Valahogy mindig benne volt az agyam hátsó zugában ez a könyv, mint amit el kell olvasni, szuperlatívuszokat olvastam róla a molyon, úgyhogy amikor megláttam a könyvtárban, kivettem. Nem ennek álltam neki először (talán megérzés?), de amikor meg akartam hosszabbítani a kölcsönzést, kiderült, hogy valaki előjegyezte, s mivel nem akartam olvasatlanul visszavinni, turbó tempóban nekikezdtem. A szél árnyékával voltam úgy, hogy azért ódzkodtam tőle sokáig, mert féltem, hogy amit ennyire dícsérnek, nekem nem fog tetszeni. Akkor nem csalódtam, és ez óvatlanná tett. Valószínű túl nagy elvárásaim voltak Martel könyvével szemben, ám ha a sok pozitív véleményhez még hozzátesszük a Booker-díjat is, talán joggal. Az eleje még tetszett is, bár nem nyűgözött le különösebben, de olvasható volt. Még a hajótörés utáni rész is érdekelt egy ideig, de aztán annyira unalmassá vált, hogy csak azt vártam, mikor lesz vége. Különösen, hogy beharangozták, hogy a vége, na, az aztán az igazi meglepetés és csavar. Meglepő volt, nem mondom, de nekem valahogy mégsem állt össze a dolog. Persze utólag nem tudom, mire számítottam. Sosem tetszettek az ilyen történetek, állatok, hajótörés, tenger...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.