Monika Weize IBBY-díjas mesekönyve a Naphegy kiadó Művészi mesekönyvek sorozatában jelent meg, de szerintem a többihez képest eléggé kilóg a sorból, fogalmazzunk úgy, hogy nemhogy nem látom benne a művészit, hanem nekem egyáltalán nem is tetszik. Már a borítója sem túl vonzó, és belül sem jobb a helyzet. Szövegileg sem voltam tőle elájulva: a német pszichológusnő könyve elvileg az elválás fájdalmát segítene feldolgozni a kicsiknek, de nekem túl szájbarágósra, didaktikusra sikerült. Egyébként már a kilométer hosszúságú címe is szörnyű, és képvisel mindent, ami miatt nekem ez a kötet nem tetszik: "Mese a rózsaszín elefántról, aki nagyon szomorú volt, aztán újra jobban érezte magát".

Melanie von Bismarck könyve viszont nagyon tetszett, az "Amikor a nyulak még tudtak repülni"  ismét egy olyan könyv, ami méltatlanul olvasatlan, pedig annyira cuki. Mici, a főszereplő egy édes kis rosszcsont, apukája meg egy nagy fantáziával megáldott aranyos ember, aki amíg nincs itthon a mama (csak kiküldetésben van, hála Istennek, nem egy új elválós sztori), vicces, fura történetekkel szórakoztatja leányát. Nagyobb óvodásoknak, kisebb iskolásoknak zseniális, hangulatos esti mesék, tipikusan az a kategória (mondjuk minden gyerekkönyvnek ilyennek kellene lennie), ami a felnőttnek is élvezhető és élmény. Axel Scheffler rajzai meg nagyon helyesek, mint mindig.

Borsos J. Gyöngyi "Macskamesék" című könyve nem hagyott bennem mély nyomokat. A szöveg teljesen rendben volt, de már másnap reggel sem nagyon tudtam visszaemlékezni, miről szólt, mert persze, hogy egy macskáról, az egyértelmű. Szép a nyelvezete, de mint többen megjegyezték, erősen Máté Angira hajaz, és így nekem olyan utánérzéses. Makhult Gabriella illusztrációi meg nagyon művésziek, de tipikusan az a kategória (pedig én ritkán írok ilyet), hogy egy kisgyereknek akár ijesztőek is lehetnek. Még így is abszolút a jobbak közé tartozik, de nekem valahogy mégis felejthető volt.

- Kiszabadultam a kertbe, hacsak nem esett, minden nap tettem-vettem egy keveset. Szépen bújnak már elő a hagymások, minden kezd éledezni, kicsit korán, de úgy érzem, most már végérvényesen itt a tavasz. És ezt erősíti a csokor sárga tulipán az étkező asztalon.

- Tibor most is tüsténkedett a hétvégén, töpörtyűkrémet csinált meg kis tésztabatyukat, kolbásszal és camembert-el töltve.

- Végre lefoglaltuk a nyaralást! Annyira nyögve nyelős volt összeegyeztetni négy család óhaját-sóhaját, hogy azt hittem, kihullik a hajam. De végre döntöttünk: ide megyünk.

- Katinka koncertje a fúvószenekarral: olyan ügyesek, és annyira látni, hogy nem csak a zenélést élvezik, hanem egymás társaságát is. Nagyon jó kis csapat, és van minden, ami egy kamasz lánynak kell, helyes dán cseregyerektől kezdve a hosszú hajú dobosig, nyáron meg még tábor is lesz. Valahogy most azt érzem, ha a gyereknek jó, nekem is. Akkor kerek a világ. 

- Szeretem azokat a vásárlásokat, amikor úgy érzed, ezt kerestem már mindenhol, és tudod, hogy ez az igazi. Most így volt Tibor új parfümjével. Igazi nyári illat, imádom.

- Már megszoktam, hogy a Dalban kutyába se veszik azokat a számokat, amelyek nekem bejönnek. Most Horányi Juli járt így. Én viszont azóta is hallgatom.

Mán-Várhegyi Réka 2014-ben robbant be az irodalmi életbe (nem mondom, hogy a köztudatba, mert én legalábbis ezen a ponton még nem figyeltem fel rá) Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével. A műről elég vegyes értékeléseket olvashatunk a Molyon, így részemről még mindig nem érzek zsigeri késztetést, hogy elolvassam, valószínűleg nem is fog sor kerülni rá. Aztán írt egy nyomozós könyvet a Mi Micsoda-sorozatba, amelyet a Mekiben lehetett kapni a Happy Meal mellé, nekem ekkor tűnt fel először a neve. Közben, hogy kicsit utánanéztem, látom, hogy a Tessloff Babilonnál valami házi szerző lehet, mert mindenfélét írogat nekik, szövegértési feladatokat, meg kezdő olvasóknak szóló könyvet, ilyesmit. Végül aztán tavaly tavasszal megjelent a Szupermenők című kamaszkönyve, amely borító és fülszöveg alapján rögtön beszerzési listára is került, így Katinka ezt kapta hatodik év végén évzáróra. Én meg bevettem az idei várólista-csökkentésbe, és gyorsan el is olvastam február elején, mivel bepánikoltam, hogy még sehol se tartok, pedig idén az volt a tervem, hogy jó lenne ezt a projektet úgy csinálni, hogy minden hónapban egy könyvet olvassak el. Hogy ebből mi fog megvalósulni, az még a jövő zenéje, mindenesetre ez a könyv jó kezdésnek bizonyult, ha nem is világraszóló remekmű, de határozottan szórakoztató kis történet volt. 

Mivel magyar gimis naplóregényről van szó, persze hogy rögtön eszébe jut az embernek a műfaj etalonja, a Szent Johanna Gimi. Ez a könyv olyan volt, mintha Leiner Laurának lett volna egy jó szerkesztője, és kihúzta volna az ismétléseket, felesleges magyarázatokat, és a hülyeség nagy részét, szóval feszesebb volt és életszerűbb. Nem csilli-villi magángimnázium Budán, hanem lakótelepi iskola valahol a peremvidéken, válófélben levő szülők, és az értelmes, érdekes főszereplő, Marci, aki sokkal szimpatikusabb volt Rentai Renátánál. Szokásos iskolai dolgok, szerelmi szál, humor, jó kis karakterek, és csak egy-két furcsaság. Mondjuk ezek azért szúrták a szememet, és nem értem, hogy olyan hibákat miért kell benne hagyni, hogy október 23-a nem tanítási szünet vagy hogy a ballagás május végén van. Utóbbit mondjuk félmondattal megmagyarázza, hogy itt ez a szokás, de könyörgöm, miért, amikor meg az az alapkoncepció, hogy ez egy egyszerű, normál iskola. Farsangkor meg beöltöznek, és még téma is van hozzá, ez  abszolút SZJG, aztán az egyik fiú nem ismeri a Simpson családot, a nátha az egyedül előforduló betegség, és emiatt marad otthon tanár és gyerek egyaránt, a főszereplő nővéréről meg nem derül ki, mit csinál, hová jár... Szóval ilyesmik azért vannak, de összességében egy intelligensen, olvasmányosan megírt korrekt kis regény, műfajában abszolút elfogadható. Jók az üzenetei is, bár sok mindenben klisés, leegyszerűsített. Remélem azért sorozat nem lesz belőle, mert jó volt, de elég volt.

2015-ös kiadás a Tilos az Á Könyvektől, saját példány. A borítót meg ki rajzolta? Na ki? Hát persze, hogy országos kedvencem, Dániel András. Ez a pasi nálam nem tud hibázni, szerintem tökéletes a könyv megjelenése, minden a helyén van, a színek, a figurák, a kis böngészni való feliratok, és hozzá még az a jófajta puhaborító.

Sok szakácskönyv átment mostanában a kezeim között, és mivel nincs erőm, időm mindegyikről külön-külön írni, úgy gondoltam, legyen ezekből  is inkább egy sorozat.

