Bosnyák Viktóriát kis távolságtartással kezeltem, mert az agyondicsért nyelvtanos könyvei pl. nekem nem jöttek be, de aztán olvastam tőle a Puszedli és habcsókot, ami a maga nemében tökéletes kis kötet, úgyhogy amikor a Szomorú kacagány megjelent, vágyakoztam rá nagyon, mert a borítója egyszerűen csodálatosan romantikus, pont az én stílusom. Picit azért csalódtam, amikor aztán a kezembe került, mert habár a mese ötletes volt, de nyelvileg többet is ki lehetett volna hozni a történetből, én egy líraibb, régiesebb, színesebb, ízesebb nyelvezetű szöveget képzeltem el a könyv külleméhez (Rippl Renáta ismét nagyon jó munkát végzett, imádom!). Így inkább olyan kis hétköznapi volt, de azért nagyon jól megcsinált kötet még így is, romantikus lelkületű óvodás kislányoknak nagyon ajánlom.

Most, hogy utánanéztem, kiderült, hogy az előző kötet is a Csimota Tolerancia-sorozatának tagja, mint ahogy a Lili című képeskönyv is (egy francia szerzőpáros munkája), amelyben egy kisfiú mutatja be kishúgát, aki Down-szindrómás. Fontos kis könyv ez is, szeretem ezt a sorozatot, a témái miatt, de ettől a darabtól  azért nem voltam elájulva. A szöveg kicsit esetlen (pedig Szabó T. Anna fordította), az illusztráció sem annyira az én világom, viszont óvodákban, iskolákban pl. mindenképpen kötelezővé tenném ennek a sorozatnak a köteteit, persze feldolgozással együtt.

Imádom a cseh mesekönyveket, biztos nosztalgikus okokból is, hiszen az én nemzedékemnek azért szervesen hozzátartoztak a gyerekkorához ezek a kötetek, illetve a rajzfilmváltozatok. Ezek a dongómacis sztorik viszont nem jöttek be maradéktalanul sajnos, eléggé esetlen, sokszor logikátlan és értelmetlen történetek. Mégis van bennük valami báj, ami összességében szerethetővé teszi a kötetet, de nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg így van, vagy csak a műfaj iránti elfogultság mondatja velem. Óvodásokkal azért érdemes kipróbálni a hatást.

A minap, amikor ajánlottam valakinek Hornby új könyvét, rémülten tapasztaltam, hogy van, aki még nem ismeri szívem egyik csücskét, úgyhogy most gyorsan promózom a szerzőt, mert még van időtök elrongyolni a könyvesboltba és beszerezni valamit (bármit, ide értve a könyveiből készült filmeket is) tőle szeretteiteknek, szerintem garantált sikert arattok majd.

Egy könyv (a 31 dal) kivételével mindent olvastam tőle, és írtam is róluk (kivéve a Hogyan legyünk jók?-ról, mert azt valószínű még a blog előtti életemben olvastam):

Vájtfülűek brancsa

Fociláz

Hosszú út lefelé (és a film)

Pop, csajok, satöbbi (és a film)

Betoncsók 

A meztelen Juliet

Egy fiúról (és a film)

És az új regénye, a Vicces lány, ha nem is a legjobb tőle, de igazi letehetetlen, finom humorú könyv, egy olyan világról, ami nem gondoltam, hogy különösebben érdekel, és mégis nagy élvezettel olvastam róla. Mert ugyan a vígjátéksorozatokat szeretem, de a hatvanas évek nem tartozik a kedvenc korszakaim közé, ezért nem igazán tudtam, mi fog majd megragadni egy ebben az időszakban forgatott vígjátéksorozat és főhősnőjének történetében. Persze azért számoltam Hornbyval, mert hogy ő mindenről érdekesen ír, azt már a focis könyvével is bizonyította, így rögtön meg is rendeltem a kötetet, amint megjelent (mostanában ritkán csinálok ilyesmit), és azonnal el is olvastam (ilyet meg még ritkábban csinálok). Tehát a lényeg most sem az volt, hogy miről ír Hornby, hanem az, hogy hogyan. Lazán de mégis mélyrehatóan, zseniális lélekábrázolásokkal, szerethetően esendő szereplőkkel. Volt benne egy kis feminizmus, egy kis kiállás a melegek mellett, egy kis romantika, egy kis önironikus britség. Összességében egy nagyon hangulatos, nagyon szórakoztató regény, egy igazi Hornby, egyik nagy kedvencem most sem okozott csalódást. Úgyhogy olvassátok! Mindegy, hogy melyik könyvét!

2015-ös kiadás az Európától, saját tulajdon. Nagyon ízléses kis kötet, szépek a színei, és minden rajta van a címlapon, ami fontos a könyvben: a tévé, a hatvanas évek és Sophie, a vicces lány.

- Szombati ebéd kedves barátoknál és éjszakába nyúló beszélgetés.

- Névnapozás a nagy családdal: feledhetetlen volt a gesztenyetorta, és szép virágokat meg fincsi csokikat kaptam.

- Régi barátokkal töltött délután:  isteni krémest ettünk és rengeteget dumáltunk.

- Eljött hozzám a barátnőm ebédelni: főztem neki tonhalas tésztát, kávéztunk, beszélgettünk, és sétáltunk a környéken.

- Péntek esti séta az adventi vásárban a kis családdal.

- Fahéjas-narancsos testápoló és fűszeres-vaníliás kézkrém az Yves Rocher-tól, valamint Planet Spa shea vajas testradír az Avontól. Varázslatos karácsonyi illatok!

- Milkana Caractére sajt a Sparból meg Parenyica a Pennyből. Fincsi!

- A Telenor karácsonyi reklámjának zenéje. Ezért most rákaptam az eredetire is. 

- Továbbra is tavasz. Imádom!

- Zsinórban tök jó könyveket olvasok egy ideje.

Mautner Zsófiról pár éve kiderült, hogy az egyik gimis jó barátnőm évfolyamtársa volt a főiskolán, és jóban is voltak, úgyhogy azóta fura módon úgy érzem, mintha én is jóban lennék vele. Nem csak ezért szimpatikus persze, szeretem a közvetlenségét, meg hogy tényleg mindene a főzés, úgyhogy figyelemmel kísérem a munkásságát, most pl. nagyon hajtok a Lidl-ben pontokért kapható Széll Tamással együtt jegyzett szakácskönyvére is. Előtte viszont alapoztam ezzel a kötettel.  

