- Az idei  első új káposzta: saláta és  paradicsomos káposzta készült belőle.

- Az idei első teraszon kávézás jegeskávéval (szintén az első az idén) és  karamellás sajttortával.

- Ikea-látogatás, ahol többek között gazdagabbak lettünk két cipős szekrénnyel, amelyeket Tibor már össze is rakott, így végre újra rend van az előszobában. És persze húsgolyó, Daim-torta stb.

- Egyetemi napok: Paddy and the rats és Vad Fruttik, előtte pedig rendelés a Don Pepéből.  Rút kiskacsa burgert ettem, ami valami mennyei volt.

- Még egy szűrővizsgálat kipipálva.

- Cinkék, rigók és egyéb madarak a kertben.

- Régi kedves barátnőm facebook-os megosztása nyomán egy kis brit-pop nosztalgia: Manic Street Preachers, Suede és Blur. 

Helene Wecker regénye pont olyan könyvnek tűnt, amilyet én szeretni szoktam: csipetnyi romantika, egy nagy adag misztikum, kulisszának meg a régi New York. Tetszett a borító is, jók voltak a vélemények, de ettől persze lehetett volna még valami gagyiság is, sajnos ebben a műfajban, pláne ha nem ismeri az ember a szerzőt, nehéz ezt előre tudni. De " A gólem is a dzsinn" szerencsére olyan szépen, elegánsan megírt, nagyívű történet, hogy azt hiszem sokat várhatunk a szerzőnőtől, ha már az első regénye ilyen jól sikerült. Misztikus, hangulatos, romantikus, de Wecker pont a megfelelő mértékkel, kellő arányérzékkel dolgozott, egy gyakorlott szerzőnek is dicséretére válna (vagy mondhatnám azt is, hogy egyes nagy sikerű szerzők is tanulhatnának tőle). Lassú folyású, részletekbe menően mutatja be a sok szálat, a regény különböző tereit, idősíkjait, számomra mégsem volt unalmas egyáltalán. Valószínű azért, mert olyan szokatlan, számomra eddig ismeretlen területekről tudott írni, érdekesen, egyedien, megkapóan. Együtt volt történelmileg hű, ahogy bemutatta a múlt század végének New Yorkját, a bevándorlók életét, és egyben hatalmas fantáziával mesélt el egy, bár szintén mitológiai alapokkal bíró, mégis meglehetősen rendhagyó történetet. Szépen lekerekített, minden ízében jól kidolgozott regény, csak reménykedni tudok, hogy sok ilyet kapunk még Weckertől.

2015-ös kiadás a GABO-tól, a megyei könyvtárból kölcsönözve. Nagyon szép az egész könyv, figyelemfelkeltő, ugyanakkor nagyon esztétikus a címlap, a két főszereplő arcképével, az őket a fejezetekben is jelölő szimbólumokkal, az elegáns színvilágával. Most végre azt mondhatom, hogy a magyar kiadás nekem jobban tetszik, mint a külföldiek. 

Borbás Marcsi ízesen és líraian ír az ételekről meg az életről, de olykor túltolja, mint a tévében is. Egy kicsit modoros, egy kicsit életszerűtlen, egy kicsit magyarkodó, egy kicsit okostojás, pont eléggé ahhoz, hogy mára már ne legyen olyan szimpatikus, mint elsőre. A könyvben elsősorban hagyományos ételeket találunk, sok hús, zöldségből meg nagyrészt krumpli, bab, káposzta, tehát nem egy reformkonyha, de ezekre a régi, gyerekkorból ismert ízekre is szükségünk van, én legalábbis egyre többször főzök ilyesmit is. A felépítése nekem kissé fura volt, mert egy-egy főcím után jön az ételsorban egy-két kakukktojás, pl. a desszertek között hirtelen ott egy uborkasaláta, vagy a tészták között a rakott cukkini. Minden fejezetet bevezet valami kis történet, és ezek általában jók, kellemesek, különösen tetszett, amikor leírja, hogy a nagymama kézzel készíti a tésztát. De itt sem értettem pl., hogy miután olvashatunk egy kimerítő érkezést a különböző burgonyafajtákról, miért nem jönnek sorban a különböző krumplis ételek, miért folytatja valami mással. Tetszettek viszont a steak sütéséhez írt praktikák, vagy a sótábla használata (ez nekem teljesen új volt, még sosen hallottam róla), meg nagyon érdekesnek tartottam a babos csokitortát vagy a kölesmálét is. Külsőleg nagyon szép, igényes kötet.