Hegyi Barbara első szakácskönyvével nagyon meg voltam elégedve, ezért vártam már, hogy mikor szerzi be a könyvtár a másodikat is. Egy évet kellett várni, de azért csak meglett, és elmondhatom, hogy ez is nagyon tetszett. A tematikát, mint ahogy a címből is kiderül, a különböző alkalmak adják, olvashatunk recepteket gyerekzsúrtól kezdve barátnős buliig, kettesben elköltött romantikus reggelitől a családi karácsonyig. Még mindig le a kalappal az előtt, hogy Hegyi Barbara mit művel a konyhában, ebből a kötetből is sok mindent ki akarok próbálni. A lazacfilét borsópürével már kétszer el is készítettem, hihetetlenül egyszerű és ízletes. Nagyon izgatja a fantáziámat a sütőben sült császármorzsa, de biztosan csinálok majd citrusos gombát, pácolt lilahagymát vagy akár sült sajtot dióval és szőlővel. Egyszerű, de nagyon inspiratív ötletek, imádom az ilyeneket. Bár a szerző stílusa néha kissé fellengzős, de azért határozottan olvasmányosan, érdekesen ír, és én különösen szeretem a szakácskönyvekben a személyességet. A képek szépek, ízlésesek, a pluszt ebben a kötetben a különböző terítési útmutatók adják.

Stahl Juditnak nagyon hasonló a hozzáállása a főzéshez, mint nekem, ezért általában tetszenek a dolgai. Sok könyve meg is van, de eddig csak az egyik gyorsról írtam. Már nem veszem a könyveit (meg másét sem), és mindig elgondolkodom, hogy ennyi könyvvel meg tévéműsorral (amelyekbe szintén belefutok olykor) a háta mögött, vajon tud-e még újat mondani, és képzeljétek, tud. Ebben a kötetben is találtam olyan ötleteket, amiket hasznosítani tudok, pl. egy csomó mindenbe tesz mogyorót, kesudiót vagy éppen fenyőmagot, salátába, tésztaszószba, de nagyjából akármibe. Ezt a kis pluszt biztos, hogy kipróbálom, de találtam újszerűen összeállított salátákat vagy egytálételeket is. Hogy nagyon egyre jár az agyunk, azt az is bizonyítja, hogy volt egy olyan recept is, amit én tök hasonlóan kreáltam, teljesen saját fejlesztés és rendszeresen alkalmazom, és ez az ajvár és tejföl keverékéke épülő szósz. Mint a cím is mondja, a kötetben gyors receptek vannak, főleg olyanoknak, mint én, akik úgy akarnak finoman főzni, hogy ehhez ne kelljen órákat robotolni a konyhában. Kezdőknek, gyakorlottaknak egyaránt érdekes lehet, és szép is.

- Péntek este egy gyors kiruccanás keretében sikerült a Mömaxban beszerezni egy pihe-puha szürke szőnyeget Katinka szobájába, egy szintén szürke kispárnát az előszobába, és megrendeltünk egy akciós létraszerű polcot, amely majd a konyhában fogja díszíteni a hűtő melletti egyelőre üres falat.

- Szombaton bozséknál kirakóztunk, nagyon meditatív elfoglaltság volt, még úgy is, hogy persze azért közben csevegtünk is.

- Vasárnap Tibor nagyon szorgalmas volt, és felfúrta Katinka szobájába a fogast és a képkeretet, amelybe sikerült aranyos régi képeket válogatni. Ezenkívül még arra is volt ideje, hogy zabpelyhes rántott húst és édeskrumplis tócsnit készítsen nekünk ebédre.

- A hétköznapok gyorsan elteltek: vettem egy nagyon kényelmes hálóinget a Tchibo-ban, lett új tanítványom, ettem Milka Collage csokit, mogyorós-málnás, valami isteni, voltam masszázson meg tüntetésen, sétáltam a töltésen.

- Heti könyves jóság: a Szupermenők című tinikönyv, nagyon helyes.

- És végül a heti súlyos zene: Justin Bieber. Mentségemre legyen mondva, hogy annyit nyomják a Petőfin, hogy egyszerűen belement a fülembe. Meg tervezzük a nyaralást, és annyi tengerparti helyet láttam az utóbbi időben, hogy ha meghallom ezt a számot, elképzelem magam full lazán egy parti bárban, kezemben egy koktéllal... Mmm...

Nem is igazán tudom, hogy került most nekem a képbe Gárdos Péter Hajnali láz című könyve, nyilván köze volt a dologhoz a tavaly bemutatott  a regényből készült filmnek is. Az biztos, hogy a 2010-es első kiadás teljesen elkerülte a figyelmemet, pedig most azt látom, hogy már akkor is jöttek sorra a jót ígérő értékelések. Szóval a film miatt vagy sem, de valamiért most mégis elkapott a hév, elő is jegyeztettem a kötetet már valamikor novemberben a könyvtárban, de annyit kellett rá várni (kicsit nagy most az izgalom körülötte), hogy csak januárban kaptam meg, ráadásul még valamiért az utolsó pillanatra is hagytam, ezért úgy alakult, hogy a holokauszt emléknap előtti napon fejeztem be. Van ilyenkor minden évben egy kihívás a Molyon, hogy az emléknap hetében olvassunk a témában, én akár most ezt az olvasást jelölhetném is, de mivel nem érdekelnek már a kihívások és a plecsnik, így csak sorsszerűnek veszem, hogy éppen most került sorra ez a könyv.

Bár Gárdos Péter neve ismerősen csengett, nem követtem a munkásságát, és csak most utánanézve jöttem rá, hogy ő rendezte a Szamárköhögést, amit viszont imádtam. Számtalan film mellett ez az egyetlen regénye, ez is nagyon személyes kötet, a szülei történetét dolgozta fel benne, egyébként szerintem nagyon profin, többkötetes íróknak is becsületére válna. Nem hosszú könyv, a történet maga sem ölel fel sok időt, az egész nagyon kellemesen kompakt, amikor azt érzed, itt minden szó a helyén van, nincsenek felesleges körök, untatás, haladjunk már érzés, csak elmerülsz egy nagyon érdekes és izgalmas történetben. Filmszerű, rövid, nagyon jól megkomponált jelenetek, pár ecsetvonással, de mégis nagyon élőn jellemzett szereplők, tömör, de nagyon élvezetes stílus, ötletes szerkesztés, nekem valahogy nagyon összeállt az egész a levélrészletekkel, a fel-felvillanó múlttal. Mert igazándiból itt már vége a háborúnak, a főszereplőnek, Miklósnak már más miatt kell küzdenie a túlélésért, de persze nem mesélhető el úgy ez a történet, hogy ne szóljon a szerző arról, hogy mi volt előtte. A zsidóüldözés, és a koncentrációs táborok világa csak kis helyet foglal el terjedelmileg a könyvben, de olyan megrázó, jól válogatott képekkel, hogy az ember beleborzong. Viszont összességében a regény egésze, a finom humora, a békebelien tiszta romantika a reményről szól, a túlélésről, az optimizmusról és a küzdésről, arról, hogy vannak még csodák. Nagyon szép történet, és nagyon élvezetes olvasmány, mindenkinek ajánlom. És persze a film is nagyon várós.

2010-es kiadás az OlvasóSarok kiadótól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Szép, ízléses a címlapkép, ezzel a stilizált levéllel ötletes is, meg informatív, első blikkre hozza a könyv lényegét. Védőborító nélkül egyszerű fehér, kisalakú, nagyon jól kézbe simuló kötet, viszonylag nagy betűs, szellős sorokkal, nagyon kellemesen olvasható. Az új libris borítója sem rossz, de nekem ez valahogy jobban bejön, egyedibb.

- Szombaton gyors és hatékony vásárlás, utána fincsi ebéd a KFC-ben, délután Katinka lézerharcra ment, mi meg sétálni egy nagyot. Este meg megnéztük a Dalt. Vasárnap családi szülinapozás volt a szokásos jóságokkal. Előtte templomban is voltunk, és ebéd után még el is szunnyadtam a sógoromék kanapéján a kandalló mellett, úgyhogy színtiszta feltöltődés és pihi volt ez a hétvége.

- Hihetetlen szép hangulatokat varázsolt ide az időjárás a hét elején: egyik reggel, ahogy kiléptem az ajtón, fent volt még a telihold, de már teljesen kivilágosodott, rózsaszín volt az ég alja a felkelő naptól, és közben meg az az illanó, majdnem átlátszó köd... Mmm, mint egy jóféle gótikus regény díszlete!

