Julia Barett sajnos nem Jean Austen, és nem is Joan Aiken, mert ha választanom kell az utánzatok között, akkor Aiken Mansfield Park-folytatása sokkal kellemesebb perceket szerzett, mint ez a kötet. Azt sem tartottam egy remekműnek, de most kifejezetten untatott Barett dagályos stílusa, a kakaktereket sem találta el szerintem, pedig Margaret nekem kifejezetten szimpatikus volt az Értelem és érzelemben, most meg csak egy halovány alakká degradálódott, csakúgy mint a többi már Austen által megteremtett  érdekes figura. Szinte végig kiszámíthatóan hömpölygött a történet, az utolsó harminc oldal teremtett egy kis feszültséget, de aztán meg mintha összecsapta volna a szerző, semmi ah meg óh, ami nálam igazán hozzátartozik egy jó kis szerelmi történethez. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy minek olvasok én ilyeneket, annyi mindenkit olvashatnék saját jogon, de valahogy mindig vonz a nosztalgia, az igazi Austen regények hangulata, és a remény, hogy egyszer gyöngyszemet találok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.