A szerkesztése kifejezetten tetszett: családi receptekkel indul, és itt rögtön megvett kilóra a nagyon ismerős falusi szituációkkal, meg a lábasban sült kacsa emlegetésével, amelynek nem közli ugyan a receptjét, de tekintve, hogy ez minden hétvégén kötelező fogás volt nagyanyáméknál, legszívesebben keblemre öleltem volna a csajt. Itt volt mindenféle jó kis hagyományos fogás, kicsit modernizálva, ezek nagy része tetszett. Lehet, hogy mégis egy hagyományos háziasszony veszett el bennem? A második rész a piacon található alapanyagokra épült, itt már kezdett kicsit halványodni a lelkesedésem, de ez inkább csak ízlésbeli dolog, mert arról aztán tényleg nem a Mautner Zsófi tehet, hogy én pl. rühellem a sóskát vagy a birsalmát. A harmadik, külföldi konyhák egzotikus receptjeit felvonultató résznél viszont már teljesen elvesztettem az érdeklődésemet, egyedül egy tepsiben sült egybefasírtot fogok kipróbálni, de azt sem kínai fűszerezéssel. A múltkor a Bereznay könyvénél elfelejtettem említeni, hogy hiányoltam a személyességet, mert szeretem, ha a szerző kis anekdotákkal köríti a recepteket. Na, ez itt megvolt bőven, arra nem lehet panaszom, de eközben meg olyan bődületek hangzottak el, hogy nálunk a külfölddel ellentétben kilószámra vehetjük a málnát, és nem kis miniatűr dobozkákban aranyáron. Meg, hogy országszerte könnyen beszerezhető a török joghurt, a süzme. Hát hol él ez? De az is tetszett, amikor mentes vizet ír a hozzávalók között, vagy köszönetet mond, hogy szezonon kívül tudott szerezni valakitől fagyasztott meggyet. Mert azt ugye nem lehet kapni országszerte... Na, mindegy azért továbbra is figyelem majd a dolgait, de most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy bírom-e vagy sem. Mindenesetre, ha ez a könyve nem is szenzációs, ahogy először gondoltam, azért összességében mégis azt mondom, hogy több benne a jó dolog, mint a nem annyira jó, és ha könyvespolcra nem is ajánlom, azért érdemes belelapozni, mert lehet, hogy valakinek pont azok a receptek jönnek be, amelyek nekem nem.

2011-es kiadás a Kulináriától, a megyei könyvtárból kölcsönözve. Igényes, szép kiadás, de nekem a Bereznayban pl. hangulatosabbak, egyedibbek voltak a képek.

Mint már írtam nemrégiben, három Gaiman került fel idén a várólista csökkentős polcomra. Az első nagyon tetszett, és most ez a második talán még jobban. Az Anansi fiúk egy nagyon szép történet volt, olyan, amikor sóhajtasz egy jólesőt, amikor becsukod a könyvet. Pontosan megfelelő elegye a misztikusnak és a valóságosnak, a vidámnak, szívmelengetőnek és izgalmasnak. A legjobb Gaiman, amit eddig olvastam. Gaiman ebben a könyvében tulajdonképpen már az Amerikai istenekben is feltűnő Anansinak (aki egyébként a nyugat-afrikai és karibi folklór meghatározó alakja, egy pók és emberi alakban is létező lény), illetve az ő fiainak szentelt egy teljes regényt, amit van, aki kevésnek talál az eredeti nagyregényhez képest, de én meg annyira szerettem annak a világát, hogy tőlem aztán Gaiman bármelyik fő- illetve mellékszereplőről írhatna önálló történetet, én szívesen olvasnám. Főleg, ha ilyen színvonalon csinálja, mint az Anansi fiúkban. Mert volt ebben sok lélek, humor, emberi kapcsolatok, nekem ezek a részek tetszettek a legjobban és kevésbé a misztikum, de azt meg úgy adagolta a szerző, hogy amikor pont eluntam volna magam, hirtelen megint jött a való világ, ami meg jobban érdekelt. Persze a londoni hétköznapokat is átszőtte a természetfeletti, Floridáról és a Szent András szigetről már nem is beszélve. És itt kell megemlítenem, hogy mennyire jók voltak a helyszínek, és mennyire élettelien, színesen mutatott be Gaiman mindent, ahol csak a szereplők megfordultak, legyen az egy kis lakás, iroda vagy egy hotel. Az élő, lélegző színtereket pedig megtöltötte húsvér szereplőkkel, mindegyiküket szinte láttam magam előtt, és több közülük nagyon a szívemhez is nőtt. Tipikusan az a szórakoztató, picit elgondolkodtató könyv volt, amit nagyon szeretek. Persze nem kell világmegváltást várni tőle, de pont az a nagyon korrekt, nagyon kompakt regény, ami nem tőr nagy babérokra, de mégis szinte minden sora betalál.Legalábbis nálam, mert azért arra rá kellett jönnöm az idők során, hogy van azért ezekben az egymásra találásokban egy-egy történettel egy nagy adag szubjektivitás, jelen könyv tükrében nevezhetném ezt misztikumnak is. Mindenesetre ez mondjuk életem párjának is tetszett, úgyhogy csak van bennünk valami közös. ;-)

2014-es kiadás az Agavétól, tesómtól kölcsönözve. A Temető könyvéhez képest, ahol fanyalogtam, ez megint egy jól sikerült borító. Elegáns a fekete-fehér, nagyon jó a pók, mint a történet központi figurája. A madár meg a lepke nekem már egy kicsit sok, de még elmegy.

- Egyesületi bál: új, nagyon kényelmes ezüst szandiban táncoltam végig az estét, hozzá sikerült beszereznem egy selymes fényű, nagyon jó minőségű ezüst lakkot, és bár a kaja csapnivaló volt, azért kellenek az ilyen alkalmak nagyon.

- Következő nap fáradalmak kipihenése: punnyadás az Agymenőkkel, előző délután elkészített csülkös bableves ebédre (nagymamám hagyományos receptje szerint, isteni lett), délután pedig mozi (Éhezők viadala). A film inkább idegesítő volt, mint szórakoztató, de moziba menni még így is jó.

- Mini stollen a Lidl-ből, tökéletes a kávéhoz. A másik heti sütim a kávé mellé pedig egy nutellás kalács volt, virág alakú műalkotás, egy barátnőmtől kaptam névnapomra.

- Mivel a garázsban áll a kocsi, nem kell róla a jeget kaparni, és erre minden reggel csak akkor döbbenek rá, amikor meglátom a sok autót a sorban, amelyekről meg kellett. 

- Végre eljutottam a megyei könyvtárba. Jó kis hely, de nem szabad sok mindent kölcsönöznöm, mert leszakad a vállam, mire elvánszorgok szerzeményeimmel az autóig. (A városinál ott a parkoló közvetlenül előtte.)

- A héten ebédeltem a Fűszeresben (tonhalsaláta) és a Csücsökben is, ahol a hagyományos mediterrán halas szendvicsem mellé isteni pumpkin spice lattét ittam.

- Bortársaságos garázdálkodás: öt palack jófajta borral tértünk haza (Kihasználtam, hogy Tibor szabin van, és cipekedik.), köztük a bencések újborával és egy Heimann kékfrankossal.

- Commerz bankos buli Pesten, a Hard Rock Caféban: jó kaják, jó hangulat meg Infusion Trio.

- Heti zenék: Pink és Kelvin Jones. 

Sütögetés idilli körülmények között.

Bírom ezt a Bereznayt. Valahogy van egy minden sztárallűrtől és okoskodástól, fennhéjázástól mentes kisugárzása, amiért megkedveltem. Na és az sem utolsó szempont, hogy eddigi könyveivel sem okozott csalódást. Volt ugye a németországos könyve, és a magyar konyhás, amit alapkönyvnek éreztem akkor, és most ugyanez a véleményem a süteményeséről is. Azt gondolom, ha ez a két könyv megvan egy kezdő háziasszonynak, az már jó kiindulópont egy hagyományos, ám mégis modern háztartáshoz. Mondjuk most már nem vagyok annyira naiv, mint öt éve, amikor Bereznay könyvét olvasva azt gondoltam, mostantól én leszek a saját nagymamám konyhailag, és nem gondolom, hogy valaha is soklapos, mindenféle krémmel töltött cukrászati remekek kerülnek ki a kezem alól, de akinek erre van affinitása, az tökéletesen jó helyen keresgél Bereznay könyvében. Mert itt megtalálható az összes alapsüti a méteres kalácstól a Rigó Jancsiig, plusz még mindenféle más desszert, édesség, még lekváros rész is van. A receptek alapanyagok szerint vannak csoportosítva, hol a vanília, hol a csoki a főszereplő, és ami külön tetszett (ez is főleg kezdőknek hasznos persze), hogy a végén pár oldalt szentel az alaptrükköknek, tudnivalóknak is a szerző.