- Nagyon jó szakácskönyvek akadtak az utamba: Hegyi Barbara Alkalomadtán és Stahl Judit Gyors konyha című könyve. Előbbiből a hétvégén már el is készítettem egy receptet: sült lazacot borsópürével, ami egyébként Katinka kívánsága volt, mert ilyesmit evett a Viatorban a múltkor, és nagyon ízlett neki. Az én alkotásom is jól sikerült, úgyhogy felvesszük az étlapra.

- Új sorozat-őrület: Katinka kicsit betegeskedett, és rávett, hogy nézzük együtt a Hazug csajok társaságát, ami egy eléggé hatásvadász kis tinithriller, de pont annyira hátborzongató, amennyit még el tudok viselni, és nagyon rá lehet kattanni.

- Többször volt a héten szerencsés véletlenekben, váratlan megmenekülésekben vagy éppen csodás gyógyulásokban részem. (Utóbbi a laptopom levelezőprogramja volt, egy napig gyengélkedett, aztán este Tibornak sikerült megszerelnie.)

Két éves lehetett a lányom, amikor egy kedves ismerősünktől ajándékba kapta a Boribon és a hét lufi című Marék Veronika könyvet. Boribon neve sok szülőnek ismerősen csenghet, hiszen a mi időkben is számos történetet lehetett olvasni az aranyos kis játékmackóról és pajtásáról, Anni-Panniról. A Pagony adta ki újra a régi köteteket, aztán évről évre teljesen új, friss történetekkel is meglepte a rajongókat. Mert szerintem Boribonnak rajongói vannak. Én legalábbis azt tapasztaltam a környezetemben, hogy aki egyet elolvasott, annak aztán kellett az összes többi is. Így történhetett, hogy amikor egy-egy újabb kötet megjelenéséről értesültem, futottam a könyvesboltba, és egyszerre három-négy példányt is megvettem, hogy jusson az összes ismerős gyereknek is. A Boribon könyvek nyugodtan ajánlhatók a legkisebbeknek, pár soros szövegek az egyik oldalon, színpompás rajzok a másikon (szintén a szerző művei), könnyen érthető, egyszerű történetek. Most már az unokahúgomnak veszem, nem a gyerekemnek, és remélem az unokáimnak is megmaradnak majd ezek a csuda aranyos, csuda színes könyvecskék. A legújabb kötet méltó az elődökhöz, helyes, mókás történet, a picik megtudhatják belőle, milyen a húsvét, a tojásfestés, a locsolás.

Az ovis történetekkel tele a padlás, nyilván, mert megvan a célközönségük és jól eladhatók, de sajnos emiatt sok közöttük a kimondottan gagyi, vagy éppen semmitmondó is. Nos, Weyer Szilvia Artúr tizenkétszer című kötete szerencsére nem ebbe a kategóriába tartozik, nem is értem, hogy lehet, hogy még ilyen kevesen olvasták a Moly adatai szerint. Pedig roppant cuki, remek, intelligens, vicces ovis történetek ezek, főleg a mindennapokról, és csak egy picit a számokról, mint ahogy egyébként a fülszöveg sejtetni engedi. Az a része csak a körítés, egy pici plusz, a kötet inkább lírai mint matematikai. A rajzok is kedvesek, színesek, eredetiek.

Michael Schober könyve, a Bárcsak lennék vagány bárány arról szól, hogy minden állatnak van valami titkos vágya, ami általában egyébként homlokegyenest ellenkezik az illető lényegi alaptulajdonságaival, a bárány pl. bátrabb, vagányabb szeretne lenni, mint ahogy ezt a kötet címéből is megtudjuk. Tényleg nagyon aranyosak a  képek (a szerző maga illusztrálta a könyvet) és versek is jópofák, tetszik az interaktivitása is, de azon azért egy kicsit elgondolkodtam, hogy jó-e egy könyvet arra a témára építeni, hogy mindenki más akar lenni, mint aki, ami. Nem inkább el kéne fogadnunk magunkat? Ha viszont ezen a problémán túl tudunk lendülni, akkor egy kellemes, esztétikus könyvecske, akár  a legkisebbeknek is ajánlható.

Ti tudtátok, hogy Nick Hornby-nak van egy lánytestvére, aki szintén ír? És azt tudtátok, hogy a Méhkas című regénye valami zseniális? Mert én nem. Nemrég viszont felfigyeltem a Molyon egy angol nyelvű könyvre, amelyről nagyon jó véleménnyel volt a két értékelője, akiknek egyébként is adok a szavára. Itt mindjárt ki is derült, hogy a szerző a drága Nick tesója, így elementáris erővel kezdett vonzani a könyv. Még angolul is elolvastam volna. Aztán a körülmények szerencsés összjátéka folytán felfedeztem, hogy van magyarul, ráadásul a könyvtárnak is megvan.

A Brooke Davis-fiaskó után különösen jólesett újra egy olyan könyvet olvasni, amelyben olyan jólesően otthon érezhettem magam. Egy olyan könyvet, amelynek minden szavát, minden kis történetszálát a magaménak éreztem, egyetértettem, együttéreztem, jókat nevettem, és közben mélyen magamba néztem, mert annyira igaz és annyira ismerős volt minden, amiről olvastam. Akik részt vettek már valaha szülői értekezleten, és megtapasztalhatták egy ilyen közösség dinamikáját, vagy csak egyszerűen átélték már a lakókörnyezetükben vagy a munkahelyükön a különböző hierarchiák kialakulását, azok szerintem egyet fognak érteni velem, mennyire pontosan mutatja be Gill Hornby a különböző helyzeteket, típusokat, briliánsan és nem mellesleg nagyon finom, elegánsan szellemes humorral. Már az elején éreztem, hogy ha minden úgy alakul, ahogy szeretném a történetben, akkor valószínűleg kedvenc lesz, és szerencsére nem is kellett csalódnom, engem végig lekötött, kikapcsolt, szórakoztatott. Egy igazán jól, igényesen és olvasmányosan megírt társadalmi szatíra, egy leheletnyi nyálmentes romantikus szállal, úgyhogy senkit ne tévesszen meg a borító, csak annyit mondok, hogy még Tibornak is tetszett. 

2014-es kiadás a GABO-tól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Szégyenletes ez a címlapkép, a leggagyibb lektűröket idézi, arról nem is beszélve, hogy a hölgyek a képen abszolút nem úgy néznek ki, mint ahogy a szerző a regényben leírja őket. Ha nagyon akarod, be tudod őket azonosítani, de rövid hajuk van hosszú helyett vagy fordítva, és még ha egy-egy hajszín vagy kiegészítő stimmel is, az egész egy nagy kavarc. És hogy mit keres az alsó hölgy kezében az alma, azt egyszerűen fel nem foghatom. A külföldi kiadások borítói sokkal esztétikusabbak, nekem különösen a fenti kettő tetszett. Egy ilyen jó regény megérdemelne egy sokkal ízlésesebb borítót, és sokkal több olvasót is.

- Már régóta hívtak a győri Médiabálba, de valahogy mindig lebeszéltük magunkat, idén viszont végre beadtuk a derekunkat, és nagyon jól éreztük magunkat.

- Szomszédasszonyom legújabb gyártmánya a teljeskiőrlésű bagett, még jobb mint a zsemle, mogyoróvajjal és narancslekvárral, vagy krémsajttal és paradicsommal, de igazándiból bármivel.

- Amikor már úgy gondoltam, hogy nincs igazán mit csinálnom, és elkezdtem tengeni-lengeni a lakásban, egyszer csak jött egy felkérés a Molyon, hogy segítsek egy gyerekirodalmi-díj zsűrijét koordinálni, úgyhogy egyrészt most jönnek-mennek az üzenetek ezerrel, megy a szervezkedés, emellett meg el kell olvasnom egy hegyni gyerekkönyvet, úgyhogy köszönöm, nem unatkozom.

- Nagyon jó borokat sikerült inni az utóbbi időben, egy pohár jóféle vörös mindig bearanyozza az estémet.

- Leszedtük a karácsonyfát, így most még intenzívebben várom a tavaszt, ennek szellemében vettem is gyorsan nárciszt az előszobába. A házat elárasztja  a napfény, és virágoznak az orchideák is.