- Gyönyörű, tiszta reggel, amikor ragyog a nap, " a levegőben semmi pára", és úgy érzed, hogy igazán élesen látsz mindent.

- Kellemes, meleg alkonyati séta, rózsaszín az ég alja, és a játszótérről épp szállingóznak haza az utolsó gyerekek.

- Sorozathegyek: egyszerre nézem az Agymenőket, a Downton Abbey-t és a Hazug csajokat.

- Mindenfélét ültetgettem: a nagy kaspóba a teraszra muskátlit, petúniát és borostyánt, a kertbe meg szívvirágot.

- Az idei első illatos, édes hazai eper. 

- Landliebe ivójoghurt, meggyes és áfonyás, nyami.

- Ez a könyv meg olyan zsongító, hogy legszívesebben csak órák hosszat olvasgatnám a kanapén, teát szörcsölgetve és takaróba burkolódzva. És mivel hamarosan vissza kell vinnem a könyvtárba, valószínűleg ezt is fogom tenni.

Guillermo Martínez  két évet töltött az Oxfordi Matematikai Intézetben posztdoktori tanulmányaival, gondolom ezen önélterajzi indíttatásból választotta legsikeresebb regénye színhelyéül is ezt a közeget. Jó választás volt, mindig szeretem, ha a szerző olyasmiről ír, amit ismer, amihez ért, és Martínez itt remek krimit hozott össze a matematikai tudásából és az oxfordi élményeiből. Persze kell ehhez az egészhez egy nagy adag tehetség is, hiszen különben bármelyik matematikus írhatna jó regényeket, de ahhoz, hogy ilyen szórakoztató és olvasmányos legyen, kellett Martínez ötletessége, remek stílusa, jó szerkesztése. Külön kiemelném a mű rövidségét: áldás a sok túlírt könyv után néha egy ilyen feszes, kompakt kis történetet olvasni. Martíneznek a furmányos krimiszál kidolgozása mellett még arra is maradt ideje/helye, hogy nagyon hangulatos kulisszát teremtsen, jólestek a közben időről időre felkínált intellektuális csemegék, volt több szimpatikus, szerethető szereplő is, és mindezt 250 oldalon. Na, ezt nevezem én zseniálisnak. A filmet még nem sikerült megnézni, de remélem hamarosan sorra kerül, mint ahogy a szerző másik könyve is, amiről valamiért elfelejtkeztem az utóbbi időben, pedig szintén nagyon érdekesnek tűnik. 

2007-es kiadás az Európától, a városi könyvtárból kölcsönözve. A Modern Könyvtár sorozatban jelent meg, a szokásos visszafogott, mondhatnám úgy is, kissé jellegtelen dizájnnal. Ennek a megjelenésnek megvan az az előnye, hogy az olvasó ránézésre tudja, nem valami gagyiról van szó, viszont kissé azt is sugallja, hogy a szóban forgó mű egyben nehezen emészthető és/vagy unalmas. Szerencsére ez ebben az esetben nem igazolódott be, de azért kíváncsi lennék, hogy vajon úgy is levettem volna a polcról, ha nincs előzetes információm a regényről? A külföldi kiadásokban viszont több jót is találtam, a fenti például kifejezetten tetszett (bármennyire is nem nagyon tudom hová tenni ennek az ajtónak a szimbolikáját).