Millefeuille Bereznay-módra. Ha valaki elég elszánt, akár ezt a számomra már kissé bonyesz kategóriájú édességet is megtanulhatja a könyvből.

Az ételek képi megjelenítése meg gyönyörű, nagyon az én stílusom, az a fajta dizájn, amit pl. Jamie Oliver könyveiből hiányolok mostanában. A könyvet egyébként a Metro Gasztroakadémia támogatta, amelynek Bereznay a szakmai vezetője (megjegyzem én most hallok először erről a képződményről), de ez szerencsére nem megy át szégyentelen termékmegjelenítésekbe, csak egy képen jelenik meg hősünk egy a cég nevével díszített köténykében, ami megmosolyogtató ugyan, de azért még elmegy.

2014-es kiadás a Booktól. Határozottan jót tett az új, bővített kiadásnak az új címlapkép, írják is, hogy ezt, meg a kötetben szereplő  életképeket a Catherine's Cottages-ben készítették, ami nagyon jó választás volt, és Bereznayt is sikerült úgy felöltöztetni, hogy egy nagyon vonzó, laza csávó benyomását kelti.

Nehéz szívvel álltam neki Polt felügyelő kalandjainak első részét olvasni, mert a férjem végig sóhajtozott, amikor olvasta, hogy mennyire unja. Pedig olyan régen szerettem volna olvasni, gondoltam magamban, és most tessék... De azért nem kell megijedni, elöljáróban legyen elég annyi, hogy kedves férjemmel (bocs, Tibor!) nem minden esetben egyezik a véleményünk a könyvek tekintetében sem. De hát így szép az élet, úgyhogy újsütetű tapasztalatom birtokában, a Stonernél már csak legyintettem, amikor meghallottam a sóhajtozást. (Persze a végső eredmény még várat magára, hiszen ezt a műremeket idén már nem valószínű, hogy sorra kerítem.)

A szerző: igazi joviális, osztrák öregúr. Cuki. :-)

Visszatérve Poltra: az osztrák krimiről azóta jó véleménnyel vagyok, amióta elolvastam Wolf Haas Brenner- történeteit. Persze Alfred Komarek regénye sok mindenben más, de ugyanazt a megbízható minőséget és egyediséget érzem benne, mint a másik sorozatban. Elsőnek vegyük a helyszínt: szerintem telitalálat ez a pincesor, persze ez nálam abból is fakad, hogy kiskoromtól kezdve életem része a bor, a pince, a présház. Nem csak szekszárdi lányként éltem meg ezt, hanem a nagyszüleim falujában, Györkönyben is pl. nagyon hasonló pincefalu van, mint Komarek könyvében, és ezáltal végig úgy láttam magam előtt a történéseket, mintha egy nagyon ismerős világban játszódnának, és az ilyesmit szeretem. Ehhez az alapfelálláshoz pedig nagyon illet az az idllien lassú, andalítóan lírai, melankolikus és filozofikus stílus. Persze elhiszem, ha valaki elretten ezt hallva egy krimi kapcsán, mert valami pörgősebbet vár, de nekem nagyon bejött, olvasgattam volna még tovább is ezekről az aprólékosan leírt hétköznapi eseményekről, mint amilyen pl. az újbor kóstolása. A főszereplő nagyon szimpatikus volt, olyan kis okos, de azért csetlő-botló, egy egyedülálló férfi, akinek a macskáját Czernohorskynak hívják, és aki talán megtalálja a párját majd a sorozat végére, hogy a romantikus lelkűek is örülhessenek az egyelőre ugyan halvány, de ígéretes szerelmi szálnak. Mindezek mellett pedig körüllengte az egészet valami egészen intelligens, fanyar humor. Abból, hogy a krimi részéről meg majdnem elfelejtettem írni sejthető, hogy nem ez volt hangsúlyos a kötetben, de persze azért elég korrekt kis sztori volt ezen a téren is, csak semmi nagy döbbenet meg erőszakhegyek, viszont csendes, szemlélődő nyomozás, és nagyon erős lélekrajzok. Azt hiszem, mostanra már kiderült, hogy mennyire érdekes kis gyöngyszem ez a könyv, tényleg mindenkinek ajánlom, aki a fentiek alapján indíttatást érez rá.

A györkönyi pincesor.

2012-es kiadás a Napkúttól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Kár, hogy nem kemény táblás, de egyébként nagyon szép kis darab, jó ez az ízléses, visszafogott címlap, illik a könyvhöz, és egyértelművé teszi a böngészőknek, hogy ne várjon senki valami igazán kemény, skandináv vonalú rettenetet.

- Szombat esti beszélgetős, társasozós, tévé nézős lazítás jó barátainkkal, Don Pepéből rendelt finomságokkal kísérve. Dicsérték a blogot is, ez külön nagyon jólesett.

- Többen is kértek tanácsot az utóbbi időben, hogy milyen könyvet ajándékozzanak, ez is tök jó érzés.

- Megrendeltem az új Időfutárt és az új Hornbyt.

- Nem éreztem túl jól magam fizikailag a héten, de úgy gondolom, kihoztam a maximumot a fetrengésből, szinte egész nap Agymenőket néztem. Meg, ha már ott volt, megnéztem a naplementét is a kanapén fekve.

- Szerda esti Árkádos dorbézolás: vacsora a KFC-ben, aztán Tchibo-s költekezés (mindenre 25% volt), és még zárás előtt belefért egy kávé meg egy barackos túrótorta is.

- Katinka fellépése a zeneiskolában: barátokkal mentünk, balzsamos volt a tavaszi, akarom mondani őszi este, és mindenki ügyeskedett. Szeretem ezek az estéket, olyan cuki gyerekek vannak mindig.

- Mindenféle gyerekkönyvet előjegyeztettem a könyvtárban, mert nem bírok magammal, cserébe viszont szívbaj nélkül húztam ki pár könyvet a várólistámról, mert rájöttem, hogy csak az igazán engem érdeklőket akarom olvasni.

- Kneipp citromfüves-avokádós kézkrém: nem szívódik be olyan hamar, mint ígéri, viszont isteni az illata. Féltem, hogy a citromfűtől túl nyárias lesz, de szerencsére nem. Igazi télies illat, én még fahéjat is érzek benne, tisztára mint egy süti.

- Ismét van a Lidlben zöldség chips, meg mindenféle finomságok.

- Heti zenék: az új Avicii, Adam Levine ebben végre nem vinnyog annyira, és Chris Cornell, az egyik legjobb hang a világon.

Nem vagyok túl nagy bizalommal a vörös pöttyös könyvekkel szemben, úgyhogy nekem nem volt túl jó ajánlólevél, hogy Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című kötete pont ebben a sorozatban jelent meg. De a század eleji miliő miatt viszont nagyon is izgatott, és egyszer csak úgy elkezdték többen is dicsérni, hogy muszáj volt nekem is kézbe vennem. És ezt most nagyon jól is tettem, úgyhogy azért egy-két félresiklástól eltekintve azért mégis csak jó, ha az ember figyel és hallgat másokra. Ezt nevezem én abszolút minőségi szórakoztatásnak, amely amellett, hogy olvasmányos, izgalmas, vicces, iszonyat profin van megírva, hitelesen hozza a korszakot, egyszerűen semmibe nem lehet belekötni vele kapcsolatban. Pedig volt itt minden, a milleniumi kiállításoktól a cirkusz világán át az elmegyógyintézetig, hogy az elbűvölő svábhegyi környezetben fekvő csodavilláról már ne is beszéljünk. Na meg Marosvásárhely gőzfürdőstül, temetőstül, könyvkereskedőstül, minden jelenet egy-egy gyöngyszem.