- Mint már az előző bejegyzésemben írtam, elkezdtem meghallgatni az Időfutár rádiójátékot, egy ideig, azt hiszem, elleszek vele.

- Közben Tiborral meg újranézem az Agymenőket, mert persze amikor én először végignéztem a sorozatot, ő úgy döntött, ez őt nem érdekli. Később előhozakodott vele, hogy mégis megnézné (én akkor már túl voltam az összes évadon), aztán most meg alig várja, hogy minden este sorra kerüljön egy-egy rész. Férfiak!

- Heti könyves öröm: hihetetlenül jó volt olvasni Gill Hornby könyvét, a Méhkast, olyannyira betalált, hogy új kedvencet avattam. Terveim szerint hétfőn jön róla a lelkendező bejegyzés.

- Heti zene: a múlt heti bejegyzés után kicsit belefeledkeztem a Kensingtonba, különösen ez a számuk tetszik nagyon, de egészében nagyon bejön a munkásságuk.

Amikor a rádióban ment az Időfutár (2012-től három évadon át, hétköznap este fél nyolckor), nem nagyon foglalkoztunk vele, nekünk valahogy mindig más dolgunk volt ebben az esti időszakban. Pedig alapban szeretem a rádiójátékokat, és jó barátok is dicsérték, mégis kimaradt. A könyvsorozat tagjai viszont valamiért már a megjelenés pillanatától beszivárogtak a háztartásba, és egy ideig minden jeles alkalomra gazdagabb lett a gyerek egy-egy új kötettel. Tetszettek is neki nagyon, úgyhogy amikor már nagyon közeledett a sorozat befejezése, én is beadtam a derekam, és az akkor már megjelent négy kötetet beraktam a várólista-csökkentős projektbe. Le is daráltam őket igen rövid időn belül, és vártam, hogy megjelenjen az utolsó két rész, ami szerencsére még a tavalyi év során meg is történt. 

Az első rész után már megállapítottam, hogy ez bizony élvonal: vicces, izgalmas, rendkívül összeszedetten, feszesen megírt, letehetetlen. A második rész ehhez képest egy hajszálnyival kevésbé tetszett. Itt már beindult az időutazás, és érdekes módon engem a múltbeli részek inkább egy kissé untattak, de aztán szerencsére a jó szerkesztésnek köszönhetően pont időben történt valami ahhoz, hogy ismét izgalommal lapozzak tovább. Egy-két bosszantó és ordító logikátlanság is bejött a képbe, de ezeken sikerült gyorsan túllépni, és nyúltam a még mindig nagyon jól olvasható, igényes, szórakoztató történet következő része után. A harmadik rész megint tökéletes volt: nagyon pörgős, egyértelműen izgalmasabb, mint a második rész. Na és a vége! Naná, hogy tovább kellett olvasni. A negyedik rész egy kicsit komorabb, sötétebb volt, mint az előzőek, de azért ebben is volt humor, meg továbbra is veszettül izgalmas volt, úgyhogy tűkön ülve vártam az ötödik részt, amiről egyébként valamiért azt hittem, hogy az utolsó lesz. Sajnos vagy szerencsére tévedtem, mert maradt még mit elmesélni. Egyrészről már nagyon kíváncsi voltam egy csomó mindenre, másrészt viszont szívesen olvastam még tovább ezt a sorozatot, mert továbbra is izgalmas volt meg vicces is, szóval addiktív. Ráadásul egyre szövevényesebb is lett a történet, már csak kapkodtam a fejem, hogy a szereplők éppen hol találhatók térben és időben. Aztán jött az utolsó rész, amelyikben minden megvolt, amit eddig szerettem a sorozatban, sok izgalom és humor, és szépen elvarrták a szálakat a végére, ahogy kell. Tökéletes ifjúsági sorozat, könnyed, de igényes, és imádja mindenki, akinek csak odaadtam, kicsik és nagyok egyaránt. Úgyhogy olvassátok! Én meg levezetésképp meghallgatom a rádiójátékot, mert aki olvasta a könyveket és hallgatta az adásokat is, azt mondja, a kettő sok mindenben különbözik. Ja, és még a társasjátékot is megvettük, úgyhogy már csak egy filmfeldolgozás hiányzik, azt hiszem.

Mindegyik saját példány, az első a Pagony kiadása, a másodiktól kezdve pedig a Tilos az Á Könyvek adta ki a sorozatot. 2013-ban jelent meg az első, és 2015-ben az utolsó rész. A borítók egységesek, ízlésesek, ugyanaz a betűtípus, az adott kötetre jellemző szövegekkel, és szintén az adott könyvben fontos, de azonos stílusú szimbólumokkal. Mindig csak egy kiemelt szín változott a fekete-fehér mellé, az utolsó pedig elegáns fekete-arany lett.

Már megint megvett kilóra egy figyelemfelkeltő borító, egy jó cím, meg egy érdekes fülszöveg, így esett meg, hogy a karácsonyi kívánságlistámon landolt Brooke Davis regénye, Az elveszett és meglett dolgok könyve. Kedves molytársam, aki húzott, pedig érdemesnek találta arra a kötetet, hogy ezzel ajándékozzon meg. Nem annyira hálás, és talán nem is illő dolog ezért csalódásomnak hangot adni, de mindenképpen sietek leszögezni, hogy minden felelősséget vállalok ez ügyben, csakis én tehetek arról (na meg azért persze a szerző is), hogy a regény mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Az gondoltam, hogy hihetek a szívmelengető kitételnek, amellyel a könyvet jellemezték, mert az már gondolom kiderült rólam, hogy szeretem az ilyesmit. Valami Backmanos élményre vágytam, volt is aki felfedezte a hasonlóságot a svéd író könyvei és Davis kötete között, nekem sajnos még nyomokban sem sikerült fellelni. Azazhogy túlzok, az eleje még egész jól indult, volt egy kis szomorúság, de ugyanakkor humor is, érdekes volt, ahogy elosztódnak a szerepek, ahogy megjelennek a szereplők, ahogy kiderül az alapfelállás. Idáig teljesen korrektnek is tűnt a dolog, persze volt sok flúgos szereplő, meg fura dolgok, meg mint már említettem hegyekben állt a bánat, de gondoltam, innen szép feljönni, majd lesz ebből egy jó kis pikareszk, ahol mindenféle érdekes és kedves ember segíti hőseinket, hogy eljussanak a megnyugtató végkifejletig. Nem mondom, hogy azt vártam, hogy valami gyászfeldolgozó gyorstalpalót kapok, önsegítő könyvet regény formában, erre nem is vágytam, de azért szerintem lehetett volna ezt sokkal bölcsebben, sokkal pozitívabban, mert így nagyjából csak azt éri el a szerző, hogy az olvasó magára húzza a paplant és sírdogáljon. Lehet, hogy van, akinek ez jó, de én nem ezt várom egy kellemes könyvélménytől, nem beteg karakterek tömkelegét, kilátástalanságot, kicsit több meglett dolgot, mint elveszettet, kicsit több reményt. Összességében túl nyomasztó volt ez nekem, és szerintem nem csak így januárban. De azért ne csüggedjen, aki nagyon ráfixálódott erre a könyvre, szerintem ez megint az a típusú könyv lesz, ahol én maradok a kisebbség, és a többség csak néz rám nagy szemekkel, hogy miért nem tudom én ezt a csodálatos könyvet értékelni.  

2015-ös kiadás a Libritől, saját példány, győri molyos karácsonyra kaptam. Igényes, keménytáblás, könyvjelzős darab, jó a címlapkép,  a színek, a tipográfia, ez ügyben semmit nem tudok felhozni a kötet ellen. Viszont a fentebb látható változat, amit több országban is használtak, egy picit jobban tetszik, különlegesebb, ízlésesebb szerintem.

- Hétvége Szekszárdon: utókarácsony, ajándékok, kaja-pia, a Kávé Háza, vásárlás, amelynek keretében Katinka szert tett egy cuki kék ruhára, amit majd az iskolai farsangon fog viselni. Emma meg egy tündérbogár dumagép. :-)

- Mivel elfelejtettük elvinni Szekszárdra az ajándékba szánt Yves Rocher csomagot, így mi használhatjuk most el a narancsos-mandulás illatú kencéket. (Az illető természetesen kapott kárpótlást! :-)

- 14 fok hétfőn, gyönyörűséges tavaszi szelek fújtak.