Annyira tetszett Pamela Druckerman könyve a francia nevelésről, hogy úgy éreztem, jó lenne még valami ilyesmi, további franciás könnyedségű életmódtanácsok. A könyvtárban meg szembejött régi jó barátnőm, Mireille Guiliano könyve, "A francia nők karriert csinálnak", az egyetlen a szerző könyvei közül, amelyet még nem olvastam, mivel úgy gondoltam, minek ez nekem, úgysem akarok karriert csinálni. Meg persze az is hozzájárult az idegenkedésemhez, hogy bár Guiliano "A francia nők nem híznak" című opusza nagyon tetszett, és alapműnek tekintem a témában, " A francia nők nem ráncosodnak" viszont már koránt sem bűvölt el annyira, mert bár tagadhatatlanul voltak benne nagyon inspiráló gondolatok is, de a sok ismétlés egy kissé unalmassá tette a végére. 

Szerencsére a karrier téma nagyon jól állt Guiliano-nak, egy csomó jó dolgot tudott mondani, még nekem is, aki nem török nagy babérokra, viszont arra inspirált, hogy bármikor bármi megtörténhet még velem is, és a karriert, mint olyat nem csak úgy lehet felfogni, hogy legyen mindenki vállalatvezető, hanem egészen más, érdekes utakon-módokon is meg lehet élni. Szeretem  azokat az életmódtanácsadókat, akik nem csak egy csapást tartanak helyesnek, hanem több ösvényt, lehetőséget is megmutatnak, mindezt a való életből vett példákkal, élettörténetekkel. Guiliano ezt most nagyon szépen megoldotta, élvezetesen, szórakoztatóan, szimpatikusan. Mindenről olvashatunk tanácsokat az étkezéstől az öltözködésig, hogy hogyan állítsuk össze az életrajzunkat vagy hogyan viselkedjünk a felvételi beszélgetésen, sőt szó esik a munkavacsorákról, vagy tippeket kapunk az üzleti utakhoz is. Szóval nagyon sokoldalú kis kötet ez, és emellett roppant szellemes, és inspiráló, akár menedzserek szeretnénk lenni, akár nem.

2010-es kiadás az Athenaeumtól, a városi könyvtárból kölcsönözve. A színekért nem vagyok oda, kicsit harsányak, a fenti változat nekem jobban tetszik, és az első kötet címlapja is sokkal szebb, pasztellesebb volt. Viszont belül még mindig ugyanaz a rendszer, mint az eddigi kötetekben: kis rajzok a fejezetek előtt, színes fejezetcímek, színes oldalszámok, az egész olyan kis elegáns, szellős, jól olvasható.

- Ebéd a Viatorban, ahol az encsi Anyukám Mondta séfje vendégeskedett.

- Pitypangok mindenfelé.

- Virágzik az orgona.

- Részt vettem két szűrővizsgálaton, és ahogy Tibor fogalmazott: meghosszabbították a mandátumomat.

- A gólem és a dzsinn: határozottan szórakoztató, misztikus, nagyívű történetnek látszik eddig.

- Ahogy hallgatttam a a youtube-on a 31 dal számait, és felkínált egy dalt, amiről úgy gondolta, érdeklődésemre tarthat számot, és hirtelen előkerült valami rég nem hallott.

A 31 dal volt az utolsó az eddigi Hornby-életműben, amit nem olvastam. Valahogy idekenkedtem ettől a kötettől, annak ellenére, hogy a szerző már a focis könyvével bebizonyította, mindegy, hogy miről ír, legyen a téma számomra mégolyan érdektelen, stílusával, fanyar humorával, egészséges életszemléletével nekem Nick Hornby bármit el tud adni. Mégis azt gondoltam: "Ugyan mit tud nekem ez középkorú pasas a zenéről mesélni, mikor olyan kényes az ízlésem ezen a téren?" De aztán Hornby elkezdett mesélni, a zenék meg egyre mellékesebbé váltak, mert mindenről eszébe jutott valami nagyon érdekes, eredeti, találó. Ritkán vagyok így, de szinte minden oldalon akadt valami idéznivaló. Eltérő életkorunkból, nemünkből és nemzetiségünkből fakadóan persze természetes, hogy kevés a közös pont a zenei ízlésünkben (mondjuk nem állítom, hogy egy velem egykorú, egynemű és egynemzetiségű személlyel biztosan több egyezésem lenne, ismerve egy-két környezetemben élő zenei ízlését), de azért egész váratlanul kellemes találkozások születtek a zenék hallgatása közben. Mert persze aztán meghallgattam mindegyik számot egymás után (na, jó, a "Frankie Teardrop"-ból csak az első pár másodpercet, mert arról olyan meggyőzően írta Hornby, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlja, hogy valahogy nem mertem), és nagyon tetszett pl. ez meg ez. Mindenkinek vannak ilyen lelkének kedves vagy emlékezetes dalai, de csak kevesen tudnak róluk így írni, mint Hornby. Bár mint az elején említettem, ő valószínűleg a húsipari eljárásokról is úgy írna, hogy minden szavát élvezném. Valahogy, ha mondhatom így, kompatibilis velem ez a pasi.