Hat könyvre való anyag, de olyan szépen, ügyesen összefésülve, hogy egy percig se legyen unalmas vagy vontatott. És ilyenkor annyira bosszant, hogy ahelyett, hogy ezt olvasnák a népek szakmányba, mindenféle szirszart a kezükbe vesznek. Persze ki vagyok én, hogy megítéljem mások olvasási szokásait, de azt gondolom, hogy mindenki jobban járna, ha ilyesmin nőnének fel a leánykáink sok más helyett. És persze a legszebb benne, hogy felnőtt nők is, mint jómagam, olyan élvezettel olvashatják, ami számomra mindig az igazán jó ifjúsági irodalom fokmérője. Mert ha nekem unalmas és gagyi, miért ne lenne az egy tizennégy évesnek? Csak mert ő még tapasztalatlan és mindenféle igénytelenséget el lehet adni neki? No, mindegy, hagyjuk a kirohanásokat, mondjuk inkább egyszerűen azt, hogy mindenkinek jó szívvel ajánlom kortól-nemtől függetlenül ezt a végtelenül aranyos kötetet, és várom a további részeket. Krimiben mondjuk számomra eddig annyira nem erős, de még bizonyíthat. Ha valaki kedvelte Baráth Katalin Dávid Veron-sorozatát, és szomorkodik, hogy vége van, vigasztalódjon Ambrózy báró eseteivel, nekem legalábbis most nagyon jólesett ez az első kötet.

2014-es kiadás a Könyvmolyképzőtől, a városi könyvtárból kölcsönözve. A címlap nem mondom, hogy kifejezetten rossz lenne, de nekem lassan már nem elég, hogy egy múltban játszódó, női főszereplős történet elejére kitesznek valami random kalapos csajt. Könyörgöm kaparjanak már elő valami kreatívabbat! (Most a férjem azt mondaná, hogy milyen harapós hangulatban vagyok ma, pedig dehogy. :-)) Egyébként a vaskossága ellenére nekem nem volt nehezen forgatható, és innen üzenem azoknak, akik a múltkorjában pont a vastag könyvek esetében dicsérték az e-könyveket, hogy továbbra is maradok a hagyományosnál. :P

- Jó idő, jó idő és ismét csak jó idő. :-) Isteni volt vasárnap délután egy szál pulcsiban biciklizni. Elmentünk Sárásra is, ahol olyan aranyos kis víkendházak vannak, hogy olyan érzésem volt, mintha egy darabka Balaton lenne a szomszédban.

- Hétvégén itt voltak anyuék meg tesómék, és mentünk mindenfelé, meg jól éreztük magunkat.

- Könyvszalon: nem volt valami nagy hatású, engem már évek óta nem tud lenyűgözni, de azért gazdagodtam jó pár ingyen német nyelvű könyvvel. (Zömében ifjúságiak, egy Marian Keyes, egy másik csajos és egy krimi.) Meg megvettük a legújabb Ropit is.

- Könyves jóságok még a héten: megkaptam a Stonert névnapomra, nagyon kellemes perceket szerzett a Leányrablás Budapesten olvasása, és a  Polt felügyelő sírdogál, amit most olvasok, is nagyon tetszik.

- Árkádos dorbézolás: szintén névnapomra kaptam anyutól egy fekete alapon fehér pöttyös muszlinblúzt, de Katinka és Tibor is gazdagodott egy-két jó cuccal. De ami a fő, megvettük a Guitar Hero-t, úgyhogy azóta minden este ettől hangos a ház.

- A gitározás közben meg feljönnek mindenféle rég elfeledett kedves zenék, pl. ez meg ez.

- Vasárnap délelőtt a Dunakapu téren piacoztunk: van ott egy csaj Vámosszabadiról, aki tök jó dolgokat csinál. Vettünk tőle paradicsomlekvárt, csípős céklaketchupot meg bazsalikomos eperjavát.

- Egyik nap menüztünk a La Marédában egy barátnőmmel, isteni volt a carbonara, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Van egy nagyon jó kis recept, hogy két idősíkon futtatjuk a történetet, a múltban és a jelenben, és mindenhol vannak fordulatok, meglepetések, meg titkok, és nem utolsó sorban romantika, ha van eszük, tanítják is ezt az íróiskolában, hiszen számtalan nőnemű olvasó elalél az ilyesmitől. Én sem vagyok kivétel, szívesen olvasom pl. ebből a műfajból Kate Mortont, de az is igaz, hogy számomra ez a recept akkor tud igazán működni, ha kerül bele még valami kis fűszer, hangulat, egyediség. Ha ez a plusz nincsen meg, akkor sajnos unalomba fullad ez az egész, mint ahogy legutóbb Louise Walters Levelek a bőröndből című kötetével jártam. Több számomra mértékadó véleményformálónak is tetszett, így nagy reményekkel vágtam bele, és először úgy tűnt, engem is elkap a gépszíj. Bár a két idősík közül inkább a jelen tetszett, de mindkét szálat szívesen és érdeklődéssel olvastam. Aztán valahogy egyre érdektelenebbé vált számomra. Pedig volt benne sok jóság (pl. a jelenben a könyvesboltot imádtam), és szerencsére egyáltalán nem volt gagyi vagy túlontúl vontatott a stílusa, de egyszerűen nem ragadott meg olyan szinten, hogy faljam a lapokat. A végére már egészen másképp faltam őket, meglehetősen gyorsan lapoztam, és gyakorlatilag sok helyen csak átfutottam az oldalakat, mert azért az nagyon érdekelt, mi lesz a vége. A jelen szállal meg is voltam elégedve ezen a téren (bár azt meg már az elejétől lehetett sejteni), a múlttal meg kevésbé, de hát ez van, nem alakulhat minden úgy, ahogy én szeretném. Szóval számomra ez a könyv a felejthető, de nem különösebben rossz emlékekkel teli olvasás kategóriájába került, és az legalább pozitív, hogy sikerült kipipálnom, eggyel kevesebb könyv, ami után ácsingózom.

2014-es kiadás az Athenaeum-tól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Szerintem a borító szörnyen ízléstelen és gagyi, és hogy alul a kis csaj mit keres ott, fel nem foghatom. A felső kép is csak vázlatosan hozható összefüggésbe a könyvesbolttal, én mindenesetre nem ilyennek képzeltem. Csodálatos külföldi borítók vannak, fentebb láthattok kettőt, de bármelyik kenterbe veri a magyart.

- A hét elején annak örültem, hogy bár nagyon mondják a ködöt mindenfelé, nálunk  mégis vakítóan ragyog a nap. Most meg annak, hogy azért csak megjött a köd is, mert ez meg olyan kellemesen gótikus. Csakúgy mint a lehullott falevelektől kissé elhanyagoltnak tűnő kertek meg a repdeső varjak. (Jó tudom, a varjakat már írtam, de nem tudok betelni velük.)

- A hét elejei napsütésben bevezettem a délelőtti sétát, amit szeretnék hóban-fagyban is tartani, hazaérve pedig megjutalmazom magam egy szabadon választott forró itallal.