- Arat a Saul fia: igazán nem vagyok  nagy magyarkodó, de ilyenkor azért elönt a büszkeség. Nemes Jeles László meg irtó cuki. :-)

- Ismét voltam a megyei könyvtárban, és tök jó dolgokat hoztam haza. (Bár a vállam megint majd leszakadt, ennyit arról a fogadalmamról, hogy csak egy könyvet veszek ki. Ötöt sikerült, abból kettő szakácskönyv. Képzelhetitek!:-))

- Mango-Lassi-Chai ízesítésű rooibostea a Rossmannból, valami isteni!

- Esti Árkád-túra ezen a héten kétszer is:  hétkor már nincs senki, szuper így vásárolni, ezentúl csak ebben az időszakban megyünk. Az eredmény: szőrmemellény Katinkának és téli bakancs Tibornak.

- Heti zenék: ez meg ez  meg ez. Régóta járnak már a fejemben ezek a számok, és ezen a héten mindegyiket többször is elkaptam a rádióban, úgyhogy ezt jelnek vettem, hogy kellenek ide a blogba.

A múlt év utolsónak elolvasott könyve volt Don Tillman történetének második része, amelyet azért hagytam az ünnepekre, mert felhőtlen móka-kacagást vártam tőle, de sajnos aztán inkább Katával értettem egyet abban, hogy Rosie nálam is meglehetősen kihúzta a gyufát. Pedig én már voltam terhes, úgyhogy elvileg bele tudnék helyezkedni ennek a helyzetnek a lelki aspektusaiba, de Rosie azt gondolom, nem a babát váró nő archetípusát hozza, hanem egyszerűen egy rossz természetű, nehezen kezelhető csaj, amit mondjuk többször le is ír a szerző, tehát gondolom, ő is ezen a véleményen van. Emellett szerintem azzal, hogy a felesége ennyire elviselhetetlen, önző hisztérika, Don még szimpatikusabbá válik, egy igazán édes, pozitív hős, aki annyira igyekszik, és önhibáján kívül kerül mindenféle méltatlan helyzetbe. Valószínű ez is célja volt Graeme Simsionnak, és jól is sikerült neki, hogy ezzel a történetvezetéssel még közelebb hozza szívünkhöz Dont, és ezzel egy igazán feledhetetlen karaktert alkosson. Tehát ez a második rész nem annyira vicces, mint az első, inkább elgondolkodtató, de végül is ez az irodalom célja, hogy valamilyen hatást váltson ki belőled, és ha dúlsz-fúlsz, miközben Don megpróbáltatásait olvasod, az is jó, csak jelen esetben másképp, mint vártam. Ennek ellenére, mindenkinek ajánlom, aki szerette az első kötetet, én  a magam részéről pedig még akár egy harmadikat is szívesen olvasnék, amelyben Don a gyereknevelés rejtelmeivel ismerkedik. Mert van ebben a karakterben még rengeteg potenciál szerintem.

2015-ös kiadás a Libritől, Katától kölcsönözve. A kötet külleme tökéletesen illeszkedik az előző részhez, tetszik a szín, a grafika, nagyon jól megcsinálták. Fentebb látható egyébként, hogy bár a regénynek sok kiadása létezik angolul, ott is nagyon ügyeltek rá, hogy szépen illeszkedjenek egymáshoz a részek, és ezt az összhangot jól meg is oldották, emellett pedig egyik borító szebb, mint a másik. Szép munka!

Kamaszkorom nagy kedvence volt Erich Kästner Három ember a hóban című rövidke, de annál ütősebb kis regénye, és bár nem vagyok nagy újraolvasó, valahogy úgy éreztem, ez nekem most kell. Kicsit féltem ugyan újra kézbe venni, mert hátha nincs már benne az a varázs, amit tizenévesen láttam, de annyira vágytam valami igazán jóra, mesésre és könnyedre, hogy gondoltam nekirugaszkodom németül, így ha mást nem is érek el az olvasással, legalább a nyelvet gyakorlom.

A szállodába vittem magammal szilveszterkor, mert szállodában játszódik a történet, és úgy emlékeztem, hogy szilveszterkor. Utóbbi  emlék ugyan tévesnek bizonyult, de legalább hó meg téli hangulat volt benne jócskán. Na és persze mindenféle jó kis vígjátéki fordulat, félreértések meg miegymás. A történetvezetés klasszikus, mégis ötletes, tele jófajta, nem erőltetett gegekkel, szeretnivaló figurákkal. A nyelvezet, a stílus pedig hihetetlenül könnyed, elegáns, nincs szószaporítás, túlmagyarázás vagy ömlengés, csak szellemes dialógusok, élénk leírások. És mindehhez egy csipetnyi társadalomkritika, kis filozófia, így áll össze egy igazi vicces és szívmelengető örökzöld, egy olyan könyv, amit mindegy ezek szerint, hogy 12 vagy 42 évesen olvas az ember. Kästner tényleg egy zseni, a szórakoztatás, és emellett a humánum nagy mestere, igazán szegényebb lenne a világ a könyvei nélkül. A könyvből készült filmet is megnéztem, és bár imádom a régi fekete-fehér filmeket, azt gondolom, ez a történet megérdemelne egy új változatot is, főleg hogy mostanában a németek nagyon jó közönségfilmeket csinálnak.

1996-os kiadás a Deutscher Taschenbuch Verlagtól, a megyei könyvtárból kölcsönözve. A borítójáról nem sikerült képet találnom a neten, de nem túlzottan eltalált a címlapja az biztos. Hegyek vannak rajta, meg síelők, de valami olyan absztrakt stílusban, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolhatja ránézésre, hogy ez valami befordulós, posztmodern dráma. Magyarul a fenti borítóval és Kaján Tibor illusztrációival olvastam, az a kiadás határozottan jobban illett a történethez.

- Hó! Közlekedni még pont lehetett tőle, és így azért mégis szebb a táj, könnyebb elviselni a januárt. Ennek örömére fel is írtam a táblára a Téli alkonyt Kosztolányitól (tele van a hóra való utalással, vártam a megfelelő időjárást hozzá). Nagyon jól sikerült a felirat, rájöttem, hogy szebben tudok nyomtatottan írni, és kis betűkkel felfért az egész vers. Tibor meg azon röhögött, hogy mennyire felfelé húznak a sorok, ami ugye azt jelenti, hogy optimista személyiség vagyok. 

- Könyves szempontból nagyon jól indult az év, csak jókat olvastam eddig, és egy csomó könyv van körülöttem, ami nagyon érdekel.

- Komoly zene: mostanában többször átkapcsoltam a kocsiban a Bartókra, és itthon is rákaptam, hogy ilyesmit hallgassak. Teljesen rákattantam pl. Bach-ra. Számomra most derült ki, hogy írt egy csomó egyházi kantátát, és próbálom majd ezeket az év során mindig a megfelelő időben hallgatni. Most pl. a  vízkeresztit.

- Balea Med holt tengeri testápoló száraz bőrre: nagyon jó állagú, nincs benne semmi egészségtelen, és nincs illata (egyébként is kicsit telítődtem most az ünnepek alatt a nehéz téli illatokkal), így az egész család használhatja. Azért is vettem különben, mert mindegyik arra panaszkodott, hogy ki van száradva itt meg ott, mondtam nekik, tessék, ezt kenhetitek.

- Teekanne Sweet Cherry tea: egy viszonylag egyszerű kis gyümölcstea, de nagyon kellemes. Másik kedvenc a héten szintén ez az ízvilág: Meßmer Roibos Wildkirsche.

- Tegnap este egy gyors Árkád-kör keretében sikerül beszereznem a ruhámat a Média Bálra. Bordó, csipkés, flitteres, nagyon kényelmes, és nem utolsósorban egyáltalán nem volt drága. Tibor kapott hozzá illő bordó-fehér csíkos nyakkendőt.

