Carol Shields a Jane Austen életrajzában eléggé lehúzta Austen ezen korai művét, de mivel kéznél volt (szintén tesómtól kaptam kölcsön), és szerettem volna még mindig erről a világról olvasni, belekezdtem. Hát nem egy tipikus Austen regény, az biztos, inkább mintha csak vázlat lenne, egy sztori ötlete, ami nincs igazán kidolgozva. Persze nagyon sok minden előlegezi meg a nagy Austen regények hangulatát, jellemeit, mégis eltér ezektől, talán a kezdő író útkeresését mutatja. Telitalálat az Ulpiusos borító a bikinis lánnyal, tényleg igazi súlytalan, kellemes strandolvasmány, bár nekem a zord télben is tetszett. Már az előző kötetnél is akartam írni egyébként, hogy mennyire eltalálta az Ulpius ennek a sorozatnak a kivitelét, Nomoto Kazuko illusztrációi egynesen zseniálisak, és a finom aranyozás a címnél... nagy-nagy piros pont érte.

 Miután befejeztem előző olvasmányom, valahogy nehezen tudtam elszakadni ettől a világtól, így lázas keresésbe fogtam, hogy mivel tölthetném ki a keletkezett űrt. Sajnos sem Charlotte-tól, sem nővéreitől nem találtam itthon semmit, viszont már régóta porosodott az éjjeliszekrényemen egy tesómtól kölcsönkapott Jane Austen életrajz, ami tökéletes levezetőnek tűnt. Valahogy tényleg igaz, hogy mindig meg kell érnie bennem a pillanatnak, ami az adott könyvhöz vonz, ugyanis ezt is csak kerülgettem, meg rakosgattam, nem éreztem nagy indíttatást, hogy elolvassam, most viszont nagyon jókor jött. Nem egy átfogó irodalomtörténeti munka, de ez abszolút nem is baj, viszont szórakoztató, kellemes olvasmány. Érdekes volt végre egészében és reálisan látni Jane Austen életét (bár nekem a fikció is nagyon tetszett), és e rövidke kötet meghozta a kedvem a hosszabb lélegzetű munkák elolvasására is.

 A szerzőtől már a Jane Austen naplója is nagyon tetszett, így természetes volt, hogy ezt a kötetet is meg kell szereznem magamnak. Először tesómnak adtam oda, és nagyon pozitívan nyilatkozott róla, úgyhogy most, amikor nem voltam valami toppon lelkileg, és olyanra vágytam, ami biztos, hogy szórakoztatni fog, nekivágtam. Nem csalódtam most sem, Syrie Jamesnek szerintem nagyon jó stílusa van, megfelelő arányban elegyíti a klasszikust a modernnel, az idők végezetéig ellennék hasonló jellegű regényekkel, remélem lesz még egy-kettő. Mélyen a lelkemig hatoltak Charlotte szenvedései, és csakúgy, mint Jane Austennál, szeretném hinni, hogy tényleg így volt, ahogy James írja, hogy bár csak rövid időre, de ő is részesült a kölcsönös szerelem áldásában. Abban a vonatkozásban még talán jobban is tetszett ez a kötet az előzőnél, hogy a szerző egy kicsit nagyobb hangsúlyt helyezett az írónő életének és munkásságának általános bemutatására, és így rengeteg mindent megtudhattam róla és nővéreiről, akik a világ talán legszebb romantikus történeteinek szerzői.

 Anno tetszett az első rész, szemeztem is ezzel, hogy meg kéne venni, de aztán tesó megelőzött. Pont nálunk volt, amikor olvasta, és állandóan sóhajtozott, hogy de hülye ez a csaj, ő ezt nem bírja. Így egy ideig rakosgattam ide-oda a könyvet, meg volt is más restanciám, míg aztán úgy döntöttem, talán a két ünnep között kellemes lesz egy kis limonádé. Lehet, hogy változtam az évek során, de most már engem is idegesít a csaj. Bármennyire jóindulatú meg kedves, de olyan szinten idióta tud lenni... Na persze ez a költői túlzás vagy mi... Persze bagoly mondja verébnek, én is tudok néha olyan szitukba keveredni, hogy húúú.... Úgyhogy a végén azt szűrtem le, hogy talán mégis jókor jött a könyv, és ha nem is olyan problémáim vannak, mint Beckynek, egy kicsit több meggondoltság nekem sem árt. Az viszont biztos, hogy kicsit több humort vártam, egy lehelletnyivel szenvedősebbre sikerült a könyv a kelleténél.