- Dércsipkék a füvön meg a kerítésen, ettől és a másoknál olvasható téliesedéstől kezd most már eléggé karácsonyváró hangulatom lenni. 

- Temető járás utáni családi ebéd a Hajón. Degeszre ettük magunkat és beszélgettünk egy nagyot.

- Egyesületi tökfaragás a garázsunkban, utána meg jókat röhögtünk a szomszédokkal, amíg a gyerekek elmentek csokit gyűjteni. 

- Katinkáék csapata harmadik lett a Bolyai matekverseny megyei fordulóján. Éljen, éljen, éljen!

- Fekete tolldzseki a Tchibo-tól. Könnyű mint a pehely és melegít mint egy kályha.

- Révais kampányhét hatására kampányfilmeket nézegettünk.

- Heti zenék: egy lazítós szám és egy pörgős rock and roll.

Azt írtam a Kossuthkifli olvasása után, hogy fogok én még olvasni Fehér Bélától, ahhoz képest eltelt három év, és semmi. Mondjuk próbálkoztam közben az Ede a levesben című Cserna-Szabóval közösen írt gasztroakármijével, de nem nagyon kötött le, ment is vissza olvasatlanul a könyvtárba. (Bár most, hogy újra elolvastam a fülszövegét, megint kedvet kaptam rá. A franc se ismeri már ki magát rajtam.). Aztán jött a Kossuthkifli megfilmesítése, amely bár gyönyörűen volt fényképezve, jó színészeket sikerült válogatni, és néha nagyon vicces is volt, azért egy kicsit elgondolkodtatott, hogy mit is láttam én ebben a katyvaszban annak idején. Szóval nem kaptam újra kedvet Bélánkhoz, na.

Most viszont ez az újra kiadott fürdőregénye eléggé felkeltette az érdeklődésemet. Persze a lelkesedésemet biztos támogatta az is, hogy egy rövid kis könyvről van szó, amelyről feltételeztem, hogy talán nem lesz ideje eluntatni, még ha nem is annyira nagy szám. És igazam is lett, mert imádom ezeket a nagyon rövid fejezeteket, amelyek még további rövid kis epizódokra oszlanak, nekem ez így nagyon gördülékennyé és jól olvashatóvá tette ezt a kis szösszenetet. Mert tényleg egy viszonylag egyszerű történetecskéről van szó, amely persze azért tele van mindenféle fura szereplővel, akiknek édes-bájos-vicces neveik vannak, és filmszerűen gyors vágásokkal, hogy néha azt se tudtam, hol is tartunk. De összességében a lényeg nekem a hangulat volt, a századelő, Tusnádfürdő, jaj, nagyon el tudtam volna most oda szökni, még akkor is, ha a torkok elmetszésének mestere garázdálkodik a környéken. (És a hely politikalilag negatív konotációjától most nagyvonalúan eltekintek.) A gyilkolászás egyébként egyáltalán nem izgatta fel viráglelkemet, valószínű mégis a tálaláson múlik minden. Szóval aranyos, kedélyes, könnyed kis regényke ez, nem is kell tőle többet várni. Én végig jól szórakoztam, és bár egy-két szál elvarratlan maradt, az utolsó oldalakon a meglepetés, minden pénzt megért.

2015-ös kiadás a Helikontól. A régi címlapkép förtelmes szerintem, ez az új kiadás viszont nagyon jól sikerült: esztétikus, modern, figyelemfelkeltő. Nagyon jó kis kézreálló, strababíró kötet, a beltartalmát is figyelembe véve mondhatni ideális strandolvasmány.

- Tibor már régen mondta, hogy nagyon dicsérik ezt a Fack ju Göhte című filmet a német kollégái, na mondom, biztos valami Amerikai pite szerű baromság. Aztán a múlt hét pénteken valamiért csak beadtam a derekam, hogy ha annyira akarják (a férj meg a gyerek), akkor nézzük meg. Aztán meg annyira tetszett, hogy szombaton elrohantunk megnézni a moziba a második részt.  

- Vasárnap leruccantunk a Balatonra a barátainkkal. Györökön ebédeltünk a Csókafészekben, aztán meg Szigligeten kévéztunk, sütiztünk, és még a Süllő fesztiválra is belestünk. Na meg persze nagyokat sétáltunk ebben a csodás időben, ami azóta is tart. Tőlem maradhatna ez karácsonyig.

- Hétfőn Molytaliztunk a Freiben: süti-, kávé- és dumahegyek. 

- Egész héten különböző  barátnői alszanak itt Katinkának. Annyira bírom őket, úgy elvannak, én meg lazulok. 

- Dm-es Life Book: szerintem nagyon jó kis tervező lesz, már alig várom, hogy teleírhassam. 

- Kiültettem a kertbe a krizantémokat, amiket kaptam. Csodásak!

- Megnéztem a Mülleres teaválasztékot. Vettem egy cseresznyés-marcipánost, amit Kata ajánlott, meg egy Heisser Hugo nevezetűt, ami a Hugo-koktél ízvilágát akarja hozni (bodzás-lime-os), nem sikertelenül.

Így képzelem el az őrnagyot a bál estéjén.

Simonson regényét Pettigrew őrnagyról már régóta szerettem volna olvasni. Már a  megjelenéskor felfigyeltem rá, hiszen egy angol vidéki történettel mindig szívesen próbálkozom, még úgy is, hogy az utóbbi időben volt egy-két csalódásom is, és ugyanez igaz a szórakoztató irodalom romantikus szegmesére is, ahol volt szerencsétlenségem találkozni egy-két olyan művel, ami nem ütötte meg nálam a mércét, úgyhogy óvatos vagyok mindkét téren. Szerencsére ez a bájos, egyáltalán nem nyálas történet nem okozott csalódást, köszönhető elsősorban annak, hogy a főhőse rendkívül szerethető. Pettigrew őrnagy a maga erkölcsi szilárdságával és fanyar humorával fajtájának, az igazi angol úriembernek egyik utolsó példánya, aki élete alkonyán egy  a társadalom szemében meglehetősen bizarr szerelemben találja magát, de pontos belső iránytűje segítségével megtalálja a helyes utat, és ez nagyon tiszteletre méltó ugyanakkor mélyen romantikus. A regény pontos és vicces társadalomkritika, van itt mindenféle népség: pakisztáni bevándorlók, feltörekvő ifjú bankár, amerikai befektető, elszegényedett angol lord, vidéki lelkészfeleség, és még sorolhatnám a jobbnál jobb karaktereket. Az olvasó pedig jól szórakozik a sok csetlés botláson, ugyanakkor izgul a végkifejletért. Ami egyébként nekem kis csalódást okozott, valahogy olyan összecsapott volt, de csakis ez akadályozott meg abban, hogy a regényt végül kedvenccé nyilvánítsam, mert egyébként igényesen megírt, ugyanakkor nagyon jól olvasható, gördülékeny, intelligens könyv, le a kalappal Simonson előtt, nagyon jó ez így elsőre, és várom még a hasonlókat. Ahogy nézem, jövő tavasszal meg is jelenik a második könyve, amelyre már most csorgatom a nyálam.

2014-es kiadás a Cartaphilustól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Nekem a címlapkép nagyon tetszik, szolid, ízléses, és nagyon illik a történethez. A kötet kemény borítójú, vaskos, tartós darab, de mindemellett jól forgatható, kézre álló.

