindig is imádtam, mint személyiséget, laza srác, aki nem veszi magát túl komolyan, mégis hatalmas tudás és kreativitás lakozik benne. Be is szereztem egy-két szakácskönyvét, de valahogy a receptjeivel nem tudtam megbarátkozni. Mindig volt egy-kettő, amelyik nagyon bejött és azóta is állandó fogásként szerepel nálunk, de összességében elborzasztottak a fellelhetetlen hozzávalók, meg a fűszerek hosszú listája. Az egyszerű recepteket szeretem, a pár hozzávalóból összeütött zseniális fogások vonzanak. Ezt a kötetet már csak könyvtárból vettem ki, és első átlapozásra nem is nyűgözött le receptileg, bár be kell vallanom, hogy már akkor megfogott a hangulata, csodálatos képi világa, ami egy jó szakácskönyvhöz szerintem elengedhetetlenül hozzátartozik. Aztán most, hogy vissza kell vinni a könyvtárba, adtam neki még egy esélyt és jól le is ragadtam nála. Azon vettem észre magam, hogy élvezettel olvasom a hogyan tesmesszünk sárgarépát meg hasonló részeket, pedig nincs is kiskertem, de még az is lehet, hogy ez változik, mert Jamie nagyon meghozta a kedvemet a hobbikertészkedéshez. Mindenesetre egy nagyon jól összeszedett, kitűnően tagolt szakácskönyvet olvashattam, és jó pár ötletét kis is fogom próbálni, kezdve a grillkajákon, hiszen most annak van szezonja.

 A romantikus lelkem olvastatta el velem a második sütis krimit együltő helyemben, ugyanis kíváncsi lettem, hogy a Hannah kegyeiért versengő két férfiú közül ki lesz a befutó. Persze ez ebben a kötetben sem dőlt el, mindenesetre egy fokkal jobban tetszett, mint az előző. Bármennyire is kiszámítható volt ez a sztori is, voltak részek benne, amikor egészen izgultam, és azért ez a faktor nem árt egy krimi olvasásakor. A receptektől nem vagyok elragadtatva, az én ízlésemnek túl amerikaiak, de azért van ennek a sütögetősdinek egy hangulata, ami kellemessé teszi az olvasást. Fogyókúrázóknak mondjuk nem ajánlom, mert ebben a részben legalábbis a sütin kívül szinte oldalanként jöttek elő az egyéb ételek is, és a szereplők a fél életüket különböző vendéglátóipari egységekben és/vagy otthon nassolva töltötték. Azt hiszem beszerzem a további részeket is, de nem kell megijedni, most egy kicsi pihentetem ezen remekműveket, és valami komolyabba fogok.

 Már  megint egy olyan könyv, ami kis késéssel ért el hozzám. Már a megjelenésekor felfigyeltem rá, de a boltokban nem nagyon láttam, a netről meg tudtam volna rendelni ugyan, de mindig volt fontosabb, így csak most jutottam el odáig, hogy beszerezzem (mert megjegyzem a könyvtárban sem volt). Sajnos egyre többször az az érzésem, hogy egy kicsit el vagyok maradva, de most teljes erőbedobással vetettem magam bele Hannah kalandjaiba, ugyanis birtokomban tudhatom az első három kötetet, és asszem igen hamar ki is végzem őket. Nem mintha annyira tetszene... Sokáig azt gondoltam, hogy csak Agatha Christiet olvasok, és nem igazán szeretem a krimit. Aztán jött Bernie és Small rabbi, most meg Hannah, és rájöttem, hogy igenis szeretem a kriminek ezt a mocsoktól, durvaságtól mentes, már-már idillikus válfaját. Joanne Fluke történetei nem a legjobbak ezek közül, sőt azt mondanám, így az első kötet után, hogy kifejezetten sereghajtók, de azért mégis kikapcsol és pihentet, ráadásul a szerző kifejezetten jól bánik a sorozatok jellemző kellékeivel, és az ember észrevétlenül azon kapja magát, hogy már neki is állt a következő résznek.

