Az előző résszel ellentétben most pont azt kaptam, amit vártam, kedves, mókás, sokszor megható történetek a családról, elsősorban a gyerekekről, igazi Váratlan utazás hangulatba ringattam magam.

Azért is tetszett, mert Anne gyermekeiben felismerni véltem az enyémet, összeszorult a szívem, ha bántották őket, és örvendezett a lelkem, ha jó véget ért a kaland, és elvonultak a felhők Anne otthona fölül. 

Ez a rész hasonlított leginkább novellafüzérre eddig, nem sok koherenciát lehetett felfedezni az egyes fejezetek között, de nekem pont ez adta meg a báját, hasonlított az Avenloa-i krónikák első részéhez, persze itt azért mégiscsak időrendben haladt  a történet, sorra születtek a gyerekek, és ahogy egyre nagyobbak lettek, ki-ki belekeveredett a maga kalamajkájába, amit aztán érdekes módon nem is Anne, hanem maga az élet oldott meg mindig.

Remélem a következő rész is hasonló lesz, szívesen olvasok még efféle történeteket. Aztán lassan a végére érek a sorozatnak, és el kell búcsúznom Anne-től, de Montgomery biztos jelen lesz az olvasmányaim között még egy ideig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.