Volt ugye a Százéves ember, aki kimászott az ablakon, és kedvenc lett, mert olyan jókat nevettem rajta, most meg itt van Az ember, akit Ovénak hívnak, és kedvenc lett, mert amellett, hogy szintén hangosan kacarásztam, mellette pityeregtem is jócskán, amit azért szeretek néha. Mindkét könyvet svéd szerző követte el, a címek hasonlósága meg már nem is csoda, mert tele van a padlás manapság az ilyen jellegű címekkel, amelyeket van, aki nem szeret, de nekem (biztos a hozzájuk köthető jó élmények miatt) bejönnek. Ove történetének ultramagas beszippantási-faktorát az is példázza, hogy az utolsó oldalakat Barcelonából hazatérve olvastam a repülőn, amikor a viharban a férjem szerint mindenki imádkozott, hogy szerencsésen földet érjünk, én meg csak mosolyogtam meg sóhajtoztam, és közben potyogtak a könnyeim, és az egész mizériából szinte semmit nem érzékeltem, csak Ovét láttam magam előtt, meg a kis terhes csajt, a mamlasz férjét meg a kiscsajokat, a kövér szomszéd fiút, és még sorolhatnám a furábbnál furább figurákat, akik a végére egytől egyig belopták magukat a szívembe. Egy csetlés-botlás az egész könyv, de az a fajta, amikor mindenre van megoldás, mindenből kikerekedik valami jó sztori. És ehhez jönnek még Ove emlékei, amelyekből egyre jobban kiviláglik, hogy Ove nem csak egy zsémbes öregember, hanem rengeteg érték lapul a zord külső mögött. Ove története arra tanít, hogy ne az első benyomás után ítéljünk, merjünk közelebb kerülni embertársainkhoz, jelen esetben szomszédainkhoz, mert ha jobban megismerjük őket, csodás élményekben lehet részünk. Amellett, hogy a könyv rettenetesen vicces sok helyütt, a következő pillanatban, vagy furcsa módon egyszerre felemelő és megható. Nem coelhósan és szájbarágósan, hanem egyszerűen de nagyszerűen mutat be egy csomó hétköznapi szituációt, azt üzenve, hogy lehet így is, jobban és szebben, valamiféle erkölcsi mércét mutatva, amely lassacskán mintha kihalna a világból. Legalábbis Ove szerint. Aztán rá kell jönnünk, hogy mindenkiben ott szunnyad a jó, a segíteni vágyás, persze ki így, ki úgy tud hasznossá válni, fényt hozni a másik életébe, hiszen nem vagyunk egyformák, és jó ez így. Ahogy Ove kénytelen kelletlen kimozdul a komfortzónájából, úgy fedezzük fel mi is, vele együtt az élet napos oldalát, és fordítva is, hite a hűségben és a munkában, a régi ideálokban egy felgyorsult, sznob világban, talán minket is jobbá tesz kicsit. És így marad ez a könyv örökké velünk, ahogy a legjobbak. Ja, és ne feledkezzünk meg a macskáról sem, mert egy macska csak jobbá tehet egy könyvet, ha Ove esetében nehéz is a szintet még magasabbra emelni.

2014-es kiadás az Animustól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Jól forgatható masszív kis kötet, a címlapképen meg ott van Ove a kék öltönyében meg a macska, úgyhogy mit is mondhatnék...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.