A Szél árnyéka nagy kedvencem, úgyhogy sokat vártam ettől a kötettől, amiben Zafón újra elröpít a régi Barcelonába, és szerencsére nem csalódtam, bár kicsit azért mást kaptam, mint a szerző előző regényében.

Az Angyali játszma sokkal komorabb, gótikusabb, rémregényesebb volt mint a Szél árnyéka, de feltűnnek a már ismert és imádott helyszínek, mint Semperéék könyvesboltja meg az Elfeledett Könyvek Temetője, és Zafón stílusa, tehetsége is ugyanaz, megetette velem ezt a tőlem kissé távolabb álló történetet is. Még pont annyi volt benne az izgalom, vér és hullák, amennyit el bírok viselni, és közben úgy csillogott a humor, a humánum, sorjáztak a kedves szereplők,  hogy csak úgy faltam az oldalakat.

Habár nem állt teljesen össze a kirakós, de azért érteni vélem a regényt, nem maradt bennem nagy hiányérzet, számomra elfogadható a lezárás is, de mivel nem teljesen ezt vártam, ez sorolja nálam egy kicsit Zafón előző műve után ezt a történetet. Persze még így is bekerül az abszolút maradandó olvasmányok közé, Zafón úgy látszik nem tud tévedni, biztos kézzel  a szívembe talál, bármit írjon is, úgyhogy várom a többi barcelonai történetet, az ódon, baljós hangulatot, jól megírt szereplőket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.