 Első olyan könyv, amit egyértelműen a moly hatására olvastam el. Volt egy érdekes karc, amelynek írója szeretné, ha e könyv főszereplője feleségül venné. Hát nem édi? :-) Romantikus lelkületemnek ez felhívás volt keringőre, így amikor a legközelebbi könyvtárlátogatásomkor szembejött a kötet, nem hagyhattam a polcon árválkodni. Persze azt már tudtam a fülszövegből, hogy ne számítsak semmi romantikára, annál inkább abszurditásra, amolyan Örkény Egypercesek stílusban, de ezellen sem volt kifogásom, mivel csípem a műfajt. Végül a könyvről kiderült, hogy nagyon is kellemes olvasmány, rövid, szellemes írások, amelyek különösen most jöttek jól, hogy eltereljék a figyelmemet a napi gondokról.

 Vagy Bernie tényleg egyre jobb, vagy csak nekem volt pont most erre a könyvre szükségem, de egyszerűen alig bírtam letenni, faltam az oldalakat. Még, jó hogy volt is időm olvasni, két ünnep közötti láblógatás alatt. Mindenesetre nagyon megkapó volt a könyv hangulata, a világtól elzártan élő íróval, a régi szállodával, a már megszokott, de mindig új titkok színterévé váló antikváriummal. Ismét elvarázsolt Bernie hozzáálllása az élethez, az embersége, erkölcsi tartása, a biztos érzéke a helyeshez, még ha ez meglehetősen furán ellentmondásosan hangzik is egy betörő esetében. Ragyogó jellemrajzok, minden oldalra jutott valami elképesztő figura, valami jó kis sztori, és az apró, szépen kidolgozott részletekből aztán pontosan, precízen összeállt a rejtély megoldása. Annyira együtt lélegeztem a könyv világával, hogy legszívesebben még öt-hat ilyet olvasnék egyhuzamban most, de sajnos biztosan jó pár hónapot kell várni a következő kötetre.:-(

 Már régóta ültem rajta, mert habár tetszett, néha arra vágytam, hogy félretegyem, és valami könnyedebbhez nyúljak. Aztán jöttek a könyvtári könyvek, meg azok amik valamiért jobban érdekeltek, és szegény bizony sokat árválkodott az éjjeliszekrényemen. Apám kérdezte is, hogy hol tartok, mivel tőle kaptam kölcsön (nagy Darvasi rajongó, ez is dedikált példány), persze nem sürgetni akart, csak kíváncsi volt, hogy tetszik. Úgyhogy elhatároztam, hogy karácsonyra elolvasom, hogy vissza tudjam adni, meg nyomasztott is a dolog, hogy nem tudok megbírkózni vele. Amikor nekiduráltam magam, már ment mint a karikacsapás, mert tényleg szórakoztató olvasmány, mondtam is apunak, hogy engem Márquezre emlékeztet a stílusa, és őt szeretem nagyon. Misztikus, mágikus, szövevényes történet, és végre rendes irodalmat olvastam, ez nem volt jellemző mostanában. Azért edzetteknek ajánlom csak, mert van benne perverzió bőven, de azt hiszem jelen esetben a cél szentesíti az eszközt.

 Most már tényleg figyelnem kell az Agatha Christieket a boltban, mert meg voltam győződve, hogy mind megvan, aztán egyre-másra bukkanok olyan kötetekre, amiket még nem is olvastam. Ez is ilyen volt, tesóm mondta, hogy szerinte nincs meg, ellenőriztem, és tényleg... Meg is vettem, mert hát A.C.-től teljes gyűjteményt szeretnék. A regényben nem szerepelt sem Poirot sem Marple, valaki direkt ezt szereti, de én legjobban a Marple könyvekhez vonzódok, de az is igaz, hogy a Tíz kicsi néger is örök kedvenc, és abban sem voltak. Na mindegy, érdekes volt a könyv, bár elég lassan bontakozott ki, talán a háromnegyedénél történt meg a gyilkosság, és aztán elég hamar kiderültek a dolgok, aminek egy részét én már az elején (na jó, talán a közepén :-) sejtettem. Így is tudott meglepetést okozni azért a végére, de nekem valami még  meghökkentőbb és happy endesebb befejezés is eszembe jutott, de nem lövöm le a poént, olvassátok el! :-)