- Vasárnapi beköltözős parti. Azt hiszem, most már tényleg ez az utolsó ebből a fajtából.

- Katinkával őszi szünet köszöntő garázdálkodás az Árkádban. Vettünk neki többek között egy gyönyörű, kék, teljesen vízálló téli bakancsot.

- Nike Fitness az XBox-ra: gyilkos, de remélem hatékony is.

- Karamellás forrócsoki-kapszula. 

- Narancsos és karamellás rooibos az Aldiból, gránátalmás fehér és zöld tea a Rossmanból.

- Kellemes, lazítós péntek Bozsékkal.

- Saját készítésű körtés csokitorta mascarponés gesztenyekrémmel. 

- Megjöttek az általam már régen várt varjak a környékre, meg egyébként is tele vagyunk madarakkal, ma reggel még egy  fácánt is láttunk a konyhaablakból.

- Pettigrew őrnagy utolsó csatája. Valami hihetetlenül jó ez a könyv!

Őszi családi wellnessezésünk színtere ezúttal a sikondai Ambient hotel volt, amely Pécstől néhány kilométerre a Mecsek egyik gyönyörű völgyében fekszik. Mi Győrből autópályán mentünk volna Pécsig, de aztán Véméndnél átvergődtünk a hatosra, mert emlékeztem, hogy az milyen szép út, és úgy tűnt rövidebb is lesz, meg azt hittem, akkor nem kell bemenni Pécsre. Végül bementünk, mert a GPS azt tanácsolta, holott láttam még előtte egy Komló táblát, és az előzetes térképnézegetésből tudtam, hogy az nekünk jó lesz. Így végül is Pécs után egy eléggé meredek szerpentinen érkeztünk be a településre, de anyuék, akik a másik úton jöttek, szintén így jártak, úgyhogy lényegében mindegy, a szerpentinre fel kell készülnie annak, aki errefelé veszik az útját. A táj gyönyörű volt, pénteken még sütött a nap (ez még a nagy özönvíz előtti napokban volt), a szálloda kívülről viszont kissé, khm, egyszerű. Az viszont mindjárt szimpatikus volt, hogy találtunk parkolóhelyet, és könnyen meg lehetett közelíteni a bajáratot. Az előcsarnok már sokkal jobban nézett ki, tágas volt és az egész szállodában meglévő egyszerű ízléses, modern dizájn jellemezte. A recepciós is nagyon kedves volt, mindent érthetően elmagyarázott, az egyetlen negatívum ezen a ponton csak az volt, hogy enyhe menzaszag terjengett. Ez később szerencsére teljesen eltűnt. Egyébként az egész szálloda tele van az igazira megszólalásig hasonlító mű növényekkel. Én nem vagyok ilyesminek a híve, de itt nagyon jól mutattak.

A folyosó is hangulatos volt, jópofák a díszcsíkok az ajtók mellett. Régóta először csak kétágyas szobában voltunk, pótágy nélkül (a gyerek a mellettünk lévőben aludt, anyósommal), de miénk volt a legutolsó szoba a folyosón és egyúttal a legnagyobb is, még egy kis felmászós kuckó is volt a sarokban. A gyerek mindjárt bele is szeretett, hogy ilyen kellene neki otthonra is, meg hogy majd átjön hozzánk, és ott írja a leckét. Mondanom se kell, ebből nem lett semmi, csak Emmát, tesóm másfél éves lányát kellett feltenni, meg leszedni, ha éppen a mi szobánkban voltak. A szoba berendezése elegáns, a fürdő korrekt. 

Négyre értünk oda, anyuék már lent voltak a wellnessben, úgyhogy siettünk mi is, és leérve csodálkozva tapasztaltuk, hogy szinte csak a mi családunk van ott. Lehet, hogy igaza van annak a kedves barátunknak, aki állítja, hogy ünnepek előtt a legjobb ilyen szállodákba járni, mert akkor biztos nem lesznek sokan. Talán a szép idő miatt sokan elmentek kirándulni is aznap, meg a szálloda méretéhez képest egyébként is elég nagy a wellness, de tény, hogy végig nagyon kellemesen le lehetett férni. Rögtön be is neveztünk egy szaunaszeánszra, meg másnap még kettőre. Nagyon jók voltak, mindenféle illóolajjal meg testradírokkal kényeztettek minket. Medenceileg volt egy hűvösebb vizű úszásra is alkalmas, meg egy melegebb tele bugyogókkal, fent a szaunarészben volt még egy, aminek viszont nem sok értelmét láttam, mert teljesen úgy nézett ki, mint egy nagyobb merülő, de meleg víz volt abban is. A tetőkertben volt még egy jacuzzi, amibe viszont iszonyat macerás volt ki- meg bemászni, úgyhogy azt inkább hanyagoltam. Merülő tehát nem volt, mondjuk én nem is nagyon hiányoltam, ki volt írva viszont egy dézsazuhany, ami szintén nem volt sehol, az mondjuk jó lett volna. De így elég volt a kinti hideg, ha kimentél a tetőkertbe, meg a sima zuhany. Utána még megmártóztam kicsit a hűvösebb vizű medencében, aztán fetrengtem. Imádom ezt, a világon az egyik legjobb dolog. Igényes és kényelmes műrattan pihenőágyak voltak a medencetérben, egy külön pihenőszobában meg fűthető baldachinos vízágyak. Na az tényleg nagyon pihentető, olyan, mintha lebegnél! Egyébként az egész wellnessben a levendula lila volt a fő szín: a törölközők, a szaunalepedő (na, az mondjuk elég gyengus anyagból volt, úgyhogy magad köré nem tudtad tekerni) és a vízágyak huzata is ilyen színű volt. Gondolom ezzel is hangsúlyozni akarták, hogy a szálloda az aromaterápiára ment rá.

A kaja vacsoránál, reggelinél egyaránt ízletes, változatos volt, az étteremben is volt hely bőven. A pincérek udvariasak és hamar elviszik a piszkos tányért. Szombaton délben meglátogattuk a snack bárt is, ahol különböző grill kajákat lehet ebédidőben fogyasztani. A gyerek be is vágott egy nagy adag rántott hűst sült krumplival, a fiúk söröztek, én meg ittam egy isteni mentás meggyszörpöt az elmaradhatatlan lattém után. 

A szállodát vasárnap tízkor kellett elhagyni, úgyhogy aznap már nem fürödtünk, viszont úgy döntöttünk elmegyünk az abaligeti cseppkőbarlangba. Zuhogó esőben autóztunk el Orfű mellett, aztán megérkezve Abaligetre derült ki, hogy nem tudják kinyitni a barlangot, mert áll benne a víz. Úgyhogy ezért érdemes lesz majd egyszer talán újra eljönni erre a vidékre, meg a többi baranyai kirándulóhely miatt is, amelyeket ugyan én már mind láttam gyerekkoromban, de szívesen megmutatnám a családnak is. Mindenesetre, aki egy kellemes vakációra vágyik az országnak ebben a gyönyörű szegletében, annak nagyon tudom ajánlani ezt a szállodát, mert minden bejárható innen, és nyáron még két nagy kinti medencével is várják a vendégeket.