 Mint már írtam, felborítottam a sorrendet, és a Dafkét olvastam először, és most két hónap múltán került sorra az Ajvé, Lugosi első regénye. Ez annyiban érdekes, hogy ha először olvasom ezt, talán máshogy láttam volna a Dafkét, mert most valahogy néha úgy tűnt, hogy a Dafkéból ismerős helyzetek, figurák köszönnek vissza, pedig ugye fordítva. Ami ott tetszett, és a babaproject mellett valamennyire mellékszálnak tűnt, na az itt a fősodor: egy zsidó család élete minden nyűgjével bajával, múltjával és jelenével, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Azt a kort is szeretem, jól lehet róla írni (már aki tud írni, és továbbra is fenntartom, hogy Lugosi határozottan tud), és habár a hetvenes évek derekán születtem, azért nekem is vannak élénk emlékeim a gulyáskommunizmusról, így Lugosi könyve akár egyfajta nosztalgiának is beillik. A főszereplő rettentően szimpatikus figura, minden csetlésével, botlásával, vívódásával egyetemben, Dodó meg egy drága ember, ő volt a kedvencem. Megható, megkapó történet, igazi kis gyöngyszem ez a kötet, és Lugosi stílusa engem határozottan Szabó Magdára emlékeztet, ő tud írni így a családról, múltról, nála vannak ilyen igazán élő, hús-vér figurák.

 Jól éreztem, hogy most jó időszak következik, nekem való olvasmányok várnak rám: ez volt most a harmadik könyv egyhuzamban, amelyik határozottan tetszett. Rég rötyögtem ennyit, mint Wilt kalandjainak olvasása közben, már a férjem is szóvá tette, és neki is csak azt tudtam mondani, hogy egyszerűen nem tudom, mi ennyire mulatságos a sztoriban, mindenesetre könnyezve röhögök, ami valljuk be, nem sűrűn fordul elő velem. Arra külön büszke vagyok, hogy teljesen önerőből fedeztem fel a könyvet, nem hallottam, nem olvastam róla előtte, nem ajánlotta senki. Most így utólag nagyon furcsállom ezt egyébként, hiszen Tom Sharpe úgy tűnik nagyon népszerű és ismert nevettető, ráadásul még nálunk is megjelent már pár könyve a Wilt előtt is, sőt film is készült ezen opuszból. Egyébként végig azon járt az eszem, hogy milyen filmszerű az egész, mennyire jó vígjátékot lehetne belőle forgatni. Persze kell egyfajta gyomor hozzá (amiről nem is tudtam, hogy nekem van:-), mert Sharpe igazi szatírikus, társadalombíráló feketehumort művel, de engem abszolút megggyőzött, úgyhogy jöhet a folytatás is.

 Valaki a molyon, akinek nagyon tetszett A szél árnyéka (mint ahogy nekem is), érdeklődött, hogy ki tud még ilyen jellegű könyveket ajánlani. Akkor merült föl ez a regény is (én szégyenszemre először hallottam róla, pedig már 2006-ban megjelent), és rögtön felkerült a várólistámra. Mint már az előző bejegyzésben írtam, most valahogy minden bent volt a könyvtárban, amit kerestem, így jött velem ez a vaskos kötet is haza. Több száz oldala ellenére el is olvastam igen hamar, olvastatta magát rendesen. Előre leszögezem, hogy habár nagyon tetszett a történet, kellőképppen szövevényes és izgalmas volt, de stílusban azért  A szél árnyéka kenterbe veri. Valahogy olyan döcögős volt sokszor a szöveg, meg magyartalanok a mondatok, úgyhogy az is lehet, hogy a fordító volt a hunyó. Ahogy olvastam, az Üvöltő szelek jutott sokszor az eszembe, a komor hangulat miatt, de valahogy érdekes módon ez a fajta nyomasztó légkör nem ülte meg a lelkemet, talán mert egy múlt ködébe vesző történetet olvashatunk, és még a könyvbéli jelen eseményeit is el tudtam magamtól távolítani annyira, hogy csak egy lenyűgöző, kissé hátborzongató mesét lássak, ami teljes mértékben kikapcsol és szórakoztat. És persze megint az angol vidék, régi romos házak... Kell ennél több?