 Tesómnak vettem meg, persze önös  érdekből, mert sok jót hallottam a műről. El is kezdtem aztán olvasni, miután tesóm pozitívan nyilatkozott róla, csak aztán félre kellett raknom, mert közben beiratkoztam a könyvtárba, és ahhoz, hogy a könyvtári könyvekkel időre végezzek, nem maradt már időm másra. Most viszont önmérsékletet tartottam a kölcsönzés terén ( nyolc helyett csak négyet vettem ki :-), és elhatároztam, hogy fokról fokra igyekszem ledolgozni a restanciámat, és legalább a már elkezdett könyveket befejezni. Egyébként egy kicsit azért az is belejátszott a Biff félretételébe, hogy míg az elejét nagyon élveztem, a közepe táján számomra kezdett egy kicsit ellaposodni. Nem is ártott neki az a kis kényszerszünet, mert aztán újult erővel fogtam neki, és igen hamar végeztem vele. Meg kell hagyni rendkívül olvasmányos könyv, nagyon tetszik a stílusa, semmi gagyi nincs benne, mint egyes más bestseller szerzőknél, a humora meg csúcs, nagyon bejött nekem. Férjem többször felhördült, amikor olvasta (kihasználta az én kényszerpihenőmet), hogy hogyan lehet már ilyet írni, de én egyszer sem éreztem ezt, végig nagyon emberinek és megkapónak találtam a történetet.

 Ezt is kölcsönkaptam, mint az első részt. Kíváncsi voltam azért valamennyire, hogy mit lehet még kihozni ebből a sztoriból, de a végét már szinte csak átfutottam, annyira untatott Fejős stílusa. Maga a történet nem volt rossz ez esetben, de ez az újságírói stílus, hogy mindent megmagyaráz, szájbarág, továbbra sem az esetem. A megdöbbentő viszont, hogy ennyire népszerű bír lenni. Ennek több oka is lehet szerintem, talán az első, hogy a szerző a Nőklapjával már megszerezte magának az ismertséget, és rokonszenvet, ami a mai magyar celebvilágban eladhatóvá teszi a nevével fémjelzett könyveket, a másik talán, hogy a nép ezek szerint ennyire ki van éhezve egy magyar romantikus bestseller szerzőre, és Fejős Éva jó érzékkel kihasználta a kínálkozó piaci rést. Én továbbra sem leszek a rajongója...

 Tényleg le kéne már állnom a gasztro-utazós-kivándorlós könyvekkel, mert valahogy nem jönnek be mostanában (úgyhogy önmérsékletet gyakoroltam, és egy ilyet se vettem ki a könyvtárból tegnap). Ennél a kötetnél is el-elkalandoztak a gondolataim, nem igazán tudtam követni az ezernyi étel felsorolását, leírását, megmondom őszintén, nekem mind egyformának tűnt. Receptek nincsenek, pedig az talán jó lett volna, áttekinthetőbbé tette volna a dolgot. A kulturális leírások nem voltak rosszak, de ott is csapongónak találtam a szerző stílusát, a hosszú körmondatokat nem mindig tudtam kibogozni, sokszor újra kellett olvasni egy-egy részt, hogy felfogjam. Óriási témát dolgozott fel, ez becsülendő, és a vaskos kötet tényleg rengeteg információt tartalmaz, de talán a kevesebb több lett volna.

 Határozottan többet vártam ettől a könyvtől, valamilyen Rushdies, mágikus realizmusos fílinget, és hogy stílszerű legyek, volt benne egy csipetnyi mese meg misztikum, de valahogy nem az általam szeretett módon. Végső soron csak egy romantikus történet volt, meg egy kis szociográfia.  Még ez utóbbi vonulat volt számomra az érdekesebb, hogy hogyan élnek az indiai bevándorlók az USA-ban, meg a hősszerelmes által bejöttek egy kicsit az indiánok is. A szerelmi szálba valahogy egyáltalán nem tudtam beleélni magam: a gazdag, jóképű amerikai pasi beleszeret az öreg indiai nőbe, mert tudja, hogy a vén test valami mást takar... Hááát.... A stílusa, nyelvezete különleges akar lenni,  de engem inkább idegesített a költőieskedése. Könyvtári volt, úgyhogy legalább pézt nem költöttem rá, de összességében nekem egy közepeske történet volt, semmi extrával.

