Először idegenkedtem Anna Gavaldától: hogy a Nők Lapjában olvastam-e tőle valamit, vagy csak egyszerűen jött a szokásos megérzésem, már nem emlékszem, mindenesetre nem túl jól megírt, kicsit nyálas, ugyanakkor művészieskedő regényeket társítottam előítéleteimben a szerzőhöz. Aztán oly sok jót hallottam róla, és azt is észrevettem, hogy a rajongótáborát törvénytisztelő, számomra mértékadó polgárok alkotják, és egyszer csak elkezdtem várni franciás könnyedségét, imádnivaló szereplőit, mediterrán báját. Olvasatlanul rehabilitáltam magamban, és reménykedtem, hogy még talán új kedvencet is avathatok. Talán nem jó kötettel kezdtem (de mit csináljak, ez volt bent a könyvtárban), hiszen egy két óra alatt, akár a fogorvosi váróban elolvasható művecske nem biztos, hogy tükrözi egy író igazi tehetségét (persze ez is sikerült már néhányaknak, elég ha csak Bariccora gondolunk), de ez sajnos nekem kevés volt, nem teljesítette be az elvárásaimat. Folyton Brunella Gasperini Mi és ők-je járt a fejemben, ami nagy kedvencem, és ugyanúgy több testvérről szól, igaz, hogy nem négyről hanem háromról, persze ők fiatalabbak, de hasonlóan keresik az utat, félnek a felnőttségtől, siratják az elveszett gyerekkort. Ez még persze nem lenne baj, mert szívesen olvasok olyan történeteket több változatban is, amik különösen közel állnak a szívemhez, de sajnos Gasperini könyvétől eltérően, nekem Gavalda könyve stílusában sem volt elég egyedi, a humora sem elégített ki, a történetet is vázlatosnak, összeollózottnak éreztem, úgy éreztem, hogy ezt akár én is megírhattam volna. Ettől függetlenül kap majd még egy lehetőséget, a Vigaszág már ott vár anyósom polcán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.