Cilly-Schmitt Teichmann Lompos Kata című könyvét nagy várakozással vettem a kezembe, mert szeretem a verses meséket, a régimódi rajzokat, no meg a kissé szeleburdi kislányokat. Ezen alapfeltételek megléte alapján lehetne ez aranyos is, de  valahogy mégis inkább olyan kis bénácska volt. Sete-suta rímek, ómódi és megjegyzem elég gáz nevelési elvek (pl. Anyuka bájos mosollyal nyomja a gyerek fejét a hideg vízbe, amikor az nem rendesen mosakszik.). Emellett a didaktika is marhán sántít, mert a rosszcsontból az utolsó lapra hirtelen mintagyerek lesz, pusztán azért, mert álmában egy levesestál (???) a fejére olvassa bűneit. Ebben a témában sokkal jobb a Szutyoksári.

És akkor nézzük is Annie G. Schmidt könyvét, amelyet ugyan tavaly olvastam, de az utalás miatt most ide kívánkozik. A fentivel ellentétben nekem ez a kötet nagyon tetszett. Talán azért, mert én is a mai napig kiöntöm az abroszra az italomat, leeszem magam vagy felfröcskölöm esőben a sarat a nadrágomra, netán beleülök valamibe. A gyerekem se volt soha az az élére vasalt, miközben a barátnője folyton úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Ez volt, amikor bántott, de aztán rájöttem, hogy ez biztos a génekben van.;-) És ez nem azt jelenti, hogy szeretem a rendetlenséget vagy a koszt, de teljes szívemből együtt érzek a világ Szutyoksáriaival, akiknek nem mindig minden sikerül úgy, ahogy szeretnék, de alapvetően jót akarnak, és mint a végén kiderül, még akár hősök is lehetnek. Szóval itt sokkal bájosabban, kedvesebben dolgozza fel az írónő a rendetlen és/vagy ügyetlen kislány témáját, szeretettel, humorral, bölcsen. Nem csak Szutyoksáriknak ajánlom.

A végén pedig jöjjön egy lassan aktuális kötet, amit bár nagyon tetszett, mégsem tudom igazán hova tenni, mert az illusztrációk és az egész megjelenése azt sugallja, hogy óvodásoknak szánták, de a második történet nagyobbaknak, sőt inkább felnőtteknek való. Mindenesetre zseniális írások és csudaszép illusztrációk, csak az egész így kicsit félrevezető, mert mondjuk meglátja az ember a neten, és azt gondolja, milyen cuki kis mesekönyv, meg Lázár Ervin, az csak jó lehet, megrendelem az unokahúgomnak mondjuk karácsonyra, mert még témában is illik oda, aztán meg megjön a csomag, és csalódik az ember. Szerencsére ez csak kitalált sztori, mert még idejében kezembe került a könyvtárban, de akár meg is történhetett volna.

- Wellness-hétvége Sikondán. Beszámoló hamarosan.

- Óriás batyu a Reisentheltől. Mindent elnyel, imádom. És bár eddig nem szerettem, rájöttem, hogy a fekete is jó tud lenni. Ja, és vízálló, ami a legnagyobb vívmány ebben a kutya időben.

- Egyébként ha nem esik az eső, és 10 fok fölött van a hőmérséklet, nem zavar a borongós idő sem, sőt kifejezetten romantikusnak találom.

- Újra iszom Chai lattét a kávégépből. Amikor először megkóstoltam, nem jött annyira be, de nagyon idegesített a bontott doboz látványa, így újra kipróbáltam, és most rájöttem a trükkjére, hogy milyen arányban kell kevernem a két kapszulát, hogy jó legyen. Meg talán az is segített, hogy nemrég vízkőtelenítettem a gépet, és most jó masszív a hab.

- Mindenki áradozott a különféle illatosítókról, ezért én is vettem egy illatgyertyát a Lidl-ben, amikor megláttam a pénztárnál. (Arról, hogy hova suvasztottam el a legutóbb az IKEA-ban vásárolt illatmécseseket, inkább ne kérdezzetek.) Ez egy Air Wick Life Scents gyertya, Mom's baking elnevezéssel, és valóban hozza a kellemes házi süti illatot, némi karácsonyi hangulattal megfejelve. Az illata nem tolakodó, természetes, kellemes, és jól mutat az üvegtartóban lévő, halvány karamell színű gyertya a polcon.

- Mindenféle zenék jöttek szembe a héten. Először is rákerestem, hogy kinek a száma a mostanában nyomatott Fanta reklám zenéje. Újra rá kellett döbbennem, hogy nagyon bejön nekem a skandináv csajci-pop. Aztán egyre inkább a fülembe mászott a Kiscsillag Bújócska című száma, főleg a gitár riffek hihetetlenül jók benne. Na meg a klipje is profi. Aztán meg egyik esős délutánon a Petőfi leadta a Mrs. Robinsont a Simon and Garfunkeltől és erről eszembe jutott a film is, és azon gondolkodtam, hogy ezek majd vajon a lányomnak is olyan kultikus élmények lesznek-e, mint nekem gimis-egyetemista koromban, vagy a nagy klasszikusok menthetetlenül eltűnnek a süllyesztőben. 

Ha a Szerencsére a tejet nem számítjuk ide (És ne számítsuk, olyan rövidke kis gyerekkönyv volt!), akkor jó régen olvastam utoljára Gaimant, mégpedig a Terry Pratchettel közös könyvüket, az Elveszett próféciákat. Itt olvashatjátok, hogy mennyire tetszett ez a kötet, ezért érdekes, hogy akkor és azóta nem vetettem rá magam az összes Gaimanre, hogy szegény Pratchettről már ne is beszéljünk, aki méltatlanul régen vár arra, hogy olvassam. Főleg azért fura a helyzet, mert tesóm meg garmadában vette Gaiman könyveit,  el is olvasta, aztán Tibor is elolvasta őket, így most már csak én maradtam, és a kötetek szemrehányóan pislogtak rám a polcról. Ahogy az ilyenkor nálam lenni szokott, be is kerültek aztán a várólista-csökkentős projektbe, hogy ezzel a hatékony módszerrel véget vessek az áldatlan állapotoknak. És itt még nincs vége a történetnek, mert még ennek a listának is a sereghajtója lett a három Gaiman kötet, és most csodák csodája sikerült elolvasni belőlük az elsőt. És természetesen nagyon tetszett, nem is kérdés. Néha azért el kell gondolkodnom, hogy mi alapján is választok én olvasnivalót?

A Temető könyve alapjában véve ifjúsági regény, de én mindig elrettenek az olyan fülszövegek olvastán, ahol rettenetes lényeket meg családirtást emlegetnek, úgyhogy eléggé szkeptikusan vettem kezembe a könyvet. Az elején valóban volt egy kis megrázó öldöklés, de csak finoman, szőrmentén elmesélve, aztán meg az egész sztori átfordult valami szó szerint haláli kedélyeskedésbe. Az ember egyszer csak egy olyan világban találta magát, ahol a temető lakói, pontosabban az elhunytak szellemei, összetartó közösséget alkotnak, és hosszú évekig nevelnek egy embergyereket. Persze szükségük van ehhez egy segítő lényre is, aki  ha kell, elboldogul az élők világában. Erre az egész abszurd alaphelyzetre fűzi fel Gaiman aztán a különböző sztorikat, amelyek lépésről lépésre elvezetnek a végkifejletig. Teszi mindezt viccesen és egyben meghatóan, nagyszerű karakterekkel, izgalommal, egy csipetnyi borzongással, és így jön létre egy nagyon olvasmányos, szórakoztató és egyedi regény, amelyet nyugodtan oda merek adni a gyerekemnek is.