2003-as kiadás az Európától, a megyei könyvtárból kölcsönözve. A jó öreg európás Hornby-sorozat dizájnjával, kemény borítóval. A címlapképtől nem vagyok elájulva, lehetett volna ezt sokkal szebben is (fentebb ez a zöld egész csinoska), de azt hiszem, ebben a sorozatban az volt a lényeg, hogy minél elvontabb legyen a címlap, a többi sem dicsekedhet sokkal szebb külsővel.

Még karácsony előtt olvastam Rachel Cohn és David Levithan másik könyvét, amely olyannyira el is varázsolt, hogy amikor megláttam a Nick és Norah-t, tudtam - még az eléggé vegyes vélemények ellenére is - nekem ezt olvasnom kell. Szerencsére nem kellett csalódnom, mert  a szerzőpáros ezt a történetet is nagyon jól összerakta. Bár kell a 16-os karika, mert sok minden van, ami nem ártatlan szűzleányok szemének és fülének való, de az egész mégis ugyanolyan édes, romantikus történet, mint a másik. Megint ott volt New York, mint a számomra nagyon kedves kulisszák egyike, és ehhez jött a jó kis punk-rock zene, a klubbok, és az a fajta csodás, tombolós éjszaka, amikor bármi megtörténhet, és ami annyira tud az embernek hiányozni, ha már nem tizen-huszonéves. A szerzőknek ismét sikerült két szimpatikus, nem mindennapi tinédzsert belehelyezniük ebbe az izgalmas, inspiráló környezetbe. Norah sokban hasonlított rám, a gyötrődései, bizonytalanságai, önbizalomhiánya mellett még az apró kis egyezések, ráismerések is (pl. hogy csak a coca-colát szerette, és állította, hogy ízről megismeri), amelyek anyira élvezetessé tudnak tenni egy történetet. Norah kereste a nagy szerelmet, ahogy én is annak idején, és találkozott Nick-el, ezzel a félistennel, akivel én is szívesen találkoztam volna zsenge ifjúságomban, de persze Nick épp egy hülye libával szakított, akin még nem tudott túllépni:, hát ezzel kezdődött ez a fura éjszaka. Ha kíváncsiak vagytok, hogyan folytatódott, akkor olvassátok el ezt a jó kis regényt! Igen haladós, én kb. két nap alatt végeztem vele, pedig ez nem nagyon jellemző rám. És ajánlom a filmet is, amit még gyorsan a hétvégén sikerült megnézni. Jó feldolgozás, bár egy-két dolgot megváltoztattak, de a lényeg, a hangulat maradt. Mondjuk Nick szerepét inkább neki adtam volna, Tris és Caroline megtestesítője sem győzött meg, Norah viszont jó volt, és úgy az egész nagyon rendben volt. 

2015-ös kiadás a Tilos az Á Könyvektől, a városi könyvtárból kölcsönözve. Tetszik a borító, ha nem is az az "eldobom az agyam tőle" módon, de korrekt, és a külföldiek között sem találtam sokkal jobbakat. Azt mindenképpen értékelem, hogy nem filmes. Maga a kiadás meg a már megszokott strapabíró, igényes puha kötés.

- Molyos tali a Vital Caféban: babkrémes szendvics, latte és narancsos limonádé. Tök kis cuki ez a hely, és nagyon egészséges minden. 

