Ez megint egy kölcsön könyv, ugyanazon barátnőmtől, akinek Fejős Éva és Vass Virág okozta rossz perceket köszönhetem, úgyhogy meglehetősen szkeptikusan áltam a műhöz. Szeretem a krimit, de a szolid fajtából, mocsok és pszichopaták nélkül, a lehető legkevesebb vérrel, ha lehet. Charlotte Link könyve sajnos nem ezt a kategóriát képviselte, de még a szadizmust is megbocsátottam volna, ha nem lett volna annyira kiszámíthatóan unalmas, hogy a negyedénél tudtam ki a gyilkos, amit aztán az írónő a felénél (na jó, talán háromnegyedénél) el is árult, amikor persze jól meg kellett volna lepődni, és az utolsó 150 oldalon át izgulni, hogy a főhősnő, hogyan menekül az elmebeteg gyilkos karmaiból, de nekem egyik sem sikerült, csak azon gondolkodtam, amint lapoztam és lapoztam, hogy mért kell ez nekem, amikor annyi ígéretes olvasmány vár rám az éjjeliszekrényemen. Link nálam beverekedte magát, a "soha többet nem olvasok semmit tőle" kategóriába, és ehhez csak egy túlírt, terjengős, számomra szinte minden jó krimihez szükséges elemet nélkülöző (semmi fülszöveg által ígért borzongás vagy feszültség) bestsellert kellett letennie az asztalra. És legnagyobb bűne talán, hogy az általam nagyon kedvelt Provence is nyomasztó, idegbetegekkel teli helynek tűnik fel a könyv lapjain, mindenki csak siránkozik, romokban hever az élete, nincs egy boldog, kiegyensúlyozott ember az egész kócerájban. A németek meg viszik, mint a cukrot. Érdekes...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.