 Kicsit kalandos úton jutottam a könyhöz, de megérte, hozta a szokott Stahl színvonalat. Szóval beváltottam a DM pontjaimat, de közölték, hogy nincs könyv, lehet, hogy csak februárban lesz, de nézzem meg a másik boltban, és ha ott se lesz, visszaírják a pontokat a kártyámra. Hát elzarándokoltunk a gyerekkel a másik boltba, persze nem volt ott sem, de kijelentette a csaj, hogy nem írják vissza a pontot, mert december végéig érvényes a kupon, és hátha lesz addig. Majdnem mondtam valamit, de inkább pár nap múlva visszamentem az első boltba, és már majdnem kezdte visszaírni a csaj a pontokat, amikor mondja a kolléganője, hogy van könyv. Még régebben beváltottam a Gyors háziast is, de nem találom sehol, pedig abban is jó receptek voltak. Én bírom Stahl receptjeit (érdekes mert magát a nőt, mint jelenséget nem annyira), egyszerűek, viszonylag könnyen megvalósíthatóak, nincsenek bennük nehezen beszerezhető hozzávalók, és általában az én szám íze szerint valóak. Ez a mostani annyiban más, hogy nem vagyok egy nagy húsos, és bélszínt pl. tutira nem fogok csinálni, de van jó pár kellemes csirkés-pulykás étel, amit biztosan ki fogok próbálni.

 Megint jelenleg népszerű ifjúsági irodalmat vettem a kezembe, és sajnos ismét csalódtam. Ahhoz képest, hogy miket olvastam én kamaszkoromban, ez a történet igen gyengus. Amiről sokat megtudhatunk az a pestis, de engem ez a téma nem nagyon tud feldobni, tizenéves koromban meg  szerintem egyenesen borzadállyal töltött volna el. A főszereplő csajszi karaktere sem tudott megfogni, összeségében a szereplők eléggé kidolgozatlanok, a szerelmi szálat meg ne is említsük... Van egy-két jó rész az édességekkel kapcsolatban, meg a végén a receptek se rosszak, én a kandírozott rószasziromban töröm a fejem, de a kandírozott ibolya is gyönyörű lehet. Történelmi regénynek megállja a helyét, de ez a műfaj meg így önmagában nem a kedvencem, kivéve ha van benne valami plusz, mint a múltkor az Ételkóstolóban.

 Frances Mayes Toszkánája és Peter Mayle Provance-a után, most felfedezhettem (szintén a könyvtár jóvoltából) Chris Stewart Andalúziáját is. Érdekes, hogy tényleg szeretem a témát, hogyan élnek  a szerencsések a világ napsütötte tájain, de mégsem jelentenek maradandó olvasmányélményt ezek a kötetek. Azt gondolom, eléggé egy kaptafára íródtak. Jelen kötet már a második (legközelebb majd megpróbálom elcsípni az elsőt) a sorozatban, úgyhogy lemaradtam  a birtok megvételéről meg az ezzel járó (gondolom) bajlódásról, ebben a könyvben a mindennapokról olvashattam, néha kisebb izgalmakkal, mérsékelten humoros fordulatokkal. És közben rájöttem arra, hogy mért is tartom túl könnyednek, már-már felszínesnek ezeket az olvasmányokat, olyan mintha egy magazint lapozgatnék, egymás után fűzött kis történetekkel, amelyek nem rosszak ugyan, de nem tudnak igazán mélyen lekötni.

 Ezt még a Hornby könyv előtt befejeztem, csak nem jutottam odáig, hogy írjak róla. Nem egyben olvastam, hanem hetekig lapozgattam, ízlelgettem magamban az ételeket. A végén arra jutottam, hogy gyönyörű kiadvány, nagyon érdekes, rengeteg információt ad a zsidóság étkezési szokásairól, a kóserségről, az ünnepekről (bár ezekről már a rabbis krimisorozatból is sokat tanultam :-), de nem igazán találtam benne elkészíteni való receptet, valahogy nem az én stílusom. Azért mielőtt visszavinném a könyvtárba (mert onnan van természetesen), végiglapozom, hátha mégis rábukkanok valamire, ami pont hiányzik a repertoáromból. Meg nézegetem majd a blogot is, mert tetszik, ahogy Eszter ír, és a képek is gyönyörűek.