- Társasjátékparti  barátokkal Chili's Burgeres rendeléssel felturbózva.

- Vasárnapi piacozás: levendula-, narancsos sütőtök- és kávés meggylekvár, utána ebéd a hajón, ami meglepően jó volt. 

- Kedden annyira jó idő volt, hogy szandit húztam. Azt hiszem, ez rekord, ilyen korán még egyik évben sem történt ez meg velem.

- Mindenféle növényzetek érkezése: az ajtó melletti kaspóba boglárka, mini árvácska, nefelejcs, orgona és rozmaring a kertbe.

- Katinka és  Tibor  is kaptak szép tavaszi cipőt, úgyhogy most már mindenki marha csinos házunk táján.

- Ez a szám pont az én hangszínem, úgyhogy csodásan lehet énekelni az autóban, ez meg olyan kis bulis.

Mostanában tudatosan utánamegyek azoknak a könyveknek, amelyek régóta és/vagy elementáris erővel vonzanak, talán ennek az erős szelekciónak is köszönhető, hogy mostanában olyan sok jó könyvet olvasok. Ezen az úton-módon került hozzám Leonie Swann "Glennkill" című kötete is, amely, mint az alcíme is mutatja (melyet bejegyzésem címéül is választottam) egy bűnügyi esetet dolgoz fel egy birkanyáj szemszögéből. Először azt hittem, hogy magát  a bűntényt is az állatok követik el, és a birkatársadalom majd mint az emberi allegóriája jelenik meg, de nem erről van szó, a birkák (és különösen egy Miss Maple nevezetű - van-e, akiben e név nem kelt kellemes visszhangokat) csak a nyomozásban, a tettes leleplezésében segítenek. Közben pedig nem csak a birkákat, életmódjukat, csoportdinamikájukat, gondolataikat ismerhetjük meg, ami a regény egyik különlegességét adja, hanem a történet színhelyéül szolgáló falucska lakóit is, persze a birkák szemszögén keresztül, kicsit ködösen, kicsit kicsavartan, groteszk módon, midenesetre jólesően újszerűen. Aztán ahogy halad előre a történet, mindenkiről (legyen birka vagy ember) kiderül valami turpisság, mindenki gyanússá válik, csakúgy, mint egy jó kis Agatha Christie krimiben. Arra azért mindenki készüljön fel, hogy a szöveg nagy része filozofálgatás, elmélkedés, a tények összerendezgetése, szóval inkább zsongítóan, lassan csörgedezik, és ezt az álomszerű állapotot csak néha-néha szakítja meg valami izgalmasabb megmozdulás. Mindemellett is van az egésznek valami nagyon kellemes, egyedi hangulata, úgyhogy én részemről kíváncsi lettem a folytatásra is, amelyet - lévén az írónő német - valószínűleg majd eredeti nyelven olvasok el, mivel magyarul még nem jelent meg (és szerintem nem is fog). A következő képen pedig a legfontosabb birkaszereplők láthatóak.

2007-es kiadás az Athenaeumtól, a megyei könyvtárból kölcsönözve. Tetszik a címlap, semmi csicsa, de nagyon kifejező, ötletes. Kellemesen forgatható, tartós puhakötés.

- Az évek során kialakult az a húsvéti menetrend, amit szeretek: szombat este csülök, sajtsaláta, tojás, friss zöldségek és egyéb finomságok anyuéknál. Vasárnap a gyerekek megajándékozása, templom, hétfőn délelőtt egy kevés visszafogott locsolkodás, aztán nagy családi összeröffenés anyósomnál társasozással. Idén ezt este még megfejeltük egy mozizással, megnéztük sógoromékkal a Bazi nagy görög lagzi második részét. Jó kis film volt, nagyon élveztem.

- Kedden ismét moziba mentünk, az Évszakok című film premier előtti vetítésére, amelyet Katinka kapott ajándékba a matektanárától. A Cinemacity igazán kitett magáért ezen a PR vetítésen: kaptunk mappát, kis noteszt tollal, és még ingyen kukoricát és üdítőt is. A film meg szép volt és érdekes.