Négy éve voltunk először szállodában szilveszterezni, és akkor azt mondtam: ez annyira jó, hogy mindig így kellene tölteni ezt az ünnepet. Az év vége - év eleje mindig egy kicsit depressziós számomra, nem nagyon szoktak igazán frenetikusra sikerülni a szilvesztereim, egy-egy buli év közben sokkal nagyobbat üt. De egy wellness szállodában, ahol több száz olyan ember vesz körül, akik szintén azért jöttek, hogy igazán élvezzék ezt az időszakot, lehetetlen rosszul érezni magadat. Jó a tánc is, a kaja-pia, de ami nekem igazán tetszik ezekben a napokban: a végeérhetetlen punnyadás, szaunázás, meleg vízben ücsörgés és persze olvasás. Ez ezekben az igazán hideg, sötét napokban számomra megfizethetetlen.

Első két alkalommal Füreden voltunk a Flamingóban, mert a barátaink, akik hívtak, mindig oda jártak, aztán tavaly több okból is, kihagytunk egy évet, és az új házban ünnepeltünk. Most felvetődött, hogy válthatnánk szállodát, és a választás a Greenfield Hotelre esett Bükfürdőn. Mi már voltunk itt egyszer, amikor még más volt a neve, és nem voltak rossz élményeink, ráadásul most soft all inclusive ellátás volt a csomagban, ami főleg állandóan éhes-szomjas gyerekekkel nem hátrány, de nekünk felnőtteknek sem volt rossz (bár ilyenkor mindig ügyelnem kell a kalóriabevitelre ;-)).

A megérkezés pillanatában rögtön szimpatikus volt a hatalmas parkoló és a tágas, elegáns előtér. A szobát háromtól lehetett elfoglalni, de cserébe utolsó nap délig lehetett maradni, és még az ebédet is igénybe vehetted. Ráadásul így utolsó nap is belefért még délelőtt egy pár kör szauna. A szobánk családi lakosztály volt, tágas, kényelmes, designban is egész elfogadható, bár itt is volt egy-két szín, minta, kép, ami az én szememet bántotta, de még a tűrhető kereteken belül maradtak a stílusbotlások. Azért volt egyébként ekkora szobánk (általában duplaágyasba megyünk pótággyal), mert a foglaláskor kiderült, hogy az egész cécó nekünk drágább lenne az előbb említett variációban, mint a barátainknak a két gyerekkel a lakosztály, mire felhívtam a szállodát, hogy  akkor én is hozzak még egy gyereket, hogy jobban járjak? Végül abban maradtunk, hogy akkor megkapjuk mi is a lakosztályt ugyanazért az árért, de azt a mai napig nem értem, hogy miért nem kaphattunk kétágyast pótággyal olcsóbban. A szobában egyébként nagyon korrekt kis gyümölcsös és sütis tálak fogadtak, és fürdőköpeny is került a gyereknek, miután letelefonáltam a recepcióra. A fürdő is szép volt, mindenféle kis tusfürdős, samponos és testápolós flakonokkal, még fogselyem is volt bekészítve. Ja, és gyönyörű kilátás nyílott a golfpályára.

A wellnessben első nap vadászni kellett az ágyat, de utána már ezzel sem volt nagy gond, az élmény-, a gyerek-, az úszó és a két meleg vizes medencében is mindenkinek bőven jutott hely. A szauna-térben  is volt minden a merülőmedencétől elkezdve a tepidáriumig, ami egy ilyen helyre kell. Egyedül a kinti medence hőfokát kifogásolták többen, én ezért oda ki se mentem, úgyhogy erről nem tudok első kézből nyilatkozni, de úgy vélem, a 28 fokos víz valóban nem az igazi így télvíz idején kint. 

A kaja teljesen korrekt, ízletes volt, nagy választékkal. Én bort nem ittam, de az Tibor szerint nem ütötte meg az ígért minőségi mércét, viszont szilveszter este nagyon helyre kis borokat hoztak üvegben (az addigiak kimértek voltak), na azok tényleg első osztályúaknak bizonyultak. Én az ebédektől féltem, hogy majd gagyik lesznek, de ott is kitettek magukért a szakácsok. Egyedül a délutáni sütiről nem tudok mesélni semmit, mert annyit már képtelenség volt enni, meg olyankor egyébként is a wellnessben voltunk. Mert azt el kell mondjam, hogy a napközbeni ékezések kis hátránya volt számunkra, akik szeretjük ilyenkor az egész napot fürdőruhában, köntösben tölteni, hogy nem a wellness térség közelében egy erre alkalmas helyen történtek, hanem a rendes étteremben, így át kellett hozzá öltözni, de a cél érdekében ezt is megoldottuk.

Szerintem a szórakoztatási része is rendben volt, bár az való igaz, hogy a szilveszteri buli csak kettőig tartott, amelyet többen keveselltek, de mivel ez idő tájt már tényleg csak vagy 20 fő kemény mag volt a helyszínen, nem tudom a szállodát hibáztatni. Ez egyébként szerintem több mindennek is betudható, mert viszonylag punnyadt volt a zenekar is, meg a vendégkör sem volt az a szétverem a házat fajta (zömében inkább osztrák nyugdíjasok, akik egyébként roppant joviálisan és elegánsan eltáncolgattak), mondjuk ezt nem is sajnálom, és a magyar lagzis-mulatós-kisgroffós dallamok sem hiányoztak egyáltalán, nekem bejött ez a hetvenes évek diszkóláza tematika. Gallusz Niki jól énekelte az ABBA blokkot, helyes háziasszony is volt, a tűzijáték felejthető volt, de látszott, hogy áldoztak rá, a tombolán nem nyertünk semmit, de jó nyeremények voltak egyébként. 30-án Tóth Vera lépett volna fel, de megbetegedett, viszont a szálloda nagyon korrekt módon helyettesítette Wolf Katival (nem mintha engem egyébként bármelyik hölgy tevékenysége különösebben izgatna, de ilyenkor szívesen elhallgatom őket), 1-én meg lehetett nézni pezsgőzve az újévi koncertet a tévében, este pedig volt valami táncbemutató, de ezek már nekünk kimaradtak. Viszont elsején is volt még zenekar, kis tinci-táncival, úgyhogy maradéktalanul kibulizhatta magát, aki akarta. A kiírások alapján gyerekprogram is volt rengeteg, de mi ezeken sem vettünk részt, meg nagy gyerekjátszó, x-box-al és minden földi jóval, a mi gyerekeink viszont általában biliárdoztak meg csocsóztak. Összességében én nagyon kellemesen és otthonosan éreztem itt magam, úgyhogy lehet, hogy visszatérünk még.

Ahogy 2014 az építkezésé, úgy 2015 a berendezkedés, otthonteremtés éve volt, és amellett, hogy minden nap hálát adok ezért a házért, ha kinézek a konyhaablakon az az érzésem, mintha mindig is itt laktunk volna. Úgy érzem, nagyon a helyemen vagyok most minden szempontból, és ez remélem a blogon is látszik.

A bejegyzések számával nagyon elégedett vagyok: tavalyi célkitűzésem volt, hogy legyen meg a havi nyolc, és ami akkor nem sikerült, azt most túl is teljesítettem, csak a március volt  gyenge, 5 bejegyzéssel (nem tudom, mit csináltam, nyilván síeltem), januárban 8, a többi hónapban pedig 9-10-11 bejegyzés született. Decemberben ezzel együtt 12 lesz. Ez köszönhető az új "Heti jóságok" rovatnak, amelynek ötletét Katának köszönöm. Ezeket a kis "hála-listákat" becsületesen megírtam minden héten, és így a könyves és egyéb bejegyzésekkel simán összejött a heti kettő, de inkább három bejegyzés. 

2015-ben eddig 142 kötetet olvastam, de a Rosie Updatet még biztos elolvasom idén, így hárommal több könyvet olvastam, mint tavaly. Oldalszámban viszont 28 000, ami 3000-el több, mint tavaly (úgy látszik, elég vaskos könyveket olvastam). Valószínű ez a kevesebb gyerekkönyvnek is betudható, bár abból volt idén is rengeteg, közel 50 kötet. Az idén valahogy tudatosabban válogattam, vagy csak türelmesebb voltam, mert mindössze két könyvet hagytam félbe.