 Nagyon szipatikus nekem II. Erzsébet királynő személye, tetszett a II. Erzsébet titkos naplója című kötet is, és A  királynő című film is nagy élmény volt. Alan Bennett bűbájosan megírt, rendkívül szórakoztató könyvében ugyanez a számomra megragadó karakter az olvasás megszálottja lesz, ami valljuk be minden könyvmoly számára önigazolást jelent, hogy még a králynő is... Kár, hogy Bennett-et eddig nem nagyon akarták megjelentetni itthon, pedig ahogy elnézem írt egy-két dolgot, és nekem ez a fajta finom, angol humor nagy kedvencem, úgyhogy remélem ez a jövőben máshogy lesz, mert szívesen olvasnék még tőle. Mint ahogy előre sejtettem ez a rövid kis könyvecske a kellő felüdülést jelentette Picoult nyomasztó világa után, a legjobbkor jött. Mellesleg megfoghatatlan véletlen folytán bent volt a könyvtárban, pár másik régóta keresett könyvvel egyetemben, így bár csak egy könyvet terveztem kölcsönözni (nem fogynak az éjjeliszekrényemen a saját tulajdonúak), öt darabbal tértem haza, úgyhogy jó könyvek kerülnek sorra  a közeljövőben, azt hiszem.

 Egy kedves ismerősöm nyomta a kezembe ezt a kötetet, mondván, hogy neki Jodi Picoult a kedvence és muszáj nekem is olvasni tőle. Hallottam már a szerzőről és más rajongókkal is találkoztam már a környezetemben, és unom már leírni, mert kezdek én is belefáradni, hogy az árral szembe megyek ezek szerint most már sokadszorra, de erről is úgy tudtam, hogy nem nekem való, és ezért tartottam magam tudatosan távol tőle. Na, mindegy, a puding próbája az evés.... Még azt sem mondhatom egyébként, hogy nem tetszett, mert jó a stílusa, olvasmányos, Picoult tényleg mestere a bestsellernek, de a témaválasztás... Nekem nagyon nem jönnek be a megrázó, szenvedős olvasmányok, nem vagyok én mazochista, nem szeretek oldalakon keresztül vérről meg kanülökről olvasni, amikor alapban rosszul vagyok  az ilyenektől az életben. Szóval túlzottam felzaklatott ahhoz, hogy igazán kellemes olvasmánynak titulálhatnám. Nálam van még a Szívtől szívig a szerzőtől, de asszem az megy vissza olvasatlanul, és sajnos minden csodálatom ellenére én itt végeztem Picoult nagybecsű műveivel.

Lehet, hogy nem az előző Parsons után kellett volna olvasnom, mert már nagyon tele voltam a magyarra fordított dalcímekkel meg a lúzerekkel, itt legalább  a narkó nem játszott szerepet. Annak idején nem nagyon tetszett a film, bár a téma és a cím miatt talán túl sokat vártam, a könyv viszont nem maradhatott ki, mert mint már említettem, következetesen végigrágom magam Hornby életművén. Ahhoz képest, hogy sokan odavannak érte, nekem ez tetszett eddig a legkevésbé. Az eleje ígéretesen indult, de aztán ellaposodott - nem igazán tudtam tolerálni a főszereplő nyavajgását - aztán a vége megint jó lett, de nem annyira mint vártam. Persze aláírom, hogy vannak ilyen férfiak, nem is kevesen, és küzdeni kell a jó párkapcsolatért, de valahogy olyan érzésem volt, hogy ezen én már túl vagyok hál' Istennek, és talán már megértettem azt, amit Rob csak most kapisgál. Ez persze eltölthetne valamifajta öntelt elégedettséggel, de a szerző humorának megcsillanásaitól eltekintve inkább unatkoztam. 

 Sokat olvastam már Parsonstól és eddig mindegyik regénye tetszett, úgyhogy nagy csalódás volt ez a kötet, mert ez meg szinte egyáltalán nem. Az utolsó száz oldalig kifejezetten szenvedtem, még akkor is, ha egyszer-egyszer megcsillant a remény, hogy hátha lesz ebből valami, de nem lett sajnos. A végén volt egy kis izgalom, meg érzelem, meg csipetnyi pozitív hangulat, előtte viszont csak lúzerek, meg drogozás, és úgy állított be egy számomra egyébként szimpatikus zenei szubkultúrát, mintha maga lenne a mocsok, csupa bunkóval és narkóssal. Pedig tapasztaltam már egyet s mást életemben, zenei meg buli téren is, de ez a történet nagyon kábrándító volt így is. És még csak nem is lágyította a szerző humorral, ahogy Hornby szokta. Pedig valószínű nem az elrettentés volt a célja, meg a rétegzene kritikája, de számomra valahogy mégis ez lett belőle.