- Blúz a Tchibo-tól, alap darab.

- Az Alexandra húsvéti akciójában megvettem anyósomnak ezt a könyvet, már régen fájt rá a fogam. És ami szintén nagy örömömre szolgált, hogy a rendelt könyveket már az Árkádban is át lehet venni.

- Mindenfélét intézkedtem a héten, többek között lefoglaltam a konfirmációs ebédet a La Marédában.

- Isteni idő, kerti munka, nagy séták és varázslatos illatok.

Nem nagyon volt még szerencsém Nigella Lawson szakácskönyveihez, talán tesómnak van egy, amit egyszer átlapoztam, de kb. ennyi. A tévében viszont gyakran látom, és van is tőle kedvenc receptem, a lassan sült citromos csirkéje, úgyhogy alapvetően pozitívan álltam az ünnepi lakomákat tartalmazó két kötetéhez is, amelyeket a könyvtárból sikerült megszereznem. Azt kell mondanom azonban, hogy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert bár Nigella nagyon szimpatikusan és olvasmányosan ír, de körülbelül ennyi az értéke ennek a receptgyűjteménynek.  Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy nagyon sok recept volt, ezen nem spórolt a szerző, az egyszerű alap ünnepektől, mint pl. a karácsony, az európai olvasóknak egészen különleges Íd al-fritrig (a mohamedánoknál a böjttörés ünnepe) szinte minden alkalomra találunk főznivalót. A receptek nagy része viszont sajnos egyáltalán nem bűvölt el, nem adtak újat, meg nem is annyira az én ízlésem szerint valók voltak. A megjelenés meg különösen csapnivaló. A címlapon úgy néz ki a szerző, mint aki éppen be van tépve, és belül sem sokat javul a helyzet. Az ételfotók sem tetszettek. Ez nem tudom, hogy az én ízlésemen múlik-e, de mostanában pl. Jamie Oliver könyveinek képi világa sem tetszik, a magyarok között sokkal szebbeket találni.

- Isteni érzés, amikor hazajövünk a síelésből és tavasz van, virítanak a nárciszok, kivirágoztak az aranyesők, és el lehet rakni az összes téli cuccot.

- Ismét elkapott a kelkáposzta láz: akciós volt a Pennyben és gyönyörű. Lett belőle rakott kel (életem eddigi legjobbja), meg egy füstölt lazacos könnyű, böjti saláta.

- Tavaszi séta a városban: megyei könyvtár, ahová elvileg csak az előjegyzésemért mentem, de aztán mégis elcsábultam, és elhoztam ezt meg ezt. Benéztem az új lakberboltba a Széchenyi tér sarkán, és vettem édes nyulas meg tyúkos húsvéti díszeket potom pénzért. Az Arában meg enyém lett egy sötétkék, sportos ám mégis csinos fűzős cipő a leárazottak közül. 

- Ezt a számot most fedeztem fel, ez pedig már hetek óta bent van a fülemben. 

Mindenkinek nagyon boldog, kellemes Húsvétot kívánok, sonkával, locsolókkal, vagy anélkül, ki hogy szereti! :-)

