Amikor a rádióban ment az Időfutár (2012-től három évadon át, hétköznap este fél nyolckor), nem nagyon foglalkoztunk vele, nekünk valahogy mindig más dolgunk volt ebben az esti időszakban. Pedig alapban szeretem a rádiójátékokat, és jó barátok is dicsérték, mégis kimaradt. A könyvsorozat tagjai viszont valamiért már a megjelenés pillanatától beszivárogtak a háztartásba, és egy ideig minden jeles alkalomra gazdagabb lett a gyerek egy-egy új kötettel. Tetszettek is neki nagyon, úgyhogy amikor már nagyon közeledett a sorozat befejezése, én is beadtam a derekam, és az akkor már megjelent négy kötetet beraktam a várólista-csökkentős projektbe. Le is daráltam őket igen rövid időn belül, és vártam, hogy megjelenjen az utolsó két rész, ami szerencsére még a tavalyi év során meg is történt. 

Az első rész után már megállapítottam, hogy ez bizony élvonal: vicces, izgalmas, rendkívül összeszedetten, feszesen megírt, letehetetlen. A második rész ehhez képest egy hajszálnyival kevésbé tetszett. Itt már beindult az időutazás, és érdekes módon engem a múltbeli részek inkább egy kissé untattak, de aztán szerencsére a jó szerkesztésnek köszönhetően pont időben történt valami ahhoz, hogy ismét izgalommal lapozzak tovább. Egy-két bosszantó és ordító logikátlanság is bejött a képbe, de ezeken sikerült gyorsan túllépni, és nyúltam a még mindig nagyon jól olvasható, igényes, szórakoztató történet következő része után. A harmadik rész megint tökéletes volt: nagyon pörgős, egyértelműen izgalmasabb, mint a második rész. Na és a vége! Naná, hogy tovább kellett olvasni. A negyedik rész egy kicsit komorabb, sötétebb volt, mint az előzőek, de azért ebben is volt humor, meg továbbra is veszettül izgalmas volt, úgyhogy tűkön ülve vártam az ötödik részt, amiről egyébként valamiért azt hittem, hogy az utolsó lesz. Sajnos vagy szerencsére tévedtem, mert maradt még mit elmesélni. Egyrészről már nagyon kíváncsi voltam egy csomó mindenre, másrészt viszont szívesen olvastam még tovább ezt a sorozatot, mert továbbra is izgalmas volt meg vicces is, szóval addiktív. Ráadásul egyre szövevényesebb is lett a történet, már csak kapkodtam a fejem, hogy a szereplők éppen hol találhatók térben és időben. Aztán jött az utolsó rész, amelyikben minden megvolt, amit eddig szerettem a sorozatban, sok izgalom és humor, és szépen elvarrták a szálakat a végére, ahogy kell. Tökéletes ifjúsági sorozat, könnyed, de igényes, és imádja mindenki, akinek csak odaadtam, kicsik és nagyok egyaránt. Úgyhogy olvassátok! Én meg levezetésképp meghallgatom a rádiójátékot, mert aki olvasta a könyveket és hallgatta az adásokat is, azt mondja, a kettő sok mindenben különbözik. Ja, és még a társasjátékot is megvettük, úgyhogy már csak egy filmfeldolgozás hiányzik, azt hiszem.

Mindegyik saját példány, az első a Pagony kiadása, a másodiktól kezdve pedig a Tilos az Á Könyvek adta ki a sorozatot. 2013-ban jelent meg az első, és 2015-ben az utolsó rész. A borítók egységesek, ízlésesek, ugyanaz a betűtípus, az adott kötetre jellemző szövegekkel, és szintén az adott könyvben fontos, de azonos stílusú szimbólumokkal. Mindig csak egy kiemelt szín változott a fekete-fehér mellé, az utolsó pedig elegáns fekete-arany lett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.