 Már talán észre lehetett venni, hogy sorozatfüggő vagyok, így Small rabbi történeteiből sem hagytam ki egyet sem. Jelen esetben nem jöttem rá a gyilkosra, bár nem volt túl bonyolult a megfejtés, de azért elég jól keverte a kártyákat Kemelman, hogy ne legyen unalmas a sztori. Így az utolsó kötetnél vettem észre (valószínű az eddigieknél is így lehetett), hogy a regény meglehetősen rövid fejezetekből épül fel, és ez feszessé teszi a történetmesélést, fenntartja az izgalmat. Talán ezért is találtam szórakoztatónak és gyorsan olvashatónak a kötetet, még a szokásos "hogyan szabaduljunk meg a rabbitól" történetszál sem idegesített, és persze megint érdekes vallásfilózófiai fejtegetéseket olvashattam, ami szintén jólesett. És ha már sorozatról van szó, szólnom kell a klassz borítókról is, ez a mostani a lila miatt különösen a szívem csücske, és nagyon jó a cím és a rajz együttes, finom humora.

 Megint hoztam Hornbyt a könyvtárból, és be is zsebeltem ezért egy dícséretet a könyvtárostól, hogy jól választottam, ő is szereti a szerzőt. Mások is így lehetnek vele, mert elég széteső állapotban van a kötet, féltem is, hogy hiányzik esetleg egy-egy oldal, de szerencsére nem. Abban nem igazán voltam biztos persze, hogy mennyire nekem való egy öngyilkosságról szóló regény, de Hornby mégis csak Hornby, gondoltam csak nem fordulok be tőle. Nem is tettem volna, de közben jött a tényői gyilkosság, és igencsak megzakkantott, de azért olvastam tovább a könyvet rendületlenül, hátha a végén pont ez mutatja meg a kiutat, hogy miért ne legyünk öngyilkosok. Hornby persze nem ad útmutatást vagy tanácsot, ahogy Coelho tenné, de pont ezért szeretem, hogy nem rágja a szádba, amit tudnod kell, de végül mégis úgy rakod le a könyvet, hogy tanultál valamit az életről. Ha mást nem, hogy mindenkinek megvan a maga problémája, és még az is túl tud élni, aki odáig jutott, hogy már fent volt a tetőn.

Nem vagyok egy életrajz rajongó, nem sok ilyesmit olvasok. Persze ha nagyon közel áll hozzám a személy, mint pl. Agatha Christie, akkor természetesen nagy érdeklődéssel olvasom az életrajzát is, de ez nem sűrűn fordul elő. Ezt a könyvet kölcsönkaptam, de már előtte is motoszkált bennem, hogy esetleg érdekes lehet számomra, így örömmel vettem, amikor megtudtam, hogy szomszédasszonyom szívesen a rendelkezésemre bocsájtja. Érdeklődőm a divat iránt, és nagyon szeretem a XX. század első felét is, így Chanel életét is nagyon érdekesnek találtam. Mégis valahogy végig az volt az érzésem, hogy lehetett volna ezt sokkal olvasmányosabban is megírni. Ahhoz képest, hogy nem egy vaskos könyv, és kivételesen volt is időm olvasni, nem haladtam vele valami gyorsan. Talán túl sok információt, nevet, történetet akart az író viszonylag rövid terjedelembe besűríteni, valahogy nekem kicsit szétfolyt a kötet. Viszont nagy kedvet kaptam megnézni a Chanel életéről készült filmet, így a könyv olvasása után biztos élvezetes lesz.

Neil Gaiman is olyan író, aki bár úgy tűnik rendkívül népszerű és termékeny alkotó, eddig valahogy kimaradt az életemből. Mot sem terveztem, hogy megismerkedem vele, valahogy ismeretlenül is abba a kategóriába soroltam, ami nekem biztosan nem jön be, de a Coraline lekaccsintott a polcról a könyvtárban, és mivel elég vékonyka könyvről van szó, nem kívánt nagy bátorságot vállalni a kihívást. Az elején egészen elvarázsolt a stílusa, Mary Poppins jutott eszembe, de aztán hamar rájöttem, hogy a gyereknek azért nem kellene felolvasni, ahhoz túl horrorisztikussá válik később a történet. Felnőttként nem kellettek hozzá különösebben erős idegek (nekem úgysincsenek:-), de az is igaz, hogy elővigyázatosan nappal olvastam, mert az értékeléseket látva, azért egy kicsit tartottam tőle, hogy rémálmaim lesznek. Érdekes a könyv alapötlete, de nem találtam túlzottan eredetinek, valahogy olyan dejavu érzésem volt végig, mindenesetre kellemesen csalódtam, Gaiman talán mégis nekem való, bár talán nem ez a legtipikusabb könyve.

