Sokat vártam ettől a könyvtől, mert apám szerint az én gyerekkoromról szól,  meg különben is szimpatikus fickó ez a Lackfi, gondoltam biztos helyre kis humoros, nosztalgikus regényt rittyentett ide csak nekem, csak most. Imádom a nyolcvanas éveket, és sok ponton melengette a szívemet a szöveg, de ez mégsem az én múltam, talán mert Lackfi idősebb nálam egy cseppet, vagy mert Budán nőtt fel, vagy egyszerűen csak azért mert hímnemű. Terjengős volt a stílus is, sok kortárs magyar elköveti a hibát szerintem (mondjuk úgy: a többség), hogy nem elég feszes az írás, elvesznek a nyelvi szépelgésben, és akkor érzik magukat igazán modernnek, minél nehezebb befogadni, értelmezni a szöveget. Ezt a regényt nem is bírtam ebben a nyári melegben egyszuszra elolvasni, de ez nem vont le az élvezeti értékéből, mert igazándiból lazán összekapcsolódó novellafüzérnek értékelném, csak az volt a baj, hogy elég egyenetlenre sikerült a színvonal, mert voltak részek, amik nagyon magukkal ragadtak, aztán meg unatkoztam vagy nem értettem, hogy jön ez ide. Számomra még mindig várat magára az igazi nosztalgikus mű a nyolcvanas évekről, nem is értem, pedig annyi fiatal, velem egykorú író van...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.