Tesóm kérte szülinapjára, és mivel sokan dicsérték a molyon, lelkesen megvettem neki, csak akkor lombozódtam le egy kicsit, amikor húgom nem egyértelmű tetszés nyilvánítással adta tovább. Mondta, hogy kíváncsi a véleményemre, mert számára elég ellentmondásos volt ez a regény.

Ahogy elkezdtem olvasni, az első száz oldalon végig az járt a fejemben, hogy igaza van a tesómnak, tényleg valami nem stimmel  itt. Lekötött a történet, és felcsillant egy-egy nagyon szép és igaz gondolat, de összességében nem tetszett a sok okoskodás, olyan férfiasan racionálisnak tetszettek a gondolatmenetek, és nem értettem semmit, hiszen nő írta, mind a két főszereplő nő...

Vártam, hogy mikor indul  be igazán, és amikor ez megtörtént, magával ragadott. Mert megjelent Ozu úr, elrabolta a szívemet, érdekes módon ő jelenítette meg a rég várt női princípiumot, kedves volt, előítéletektől mentes, finom lelkű, egy igazi csoda. Aztán lassan összeállt minden, már értettem Renée-t és Palomát, megértettem a cím szimbolikáját is, és félig meddig talán azt is, hogy miért így, ilyen bevezetővel kellett megírni, elfogadtam a végkifejletet, láttam az értelmét, rájöttem, hogy egy nagyon jól felépített történettel van dolgom.

Ettől függetlenül most is azt mondom, hogy jobban, szebben is meg lehetett volna írni az elejét, kevesebb filozófai eszmefuttatással számomra igazi kedvenc lenne. Így "csak" egy nagyon jó könyv, ami elgondolkodtat, Requiemet hallgatok (régi kedvenc) miatta és Anna Kareninát fogok olvasni, mert már nagyon időszerű lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.