Valahogy mindig benne volt az agyam hátsó zugában ez a könyv, mint amit el kell olvasni, szuperlatívuszokat olvastam róla a molyon, úgyhogy amikor megláttam a könyvtárban, kivettem. Nem ennek álltam neki először (talán megérzés?), de amikor meg akartam hosszabbítani a kölcsönzést, kiderült, hogy valaki előjegyezte, s mivel nem akartam olvasatlanul visszavinni, turbó tempóban nekikezdtem. A szél árnyékával voltam úgy, hogy azért ódzkodtam tőle sokáig, mert féltem, hogy amit ennyire dícsérnek, nekem nem fog tetszeni. Akkor nem csalódtam, és ez óvatlanná tett. Valószínű túl nagy elvárásaim voltak Martel könyvével szemben, ám ha a sok pozitív véleményhez még hozzátesszük a Booker-díjat is, talán joggal. Az eleje még tetszett is, bár nem nyűgözött le különösebben, de olvasható volt. Még a hajótörés utáni rész is érdekelt egy ideig, de aztán annyira unalmassá vált, hogy csak azt vártam, mikor lesz vége. Különösen, hogy beharangozták, hogy a vége, na, az aztán az igazi meglepetés és csavar. Meglepő volt, nem mondom, de nekem valahogy mégsem állt össze a dolog. Persze utólag nem tudom, mire számítottam. Sosem tetszettek az ilyen történetek, állatok, hajótörés, tenger...

 Tesóm szülinapjára akartam megvenni még a nyáron a Charlotte Brontë naplóját, de mint később kiderült akkor még meg sem jelent, a könyvesboltos néni viszont ezt a könyvet ajánlotta. Homályosan emlékeztem, hogy hallottam már róla, és gondoltam, teszek vele egy próbát. Tesóm nem volt először nagyon lelkes, de aztán tetszett neki, nekem viszont hosszú hónapokig ott feküdt az éjjeliszekrényemen, valahogy mindig volt más, ami jobban érdekelt, meg szorítottak a könyvtári határidők is, ezért mindig az otthoniak maradtak későbbre. Aztán most tesóm megint emlegette, hogy neki mennyire tetszett, meg valahogy vágytam valami egészen könnyedre, ezért nekifogtam. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem olvastatta magát annyira, mint vártam, a stílusa valahogy vontatottnak tűnt néha. Az alapötlet viszont szuper, tetszett a világ is, amit kialakított, bár nem látom indokoltnak ezt a nagy irodalomrajongást a nép körében, talán egy későbbi részben megmagyarázza a szerző, hogy miért alakult épp így a kultúra története. Szóval maradtak kérdések, meg szépen nyitva is hagyta Fforde az ajtót a folytatásoknak, úgyhogy ha a kezembe kerülnek, biztos szakítok rájuk időt.

 Teljesen véletlen, hogy a Dafkéval együtt ez a könyv is hazajött velem a könyvtárból, de nem csalt az előérzetem, ugyanis kitűnő kézikönyvnek bizonyult, hogy megértsem a Dafke-beli  anya viselkedését. Tipikus jiddise mámét alakít az illető hölgy (elő is jön egyszer ez a kifejezés a könyvben). Talán Lugosi  Viktória is olvasta Greenburg örökbecsű klasszikusát, vagy ez a fajta attitűd tényleg ennyire sablonos lenne a zsidó anyák körében? De jobban belegondolva, saját anyámmal is találtam hasonlóságokat, úgyhogy igaza van Greenburgnek, valószínűleg mégsem a származás számít. Kellemes, humoros kis könyvecske, hamar végigpörgeti az ember, és talán kicsit elgondolkodik rajta, hogy néha mindannyian hagyjuk eluralkodni magunkon a jiddise máme szellemét.