 Hornby regényei valahogy eddig kimaradtak az életemből, de a könyvtárban megvan minden tőle, úgyhogy fokozatosan beleásom magam a munkásságába, mert ez a könyve nagyon tetszett. Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezetesen lehet írni a könyvekről (bár én tudnék így!), főleg olyanokról, amelyek nagy részéről nem hallottam még soha, és elnézve a magyar könyvpiacot, lehet, hogy sosem jelennek meg magyarul, angolul meg azért nem reszkíroznám meg őket. Talán a titok az, hogy nem is igazán az adott könyvekről ír Hornby, hanem magáról az olvasásról, a könyvekkel, irodalomszeretettel átitatott életről. Egy író, aki olyan mint mi, éli az életét és közben olvasgat, még azt sem lehet mondani, hogy könyvmoly, legalábbis ami az elolvasott mennyiséget illeti. Nem sznob, olvas ő mindenfélét, és isteni humorral tálalja nekünk irodalmi étlapját.

 A könyvtárban cikázva elsősorrban a borítókat néztem, színesek-e, újnak tűnnek-e, viszonylag új kiadású könyveket szerettem volna ugyanis kivenni. Ennek a kötetnek eléggé figyelemfelkeltő a borítója  a narancs szín miatt, és a címe is ismerős volt, amikor anyósnak kerestem a múltkor ajándékot a könyvesboltban, még le is vettem a polcról, úgy emlékszem. Ígéretes volt, hogy Wodehouse díjat nyert 2007-ben, úgyhogy adtam neki egy esélyt, bár nem gondoltam volna, hogy érdekel a téma. Aztán kiderült, hogy a lazacokról és a horgászatukról is érdekesen ír, és van egy plusz spirituális vetülete is a hitről, ami igazán megfogott. A különböző szövegformák váltogatása, a jól megrajzolt karakterek is szórakoztató olvamánnyá tették. Csak a végét tartottam kissé melankólikusnak, szerettem volna valami pozitívabb végkicsengést, de nem lehet minden happy end.

 Erika barátném szólt, hogy a Könyvszalon ideje alatt ingyen be lehet iratkozni a könyvtárba (nem mintha az évi 900 forint olyan nagy összeg lenne, de most spórolok nagyon), úgyhogy kaptam az alkalmon, mert van ugyan momentán olvasnivalóm, de állandóan attól rettegek, hogy kifogyok, és nem nagyon akarok könyvre költeni (igazándiból semmire se akarok költeni, de az azért kivihetetlen). Nem volt nagy a várakozásom a kínálatot illetően, és ezt messze sikerült felülmúlni, így nyolc (ennyit lehet max. kihozni) érdekes, és nem utolsó sorban viszonylag új kiadású könyvvel sikerült távoznom. Most meg olvasok ezerrel, mert ha meg is hosszabbítom kétszer a kölcsönzést (amire módom és lehetőségem van), akkor is egy könyvet el kell olvasnom hetente. Ez eddig sikerült, első választottam segített is ebben, mert nagyon-nagyon jól olvasható, szórakoztató kis könyv volt. Már a borítóról tudtam, hogy tetszeni fog, és nem csalódtam, imádom a húszas-harmincas éveket, és a könyv nagy része ezt a korszakot dolgozta fel. Jók voltak a karakterek, az egész hangulat, az utóbbi idők legkellemesebb olvasmányélménye, de úgy látom talán ismét jó szériát sikerül kifognom, mert megtalálnak a nekem való könyvek mostanság. 

 Anyósomnak vettem a könyvet (valahogy mindig azt feltételezem, hogy bírja a történelmi regényeket), és ilyenkor igyekszem kicsit öncélúan olyanokat válogatni, ami engem is érdekel, és kölcsönkérhetem. Ezzel is így történt, és anyósom úgy adta oda, hogy jó könyv, úgyhogy vegyes érzelmekkel álltam neki, mert a molyon meg lehúzták egy-ketten. Végül nekem tetszett, szórakoztató, fordulatos történet, az utolsó lapig izgalmas. Mondjuk tényleg nem azt kell várni, amit a beharangozóban írnak, gasztrokönyvnek sem mondható, úgyhogy ha valaki ezt várja, nyilván csalódás, de aki jó stílusban megírt történelmi regényre, könnyed olvasmányra vágyik, annak bátran ajánlom.

 Sokat várok én úgy látszik Austentól, de mivel a nagy regényeit már olvastam, sajnos nem tud újra elbűvölni. Ez is csak egy volt a sok közül, olvasható, de nem különösebben megragadó könyvecske. A sztori vontatott volt, kiszámítható, mindig tudtam mi következik. Paródiának nem volt rossz, de a humor sem segített azon, hogy nem tudtam elfogadni a főhősnő butaságát, jobban kedvelem a csillogóan intelligens főszereplőnőket. Egyébként azt meg kell hagyni, hogy kitűnőek voltak a jellemrajzok, ezt azért nagyon tudja Austen. Mindenesetre nem bánom, hogy elolvastam, ha kedvelek egy szerzőt, igyekszem minden művén átrágni magam, úgyhogy ez is egy ilyen kötelező kör volt.