2014-es kiadás az Agavétól, tesómtól kölcsönözve. Szeretem a kiadó borítóit, de ettől most nem vagyok különösebben elájulva. Nem mondom, hogy csúnya, de jobban tetszik a fentebb látható külföldi kiadás, ez talán egyértelműbben mutatja azt is, hogy itt tényleg egy ifjúsági kötetről van szó. Na meg persze Chris Riddell munkáit eleve imádom. A magyar kiadás Dave McKean rajzaival jelent meg, amelyek sajnos nem bűvöltek el igazán.

- Mozi: Mentőexpedíció - az az eset volt, amikor jobban tetszett a film, mint a könyv. Előtte csokis vérnarancstorta a Bergmannban, utána kacsás rizottó a Don Pepében. Ja, és meglestük az új Librit is.

- Újabb magyar kis tinglitangli. Ígéretes ez a zenekar.

- Aranyló lombok, vöröslő vadszőlő.

- Meglepően kellemes langyos napok.

- Levendulás zuhanytisztító a Froschtól és jázminos-szezámos testápoló az Alverdétől.

- Óriás csomag kesudió a Lildből, azt hiszem ez is rendszeres beszerzés lesz.

- Tchiboból ledes viaszgyertya.

Nem olvastam még Alice Hoffmantól, pedig sok szól amellett, hogy ő egy nekem való szerző. A vélemények alapján jófajta szórakoztató irodalmat ír, női témákkal, igényes nyelvezettel, csipetnyi misztikummal. Talán az volt a baj, hogy nagyon nem tetszett az Átkozott boszorkák című film, ami az ő regényéből készült, valószínű ez tartott vissza hosszú évekig a  munkásságától. Meg persze azért mindig voltak olyan vélemények is, hogy túl romantikus, mégsem annyira szépen ír, úgyhogy valahogy félelemmel vegyes kíváncsisággal tekintettem eddig rá. Aztán jött ez a Gyönyörű titkok múzeuma, ami viszont már a címmel, aztán a borítóval, később a helyszínnel és a korral, végül pedig a jó véleményekkel mégis csak elérte, hogy kezembe vegyem az első Hoffmanomat. 

Így utólag azt mondom, kár volt annyira félni, teljesen olvasható, emészthető volt ez a regény. Az egekbe azért nem tudom dicsérni sem a stílust, sem a történetvezetést, ennek ellenére nagyon kellemes, hangulatos, korrekten összerakott könyv volt. Számomra azért nagyon nagy pluszt adott az élvezhetőséghez, hogy New Yorkban játszódott, a századelőn, és még ha közelében sem járt Helprin zsenialitásának (bár egy-egy csillogó félmondatban azért benne volt a reménység), mégis a Téli mesét juttatta eszembe, ami viszont az év nagy élménye volt. És azért Hoffman dicséretére legyen mondva, még ha alul is maradt az összehasonlításban, nem volt ordító és bosszantó a színvonalkülönbség, csak egy kicsit éreztem hiányérzetet, de ez az én problémám, hogy ha feljön az agyamban egy ilyen párhuzam, nem tudom az éppen olvasott könyvet önmagában kezelni. Mindenesetre Hoffman jól választott témát, azt becsületesen meg is írta, úgyhogy igazán nem tudok semmit felhozni ellene. És azért az is sokat elmond, hogy úgy tettem le a kötetet, hogy olvasnék még a szerzőtől, az mondjuk más kérdés, hogy egyéb műveinek fülszövegét olvasva egyelőre nem nagyon vonz egyik sem. Szóval egyelőre kicsit olyan langyos víz ez nekem Hoffmannal, de nem zárom ki, hogy ír még majd olyat, ami nagyon fog érdekelni.

2015-ös kiadás a Maximtól, kedves ismerőstől kölcsönözve. A borítója nagyon ízléses,  maga a kép, a színek, a betűtípus, mind csodálatos egységet alkot, és nem utolsó sorban abszolút illik a történethez. A Maximtól megszokott igényes puhatábla meg már csak hab a tortán.

- Felmelegedés meg napsütés. Kérem vissza a nyaramat!

- Nagy nyárimádatom mellett is el kell ismernem, hogy vannak nagyon szép melankolikusan nosztalgikus pillanatai az ősznek, pl. amikor köd ül reggel a nádas felett, vagy amikor az ázott föld és a bomló természet illata előhív valami régesrégi emléket. 

- Kelkáposzta: vettem egy gyönyörű nagy haragos zöldet és a frankfurti levestől a szalonnás káposztán át a lazacos káposztáig mindent csináltam belőle.

- Másik nagy gasztronómiai fegyvertényem a héten: bolti levelestésztát megraktam körtével, lilahagymával, camembert-el és szalonnával, röpke tíz perc alatt megsütöttem, és már kész is volt az isteni vacsi. Ezt szerintem más variációkban is el fogom játszani, mert ennél egyszerűbb történet nincs.

- Kókuszos-mangós és narancsos-gyömbéres zöld tea a Rossmannból.

- Szintén zöld teás, olvasgatós pihi a Teniszcentrum büféjének jó melegében, azt hiszem, ez ezentúl hetente kétszer állandó program lesz.

- Ahogy mentem olaszra reggel, két eldugott kis kertet is felfedeztem, amelyeket még soha nem vettem észre, pedig mindig arra járok. Valahogy egész mesebeli élmény volt. Imádom a belvárost!

- Nagy ruhavásárlás Katinkával: kék, könyökfoltos zakó, kék pöttyös blúz, kék magasszárú cipő. Tudom, hogy nem illik dicsekedni, de annyira jól néz ki bennük. :-)

Mivel más sürgősebb, fontosabb és nem utolsó sorban érdekesebb témám nincs jelenleg, így folytatom a gyerekkönyvek értékeléseivel.

A közlekedés mindig hálás téma egy gyerekkönyvben. Gévai Csilla könyve is nagyon helyes, jópofák a szereplők, aranyosak a rajzok, és még informatív is. Kár, hogy a könyvtár csak a második részét szerezte be (amikor kérdeztem az elsőt, nem is tudták, hogy létezik), így csak úgy belecsöppentem a közepébe, de a szerzőnek hála, abszolút érthető volt így is. Nagyobb óvodásoknak vagy kisiskolásoknak jó szívvel ajánlom, és van hozzá még foglalkoztató is. Ja, és kedvet kaptam ismét egy kicsit barangolni szép fővárosunkban.(Ami azóta meg is történt. ;-)

Hitka Viktória és Gál László mesekönyvén látszik, hogy az alkotók igazán együttrezegtek a kötet megalkotása folyamán. A Zinka és Simafül gyönyörű könyvecske, a papír, a színek, a minden apró részletre kiterjedő dizájn, nagyon az én stílusom. A mesék meg olyan kis egyszerűek, én is olvastam már persze ennél magasröptűbbeket, szebben fogalmazottakat, még az ovis korosztálynak szánt kategóriában is, de emellett aranyos, jó üzenetű történetek, szerethető az egész úgy összességében.

Zinka kalandjainak folytatása az UNICEF támogatásával jelent meg, fő témája a tolerancia, szolidaritás. A szép cél ellenére azonban a megvalósítás nem nyerte el a tetszésemet, sajnos ez a kötet szerintem lényegesen gyengébb, mint az előző, nem annyira szépen kidolgozott képileg sem, és mivel nagyobbaknak szól, a szöveg is lehetne erősebb. Egy ilyen akcióra én valami ütősebbel rukkoltam volna elő. Ennek ellenére szívesen látnék még Hitka Viktória által illusztrált könyvet, mert az első kötet tényleg zseniális képileg, de úgy látom a hölgy most mással van elfoglalva.