 Lugosi Viktóriától már az Ajvé is régen a várólistámon van, de még nem sikerült a közelébe kerülnöm. A könyvtárból mindenképp szerettem volna valamit hozni a nőtől, és mivel csak a Dafke volt, ez lett az első könyv, amit olvastam tőle, de biztos lesznek még követői. A Dafke is érdekelt egyébként, úgyhogy nem csak "ha ló nincs szamár is jó" effektus játszott, de valamennyire azért féltem is a témától, azt gondoltam, hogy Fejős Évásan kommersz is tud lenni, ha nem vigyáz az ember. Igazándiból nem lett, Lugosi összehasonlíthatatlanul jobban ír, mint Fejős, de azért nekem mégis azok a részek jöttek be nagyon, ahol szó sem volt a gyerekcsinálásról, hanem sztorizgatott a szerző mindenféle régmúlt dolgokról, na az nagyon ott volt. A figurák is, bár a nem szimpatikus szereplők már-már földöntúlian gonosznak és elviselhetetlennek tűntek, de ez talán még belefér. Remélem Lugosi belehúz, és ír még egy-két könyvet, addig is be kell szereznem a gyereknek a Hümmögőt.

 Imádom a  vidéki Angliát, Miss Marple-t meg a Kisvárosi gyilkosságokat, úgyhogy tudtam, hogy szórakoztatni fog ez a könyv, bár nem krimi. Kicsit talán tényleg túl van írva  (több mint 500 oldalas), de én örömmel merültem el a részletekben eleinte, a közepén kicsit ellaposodott, aztán a végén még izgis is volt kicsit, érdekes volt a végkifejlet, ugyanakkor megnyugtató módon rendeződtek el a dolgok. Jók voltak nagyon a karakterek, és bár a történet nem volt különösebben fordulatos vagy meglepő, de talán a témából nem is lehetett volna mást kihozni. Mindenesetre jó stílusban, és merem remélni valósághűen (ennek igazságát persze sosem fogom megtapasztalni :-) mesélt egy olyan világról (a brit arisztokratákról), ami mindig is érdekelt. Tetszett, hogy nem csöpögős szerelmi történet, hanem jó kis társadalomkritika született a főúri kastélyok és egyéb előkelő kulisszák között.

 Szégyen ide, szégyen oda, én még nem hallottam az alkotóról, mint sok minden mást mostanában, őt is a molyon fedeztem fel, és bár nem vagyok egy japán rajongó, valami felkeltette az érdeklődésemet. Később kigugliztam, hogy 2008-ban jelölték Nobel-díjra, és ez megerősített benne, hogy talán érdemes vele foglalkozni.  Lehet, hogy nem ez a legjobb regénye, mindenesetre megérintett a világa, és még mást is tervbe vettem tőle, még ha nem is ő lesz a kedvenc írom. Ez a kötet meglehetősen melankólikus volt, sok kérdést nyitva hagyott, a fantáziámra bízta, hogy agyaljak az elvarratlan szálakon, így lehet, hogy még napokig fogva tart majd a regény. A címoldalon úgy hirdetik, hogy japán módon megírt regény, ez egy kicsit elriasztott, de aztán egészen európainak éreztem, ha nem lennének a japán nevek, bárhol játszódhatna a világon: szokásos középosztálybeli környezet, tipikus problémák, sorsok, csendesen csörgedező, költői stílusban megírva, de itt-ott tapintható feszültséggel, nekem ezek a részek tetszettek a legjobban.

Tetszett a múltkor, amit Hornbytól olvastam, meg egyébként is bírom a pasit, úgyhogy elhatároztam, felfedezem magamnak az életműve általam eddig nem ismert területeit. Mint később kiderült, tök véletlenül eltaláltam a kronológiát, úgyhogy az első könyvét sikerült kikölcsönöznöm a könyvtárból. Először odaadtam a férjemnek, hátha őt jobban leköti a foci meg a szurkolás, mivel ő az a családban, aki felállva és ordítva nézi a meccseket a tévében. Neki azonban valamiért nem jött be, félbe is hagyta, én meg nekiálltam, hogy időre vissza tudjam vinni a könyvtárba. Hornbyban most sem csalódtam, bár nem hiszem, hogy ez a legjobb könyve, de szeretek olyan dolgokról olvasni, amit nem ismerek, egyfajta ismeretterjesztésként fogtam fel hát a regényt, az Arsenalról, az angol fociról és a szurkolói létről. Abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy Hornby bármiről tudna olvasmányosan írni, leköt a stílusa, a humora. 

