Nagyon érdekesek ezek a Maigret-könyvek, egyszerre nagyon sötétek és nyomasztóak, a következő pillanatban meg franciásan könnyedek és viccesek. Maigret szemében hol huncut csillogást vélek felfedezni, hol komor-komoly koncentrációt, olykor egészen erős indulatok is elfogják, dühöng, nagyon emberi, megkapó figura. És a többiek mind ebben a regényben: élő, lélegző, összetett jellemek. A történet meg halad a maga útján: lassan csörgedezik, aztán felgyorsul, lüktet, feltartóztathatatlanul halad a végkifejlet felé.

Simenon számomra teljesen máshogy ír, mint Agatha Christie, a krimi királynőjének mégoly izgalmas cselekményvezetése már-már matematikai pontossággal megírtnak tűnik egy csapongó Maigret-történet mellett, de anélkül, hogy rangsort akarnék felállítani, azt kell mondjam, ez a fajta sejtelmes hangulatiság Simenon krimijeinek erőssége. Else alakja és a régi ház különösen borzongató, sok az éjszakai jelenet, a hangsúlyozott félhomály, sötétség, az én ingerküszöbömnek mégsem túlzottan félelmetes, pont arra elég, hogy felkavarja az érzékeimet, de azért nyugodtan tudjak utána aludni. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.