Az apartmanházban, ahol síeléskor szoktunk megszállni, van egy pár polcos kis könyvtár, sajnos leginkább olyan könyvekkel tele, amelyek engem egyáltalán nem érdekelnek. Tavaly viszont rábukkantam erre az ígéretes Kinsellára, csak mire felfedeztem, már szerda volt, így esélytelen, hogy a hazautazásig befejezzem. Idén viszont az egyik első utam az alagsorba vezetett, a könyvekhez, ott is volt a keresett kötet, és egy hét alatt még síeléstől fáradtan, meg különböző más tevékenységek (szaunázás, társasozás) mellett is sikerült elolvasni. Tökéletes választásnak bizonyult a pihis-zombulós estékre, aranyos volt, szórakoztató, de nem kellett hozzá különösebben élénk agytevékenység. Olyan volt az egész, mint egy kellemes, laza amerikai vígjáték, nem voltak benne nagy tanulságok, ami meg volt, az azért erősen megkérdőjelezhető (karrier versus magánélet), de nagyon jó kis hangulatmorzsákat sikerült elhelyezni Kinsellának a megfelelő helyeken, tele volt jól kitalált, érdekes és szerethető szereplőkkel, és bár én rájöttem rögtön a nagy csavarra, de összességében még fordulatosnak is lehet nevezni, már amennyiben egy jól megcsinált, ámde azért kiszámítható történetre ezt mondani lehet. Sokaknak talán már annyit is elég mondanom, hogy a Cotswoldsban játszódik a nagy része, ez manapság egy méltán népszerű színhely, van rendkívül vonzó kertész, ételek, virágok, vicc és romantika is, úgyhogy minden adott, hogy összeálljon a műfaj egy nagyon korrekt kis darabja. Azt mondjuk nem értem, hogy kerül a gumicsizma a címbe, mert egyszer sem viselte ezt a lábbelit a főhősnő, ebből a szempontból sokkal jobb a magyar cím, de persze az sem az igazi. Az angol cím (Undomestic goddess) ugyanis Nigella Lawson "How to be a domestic goddess?" című könyvének kifordítása, jó lett volna, ha ez valahogy nagyobb hangsúlyt kap a fordításban is.

2006-os kiadás a Goldmanntól, Frau Reitertől kölcsönözve. Nekem nagyon tetszik a címlapkép, jól illik a könyv romantikus, humoros karakteréhez, szeretem ezt a  szép élénk zöldet. Viszont a fenti olasz változat meg egyenesen gyönyörű szerintem. A német kiadás bár elég vastag, de zsebkönyv formátumú, cipelheted magaddal strandra vagy akárhová.

- A hét a síelés jegyében telt, amely sportért nem vagyok annyira oda, de azt meg kell hagyni, hogy nem egy rossz érzés, amikor szépen, könnyedén siklasz a pályán. Abból a szempontból is jó, hogy ilyenkor nem gondolsz semmi másra, csak a következő kanyarra, nekem legalábbis annyira kell koncentrálnom, hogy nincs időm máson agyalni.

- Az idő gyönyörű volt a hét nagy részében, szikrázó napsütés, kora tavaszi hőfokok.

- Csodálatos környezet, fenyők, tökéletes hóviszonyok, és képeslapkék ég.

- Kristálytiszta levegő.

- Ebédek, apres ski dőzsölések a Dampfkesselben: Kasnocken, Aperol Spritz, Heiße Liebe.

- Síelés utáni szaunázás.

- Esti társasozás.

- Az apartmanház könyvtárból választottam ezt a Kinsellát, és nagyon szórakoztató volt.

- Új, tavaszi vers került a falra.

- Egyesületileg nőnapoztunk a DolceVitában. Nem vagyok oda azért a helyért (nincs pl. borlapjuk!), de jó volt a társaság, finom volt a lazacos-spenótos pizza, és rendes bor hiányában ittam egy Aperol Spritzet.

- Itthoni nőnap keretében csokifondüztünk eperrel.

- Barátokkal Pannonhalmán voltunk: Viator, apátság, napsütés, séta, és még egy gyönyörű tavaszi virágkompozíciót is kaptam ajándékba.

- Tibor porchettát csinált, én meg a maradék szűzet elkészítettem Kata receptje alapján. 

- Zenék minden mennyiségben: Adele,  Pink, Zara Larsson és Shawn Mendes.

Mivel szeretem a franciás életmódtanácsadókat (jól elvoltam pl. ezzel), így már régen szemet vetettem Pamela Druckerman könyvére, amelyben nevelési tanácsokat osztogat párizsi tapasztalatai alapján. Az amerikai szerzőnő brit férjével neveli három gyermekét a francia fővárosban, és veti össze az angolszász nevelési szokásokat az ott tapasztaltakkal. Nekünk magyaroknak sok minden ismerős lehet mindkét rendszerből, Franciaországban pl. nagyon hasonló az intézményes gyereknevelés felépítése: a bölcsődét 3 éves korban követi az óvoda, majd 6-7 éves korban az iskola, és bár nálunk koránt sem olyan kifinomult, választékos menüt esznek a közétkeztetésben a gyerekek, mint Párizsban, azon viszont nem csodálkozunk, hogy az óvodában nem tanítják olvasni a gyerekeket, mint az amerikaiak. Máskülönben viszont a nevelésünk erősen hajaz az angolszászra: igyekszünk sokáig szoptatni, meg nem visszamenni dolgozni korán, és meglehetősen megengedőek vagyunk a gyerekeinkkel szemben. 

