Ez már tényleg kezd egy kicsit kórossá, mi több ijesztővé válni, hogy sorra bűvölnek el azok a szerzők, akiktől eddig nem mintha tudatosan távol tartottam volna magam (mert azért attól nem tartok, hogy egyszer ráfanyalodok egy Daniel Steel-re pl., aztán meg rávetem magam az életműre), mégis valahogy sosem nyúltam a műveikért a könyvtár polcain, gondolván, hogy ez nem az én stílusom.

Bradburyt régimódi, poros scifi-írónak gondoltam, nem nagyon szerepelt a várólistámon, de ennek a novelláskötetnek annyira megragadott a címe, abszolút az általam nagyon nagyra értékelt pozitív életszemléletet sugallta, és a borítója is vonzó volt, no meg legutóbbi látogatásom az elképzelt jövő műfajába (Görgey Etelka lenyűgöző regényfolyama által) nem sikerült rosszul, sőt, gondoltam adok egy esélyt egy ilyen nagy öregnek, már csak műveltségem tágítása céljából is.

Ha a történetek nem is mindig (egyik másikkal, de tényleg csak a kisebbséggel, nem nagyon tudtam mit kezdeni), de Bradbury stílusa rögtön lenyűgözött. Pont olyan gyönyörű nyelvezetű, lírai módon ír, amit a leginkább szeretek. Óriási fantáziával mesél múltról és jövőről, legyen a helyszín egy amerikai nagyváros vagy éppen a Mars, a történet beszippant és nem ereszt. Többször írtam már, hogy nem vagyok novellarajongó, de úgy látom ez irányú nézeteimet is revideálnom kell, mert Bradbury novelláit olyan kellemes volt olvasni, mint egy igazán jó regényt. Kell még tőle olvasnom, az biztos, szeretnék még elmerülni a világába, csak azt nem tudom hová fogom majd beszorítani, annyira összesűrűsödtek a vállalásaim.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.