 Nem nagyon szeretek gépen olvasni, de ez a könyv már régóta érdekelt, ugyanis bírom nagyon Fehér Klárát, nagy kedvencem tőle a Bezzeg az én időmben. Így amikor  a molyon láttam a linkjét, és éppen ráértem, nekifogtam. Vékonyka kis kötet lehet élőben, még én is végeztem vele pár óra alatt, pedig bírok szuttyogni. Tervezem egyébként, hogy elolvasgatom lassacskán azokat a pöttyös könyveket, amelyek boldogult gyerekkoromban valahogy nem találtak rám, teszem ezt főként azért, hogy tudjak majd ajánlani a gyereknek. Bár az az érzésem, hogy ezekkel a kötetekkel nem nagyon lehet mellényúlni, a Mi, szemüvegesek is arról szól, amiről szólnia kell, iskoláról, barátságról, és bár egy másik világban íródott, olyan problémákról, amelyek ma is foglalkoztatják a kiskamaszokat. Jó lenne, ha sokan olvasnák közülük az ilyen könyveket, gazdagodnának kicsit lelkiekben, erkölcsileg, szebb lenne talán kicsit ettől a világ.

 Kurt Cobaint, mint korosztályos ikont választani címszereplőül, tökéletes megoldás. Szem nem marad szárazon, ha azok, akik átélték, arra emlékeznek, milyen volt először megpillantani  a Smells like teen spirit videóját, és meghallani a jellegzetes taktusokat. Azt hiszem bátran mondhatom a hetvenes évek derekán születettek nevében (bár Esze Dóra kicsit idősebb nálunk), hogy a Nirvana tényleg megváltoztatta az életünket. Sajnos Kurt Cobain és jellegzetes ruhadarabja csak  a könyv egy részében szerepelnek, de azok a novellák, ahol feltűnnek, ha nem is felejthetetlen, de kellemes élményt nyújtottak. A többi meg a szokásos művészkedés. Nincs ellenemre a kicsit nehezebben emészthető próza, de Esze Dóra mégsem tudott meggyőzni róla, hogy mért pont őt olvassam. Szeretnék neki még esélyt adni, talán azért, mert közel állunk egymáshoz életkorban, talán mert Vámos Miklós felesége, vagy talán azon banális okból, hogy egyszer egy időben múlattuk az időt egy wellness hotelban, de ahogy elnézegettem az életművét, egyelőre nem találtam olyan kötetet, amelyet jó szívvel elkezdenék olvasni.

 Fejős Éva-szállítómtól kaptam ezt is, nem panaszkodom, jó ez így, mert alapban kíváncsi vagyok a magyar kultúra eme "gyöngyszemeire", de főleg így olvasás után gondolom úgy, hogy kár lenne pénzt kiadni értük. Vass Virág mondjuk nálam sok szempontból előzte Fejős Évát, tetszett néhol a humora, és a stílusa sem volt olyan iskoláslányos, a sztorit is egészen el tudtam fogadni. Viszont ő sem tudott meggyőzni arról, hogy a magyar női irodalom is fog még olyan magasságokba emelkedni, mint az általam szeretett külföldiek, és itt nem irodalmi magasságokat értek természetesen. Amíg meg marad ez a nyögve nyelés, addig én is maradok Marian Keyesnél vagy Ildikó von Kürthynél.

 Először pár éve hallottam a könyvről, egy ovis anyuka rendelte meg a netről, egyébként polgári foglalkozására nézve magyartanár, és mivel neki is egy volt egyetemi évfolyamtársa ajánlotta, hogy mennyire  jó könyv, azt már sejtettem, hogy nem lehet gagyi. Elraktároztam az agyam hátsó részében, hogy talán majd egyszer kölcsönkérem, vagy kiveszem a könyvtárból, aztán sokáig nem találkoztam vele, meg is feledkeztem róla. Amikor legutóbb anyósomnak kerestem ajándékot eszembe jutott, de akkor épp nem lehetett kapni. Aztán egyszer csak egyre többször került elő, emlegették, jókat mondtak róla, és amikor megláttam a boltban, tudtam, hogy meg kell vele ajándékoznom magam. Igazándiból most egy kicsit misztikusan, és mert még a regény hatása alatt vagyok, úgy gondolom, hogy szólított engem, ugyanis nagyon-nagyon régen olvastam olyan könyvet, ami így elbűvölt volna. A közepe tájától sokszor az jutott eszembe, hogy mért nem ezt olvassák annyian, mért a buta Twighlight-ot? Remek stílusban megírt könyv, gyönyörű költői nyelvezet, fordulatos történet, humor, romantika, mi kell még egy igazi könyvsikerhez? Nekem mindenesetre beküzdötte magát a kedvenc könyveim közé.