Az idei év kedvence Fredrik Backmann története lett Ovéról, a morcos nyugdíjasról, emellett nagyon tetszett még Kazuo Ishiguro könyve a főkomornyik elrontott életéről, Fannie Flagg szépséges regénye a vagány Idgie-ről, Edward Kelsey Moore meséje a szikomorfán született Odette-ről, Kőrösi Zoltán határtalan mesélőkedvvel főzött Szívlekvárja, az ifjúsági szegmensből pedig az Időfutár sorozat, Böszörményi Gyula leányrablása és a csodás Abigél. 

Ezúton kívánok mindenkinek csillogó szilvesztert, az új évre pedig sok jó könyvet és csodás élményeket!

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok!

- Győri molyos karácsony: kávé, csevej és ajándékok.

- Ocho Macho koncert a RómerKvellében  jó barátokkal. Újra húsz évesnek éreztem magam, a velem lévő kamasz gyerekemtől eltekintve.

- Mozizások: Star Wars és Káosz karácsonyra. Más-más módon, de nekem mindkettő nagyon  tetszett.

- Egészen egybefolytak a napok, amióta kitört a téli szünet és Tibor szabija, nem kellett már tülekedni a boltokban, mert szinte minden megvolt, úgyhogy nagyokat sétáltunk, olvastunk, filmeket néztünk, punnyadtunk.

- Szenteste: jó kaják, ajándékok, társasjáték, nevetés.

Tavaly ilyentájt írtam egy bejegyzést arról, hogy ismét nekirugaszkodom a várólista-csökkentésnek, és örömmel jelenthetem, hogy ezúttal sikerrel jártam. Sikerült az összes könyvet időre elolvasni, mi több, a nagy része kifejezetten tetszett is. Lássuk akkor sorjában!

1. Bár úgy éreztem, hogy nagyon nekem való könyveket választottam, mégis csak áprilisban rugaszkodtam neki a kupacnak, és az egyik legjobbal kezdtem: Szabó Magda Abigéljét olvastam. Bejegyzés róla itt. 

2.-3.-4. A következő három kötet az Időfutár sorozat első három darabja volt. Az egyik legjobb sorozat, amit valaha olvastam, úgyhogy le is daráltam nyomban a többi részt is, és most olvasom az utolsót, amelyik nemrég jelent meg. Ha végzek, majd írok egy lelkendező bejegyzést az egészről.

5. Júliusban olvastam el a listán szereplő egyik Wodehouse-t, az Ürgék, szivarok és pasasok című novellagyűjteményt. Az eleje frenetikus volt, a Bingo Little-ről szóló históriák, aztán az Ukridge-ról szólók már nem annyira kötöttek le, de mindenképpen azt mondom, hogy minden háztartásba Wodehouse-t, mert garantáltan gondoskodik a jó hangulatról és közérzetről. 

6.-7.-8. Utána jöttek David Walliams birtokomban lévő könyvei, a bejegyzést róluk itt olvashatjátok.

9. Szeptemberben jött a második Wodehouse, ahol a szerző egy teljes regényt szentel Ukridge-nak, aki már a novellákban sem lett a szívem csücske, most meg egyszerűen az agyamra ment. Vannak ennél sokkal jobb darabjai is az életműnek, de még így is megvolt minden ebben a regénykében is, ami egy közepes, jól olvasható Wodehouse-hoz kell, és P. G. még ezzel a színvonallal is kenterbe ver sok mindenkit a mai szórakoztató irodalom művelői közül. Nem is értem, miért kerülnek a könyvei rendre a várólista-csökkentős polcra. :-)

10. És végül jöttek a Gaimanek. Először A temető könyve, bejegyzés róla itt. 

11. Aztán az Anansi fiúk. Bejegyzés itt.

12. Végül pedig a Tükör és füst című novellagyűjtemény. Tibornak nagyon nem tetszett, és most megint egyetértettünk, ez nagyon nem az én világom volt, nem az ilyenekért szeretem Gaimant. A Grálos meg a bérgyilkosos sztori, amit a fülszövegben említenek, nagyon jó volt, de a többi vagy unalmas, vagy rosszabb esetben beteg és undorító.

Így végeztem hát december közepére a 12 könyvvel, és már jelentkeztem is a következőre, a polcomat itt leshetitek meg. Szerintem jókat válogattam megint, abszolút teljesíthetőnek tűnik a dolog, és érdekessége, hogy idén először nem csak saját vagy családi tulajdonú kötetetek lesznek, mert azokból sikeresen kifogytam (vagy legalábbis nem foglalkozom a kevésbé érdekesekkel), hanem két könyvtári is. Szeretnék egyszer abba az idilli helyzetbe eljutni, hogy csak az utóbbiak szerepeljenek a listán, de erre majd visszatérünk jövő ilyenkor. ;-)

Tersánszky Józsi Jenőtől először A rejtelmes bábú című kötetet olvastam még 2012-ben. Leginkább azért vettem meg annak idején, mert gyönyörű könyv. Én egyébként is szeretem Pásztohy Pankát, de ez egy egészen más képi világ, mint mondjuk a Panka és Csiribí, lágyan pasztelles, igazán finom, minden részletre kiterjedő munka. A meséktől azt vártam, hogy majd Mórásan békebeliek lesznek, de csalódnom kellett, olyan fura hangulatú volt az egész. Voltak benne egészen elborzasztó mesék is, viszont egy igazán helyeset sem találtam. Kár a kötetért, mert az illusztrátor viszont kiemelkedőt nyújtott.

A Kacor csínyeit az előbb leírt csalódás miatt már meg sem vettem, viszont kivettem azért a könyvtárból, mert továbbra is izgatta a fantáziámat a szerző. A rejtelmes bábunál sokkal jobban tetszett ez a kötet, bár azért ezek a mesék sem voltak tökélesek. Kedves, vidám történetek, de néhol kicsit esetlen megfogalmazásokkal, sokszor olyan se füle se farka az egész. Az illusztráció viszont itt is remek, bár talán nem annyira zseniális, mint a másik kötetben. Szóval összességében nem bánom, hogy nem szereztem be, valószínű nem az én világom Tersánszky Józsi Jenő művészete.

G. Szász Ilona viszont már első kötetével, A Mindentvarró Tűvel rögtön belopta magát a szívembe. Számomra tökéletes darab, nagyon az én stílusom: igazi nosztalgikus könyv, a történet, a képek… Szegedi Katalin hozza a formáját (iszonyúan tehetséges ez a nő), G. Szász Ilona pedig elbűvölően mesél, nagyon bájos kis történetet kanyarított. Cérnácska Szabócska és Málika, a varrókisasszony romantikus történetét szürrealizmusa és régies nyelvezete miatt inkább nagyobb óvodásoknak ajánlom, meg persze az ilyesmit kedvelő anyukáknak.

Cókmók, a morgolódó szekrénymanó, G. Szász Ilona második kötete is nagyon rendben van. Kicsit egyszerűbb, mint A Mindentvarró Tű, szövegileg és képileg is, ezért kisebbeknek is bátran ajánlható. De ebben is megvan az igazi G. Szász Ilonás kifinomult, régies, nosztalgikus nyelvezet, a sok apró bájos ötlet és sziporka. Ezúttal az illusztrátor Gyöngyösi Adrienn volt, akit szintén nagyon szeretek, el is találta jól a mese hangulatát, nem véletlen, hogy a szerzőpáros ezzel a kötettel a 2011-es Aranyvackor pályázaton harmadik helyezést ért el.

- A muzsika hangja premierje a győri színházban.

- Gyakorlós adventi koncert a Bazilikában. 

- Megvettük a bérletet a Strandfesztiválra, úgyhogy mi már biztosan ott leszünk augusztus 24. és 27. között Zamárdiban, és hallani fogjuk többek között őket is.

- Kész lett az új szemüvegem.

- A cipész is elkészült a fekete cipőmmel, most olyan mintha új lenne, és csak 1500 forintomba került. (Egy tök ugyanilyet láttam a Humanic-ban 17 000-ért, és akkor határoztam el, hogy inkább megpróbálom megcsináltatni.)