 Fejős ontja a romantikus regényeket az utóbbi időben, de én eddig távol tartottam magam tőle, mert  a részletek, amiket olvastam itt-ott a műveiből, nem keltették fel az érdeklődésemet. Most viszont kölcsönkaptam a barátnőmtől (kölcsönkönyvet meg elvből nem utasítok vissza) fent említett kötetet, és meg kell mondjam, elég hamar a végére értem, könnyen olvastatta magát a sztori. Viszont nem hagyott bennem mély nyomokat, nem tudtam igazán azonosulni egyik karakterrel sem, a stílus meg hol szenvelgős volt, hol újságírósan magyarázós. Szeretem a romantikus történeteket, de valahogy nem ezt a vonalat.

 Tesómtól kaptam a könyvet névnapomra (amely majd csak novemberben lesz, de nem lehetett kihagyni az Alexandra akcióját, hogy két Szabó Magdát kaptunk egy áráért), és ő el is kezdte olvasni, aztán két hét után megkaptam, hogy nem tudta végigolvasni, mert a közepén valami miatt (maga sem tudja miért) abbahagyta. Ezekkel az előzményekkel kezdtem neki, már sokadik regényként  a szerzőtől, és reméltem, hogy én nem járok úgy, mint a húgom, mert nekem eddig minden tetszett (ha nem is egyformán) Szabó Magdától. Ebben a kötetben is megtaláltam a már megszokott világot, stílust, cselekményszövést, úgyhogy ha nem is lesz a kedvenc Szabó Magdám, azért kellemes olvasmányélmény volt. Szerelmes regényt ne várjon senki, bármennyire is ígéri a fülszöveg, annál több társadalomkritikát, amely sajnos sok pontjában ma is aktuális, pedig a regény 1973-ban jelent meg először.

2017-es Update: Idén jelent meg a kötet a Jaffánál, szerintem meglehetősen érdekes új borítóval. Nem mondom, hogy különösebben tetszik, de mindenképpen előremutatónak érzem, hogy valami modernséget szeretnének belevinni Szabó Magda marketingjébe, mert valóban nem olyan porosak az ő történetei, ahogy sokan gondolják, hanem ahogy fentebb írom, abszolút átélhető a ma emberének is.

 Csernus dokival egyszer találkoztam személyesen, még amikor a Lipóton dolgozott. Akkor nem tűnt olyan agresszív személyiségnek, mint ahogy a tévé később mutatta, sőt kifejezetten szimpatikus volt. Teltek az évek, ő közben médiaszemélyiség lett, én meg szülő, így örömmel fogadtam egyik kedves ismerősöm ajánlatát, hogy kölcsön adja Csernus nevelésről szóló könyvét, ha volna kedvem elolvasni. Volt persze, és nem is volt haszontalan, hogy így tettem. Bár stílusa kissé pongyola, és nem is adott katartikus aha-élményt (ezt vehetem talán pozitívumnak, hogy ezek szerint sok mindennel tisztában vagyok a mentálhigiéne és a gyermeknevelés terén), azért adott egy-két érdekes új aspektust, gondolatot. Ha megkapom valahonnan, asszem a többi könyvét is elolvasom.

 Régóta kíváncsi voltam a könyvre (új Harry Pottert vártam tőle), és amikor nem sokat olvasó unokahúgom is lelkesedett érte, kölcsönkértem. Hát nem lett katarzis élmény, sem új Harry Potter, sőt egyáltalán nem értem, hogy tudott ez a nő ennyire silány stílussal, unalomig ismételt fordulatokkal, egysíkú, rettenetesen csöpögős szerelmi szállal, és kiszámítható, nem különösebben izgalmas sztorival milliókat elbűvölni. Bár a történet jellege miatt kíváncsi az ember a folytatásra, ha nagyon nincs mit olvasnom és kezembe kerül egy-két további kötet, talán elolvasom, de abszolút nem tartom egy nagy durranásnak. Sokan mondják, hogy kinőttem belőle, de szerintem nekem kamaszkoromban sem tetszett volna, az akkori pöttös könyvek (nagy kedvenceim) sokkal komplexebbek és igényesebbek voltak, hogy csak Szabó  Magdát vagy Thury Zsuzsát említsem.