- Nagyon jó kis joghurtokat vettem az Aldiban: fahéjas-szilvás a Landliebe-től, meg ebből a sorozatból a török, a jamaicai és egy másik ízű osztrák.

- Megírtam a karácsonyi képeslapokat, és ma fel is adom őket. Megérkeztek az utolsó ajándékok, amiket rendeltem, úgyhogy most már csak azt kell eldöntenem, hogy mit főzzek 24-én, és felkészülve várom a karácsonyt.

- Ma reggel hazafelé meg jól felhangosítottam ezt a rádióban, és ezzel elértem a maximális nosztalgia-szintet, ami kerülgetett már jó ideje. 

Ezt nem hiszem el, hogy a tavalyi ilyen bejegyzésemből kell rájönnöm, hogy idén elfelejtettem időben kitenni az angyalkát, aki mutatja, hogy hány nap van karácsonyig... Mindegy, most pótoltam, és a tábla szerint még van 9 nap az ünnepig, úgyhogy hangolódhattok még, ha arra vágytok. Én már olvastam egy nagyon kedves könyvet, persze nem azok közül, amelyeket előre beterveztem, de ez nagyon jó volt így spontán is, és valószínű idén ez lesz az egyetlen igazán karácsonyias könyvem, több nem fér már bele az ünnepek előtt. 

A szóban forgó könyvet a Mikulás hozta Katinkának, és én galád módon megragadtam az alkalmat, hogy ő úgyis épp mást olvas, és röpke két nap alatt elolvastam a "Dash és Lily"-t, ezt a bájos kis kamaszregényt, amely New Yorkban játszódik karácsony idején. Szerintem, ha semmi többet nem írok az egészről, páran már lesznek, akik úgy fogják érezni, hogy szabályosan hívogatja őket ez a kötet, hiszen sokunknak ennyi elég az elvarázsolódáshoz. Persze sokszor kellett már csalódnunk, amikor jó alapanyagokból nem sikerült mégsem zseniálisat alkotni a szerzőnek, de Rachel Cohn és David Levithan nagyon szépen megugrották az akadályt. Irtó cuki kis történet volt ez, és nem azon a cukormázas, agyatlan módon, hanem nagyon intelligensen, egyedien. Szerethető szereplők tömkelege, intellektuális utalások, szinte lubickoltam ebben a közegben. Mindig rácsodálkozom, amikor a sok gagyi között, amit az ifjúságnak szánnak, feltűnik valami nagyon szórakoztató mégis igényes darab, és meg kell állapítanom, hogy ebben sokszor a kissé lenézett amerikaiak nagyon profik, mint ahogy azt most is bizonyították. Annyira beleszerettem ennek az egésznek a hangulatába a csodás helyszínekkel, Lily kiterjedt családjával, Dash édesen fura barátaival, hogy azt kívántam, bárcsak New Yorkba születtem volna egy ilyen összetartó középosztálybeli családba, mint Lily.

Aztán persze mindig rájövök, hogy nem a hely határozza meg az érzést, az érzés az benned van, és ha megragadod a lehetőségeket, bárhol lehet csodásan izgalmas és inspiráló az életed, nekem most itt Magyarországon (és most az idétlen, macsó politikát a karácsony szellemében nagyvonalúan felejtsük el), Győrben, a saját érdekes családommal és kedves barátaimmal, akikről szintén regényt lehetne írni. Szóval, ha ilyen emelkedett, bensőséges és igazán karácsonyias hangulatban szeretnétek leledzeni, mint amilyenben most én lebegek, akkor olvassátok Dash és Lily romantikus történetét, és hozzá hallgassátok ezt. 

2015-ös kiadás a Tilos az Á-tól, saját példány. A címlapképtől nem vagyok elájulva, nem csúnya, és próbálja hozni a hangulatot, de mégsem az igazi. Nagyon a külföldiek között sem találtam sokkal kifejezőbbet, pedig szerintem annyi minden volt a könyvben, kezdve a piros Moleskine notesszel, amiből remek címlapot lehetett volna kreálni. 

Valahogy az jutott eszembe Ernest Cline regényét, a Ready Player One-t olvasva, hogy mennyire szeretnék ezt az Agymenők kockái (csodálkozom is, hogy nem említették még a sorozatban), és ezzel már el is mondtam, hogy én meg miért ódzkodtam tőle már egy ideje, minden jó vélemény ellenére. Mert bár a nyolcvanas években nőttem fel és szeretem a disztópiákat is, de nagyon nem az én világom a kockulás, még úgy is, hogy főleg az Agymenőknek köszönhetően, szereztem ismereteket az utóbbi időben erről a területről. De azért most, hogy Cline könyvének egy kicsit megnyomták a marketingjét, kiadták új borítóval, meg lassan jön ugye a film is, nem kisebb névvel, mint Spielberg, persze én is beadtam a derekam. És milyen jól tettem! Ennek a könyvnek a megítélésében még Tiborral is egyetértettünk, határozottan lelkes volt az én uram, és kicsivel később én is nagy megelégedéssel olvastam, úgyhogy ez egy igazi családi sikertörténet.

Egyébként ez tipikusan nem az a a könyv, amit szépen alkotórészeire lehet szedni, és sorolni, hogy ez is jó volt meg az is, sőt ha ezt teszem, inkább hajlamos vagyok arra gondolni, hogy ez sem olyan volt, ahogy vártam, meg ott is hibádzott valami, de összességében mégis csak olvastam, és olvastam, elterülve a kanapén, és teljesen belefeledkezve. Azt hiszem erről ismerszik meg a jó szerző, hogy elad neked valamit, amiről először nem gondoltad, hogy tetszene, és utólag is azt érzed, hogy hiszen ez nem is a te világod, mégis tetszett és maximálisan lekötött. Mert ebben a könyvben bizony nem volt szinte egy unalmas pillanat sem, egyre csak lapozni kellett, hogy hű, mi jön még. Pedig az én megítélésem szerint nem voltak olyan furmányosok a rejtvények (pláne azoknak, akik annyira beleásták magukat a témába, mint a főszereplők), a disztópia is lehetett volna kidolgozottabb, a nyolcvanas évek fíling sem volt annyira eltalált, de volt benne viszont érzelem és izgalom bőven, na és sok szerethető szereplő, úgyhogy én nagyon élveztem. A film meg remélem ugyanilyen zseniális lesz majd, én már nagyon várom.

2012-es kiadás az Agavétól, Katától kölcsönözve. Nekem az új borító jobban tetszik, és nem tudom az a kiadás milyen méretű, de a nagyobb alakú kiadványok nekem jobban kézre állnak, mint ez a kis zsebkönyv formátum. Az viszont dicséretére legyen mondva, hogy jól bírja a strapát, és bár olvastuk egy páran, nem mutat hajlandóságot a szétesésre.

- Megnéztük a Grease-t az Arénában. Jó kis előadás volt, de sajnos ez a történet anyaként már nem annyira szerethető. 

- Vasárnap megjött az egyesületi Mikulás, jókat mosolyogtunk, teáztunk, forraltboroztunk.

- Nagyon karácsonyias már a hangulatom, valamelyik nap egész délelőtt ilyesmiket hallgattam. Katinka mindenféle iskolai bulikba jár, izgatottan figyelem, valahogy újraélem a kamaszkorom vele.

- Megszereztem a Lidl szakácskönyvét, amit a pontokért adnak. Nagyon megérte gyűjteni rá, szuper kis könyv szerintem.

- A sok könyvtári mellett azért csak elkezdtem a Ready Player One-t is, mert már vágytam rá, és nagyon szórakoztató eddig.

- Ismét van karácsonyi kaktuszom. Volt egy évekig, de sajnos kihalt. Most pótoltam, plusz egyet még ajándékba is kaptam.

- Két mikulásvirágot is kaptam, vettem nekik piros kaspót, és most nagyon jól mutatnak az ebédlőasztalon az adventi gyertyákkal.

- Nagyon tetszik a Wellhello új száma, meg ez a Taylor Swift, és bár Ellie Gouldingnak még mindig nem bocsátottam meg a Szürke betétdalát, ez a szám valahogy nem megy ki a fejemből. A zenei kínálatból is látszik, hogy második kamaszkoromat élem. ;-)