Én most már kissé túlkoros vagyok ehhez a könyvhöz, a lányom már 13 éves, és sokak szerint a kamaszkorban már nem lehet nevelni, hanem előtte kell, én mégis úgy érzem, hogy sok mindenben még most is hasznos tanácsokkal szolgált a könyv, még az önnevelésben is. A szerzőhöz hasonlóan én sem tudtam persze minden francia elvvel maradéktalanul azonosulni, viszont a nagy részével egyet tudtam érteni, és úgy érzem, sok mindenben ösztönösen valami hasonlót próbáltunk mi is megvalósítani a lányom nevelése kapcsán, eddig úgy tűnik sikerrel. Az érdekes, tudományos alapossággal összeállított tartalom mellett nekem nagyon tetszett a könyv stílusa is, Druckerman viccesen, önirokusan mutatta be a terhességet, a kisgyerekes életmódot, még annak is szórakoztató lehet szerintem, akit a téma annyira nem érint.

2012-es kiadás a Libritől, tesómtól kölcsönözve. Nagyon szép, ízléses kötet, és a keményborító miatt időtálló. Tetszettek a színek, a rajz a címoldalon, az egyedi védőborító.

- Pihis hétvége volt megint: séta, főzés (lencseleves csülökkel, sajtos-tejszínes-pirított hagymás husi), film nézés.

- A hétvégi filmek közül nagyon tetszett ez, jó kis klasszikus stílusú vígjáték, modern témával és remek színészekkel.

- Tibor összerakta a polcot  a hűtő mellé. 

- Világos van már, amikor hatkor felkelünk.

- A szomszédban virágzik már az a bokor, amit most kis keresés után kikeleti bangitaként azonosítottam.Mindig ez az első ilyenkor tavasszal, amelyik virágba borul. (Én is szeretnék majd ilyet.)

- Végül fehér tornacipőm nem lett, mert lebeszéltek róla, hogy hamar koszos lesz, cserébe viszont birtokomba került egy ezüst színű magasszárú egy hozzáillő batyuval. A cipőboltos barátnőm és a lányom szerint is szokatlan választás tőlem, lehet, hogy egy szarka éledt újjá bennem?

- Kijött, hogy kik lesznek a Strandon a külföldi fellépők. Én leginkább neki és neki örülök.

- Még csak most kezdtem el, de határozottan kedvemre való ez a könyv.

 Csak két kötetet olvastam Axel Scheffler Pipp és Polli sorozatából, ezek alapján azonban jó szívvel ajánlom a kisgyerekeseknek Boribon után, mellett. (Bár nekem azért továbbra is Marék Veronika mackója marad a kedvencem ebben a műfajban. ) A történetek főszereplői egy nyuszi és egy egérke, de olyanok pont, mint a gyerekek. Egyszerű, ismerős problémák, megnyugtató megoldás, rövid szövegek, vidám, színes rajzok (szintén a szerző munkái), tökéletes könyvek ezek a legkisebbeknek.

Kollár Árpád verseskötete, a "Milyen madár" fura kis könyv, olykor taszító, de sokszor nagyon vonzó is. Nehezen tudom gyerekversnek elfogadni a legtöbbet, még akkor is, ha egytől egyik gyerekekről szólnak, viszont felnőttként nagyon élvezhető az egész kötet. Az illusztrációkról, amelyek Nagy Norbert munkái, és ugyanolyan szokatlanok, abszurdak, mint a versek,  de mégis sokszor szemet gyönyörködtetőek, ugyanez a véleményem.

Vincent Cuvellier Emil-sorozata is elég abszurd. Az ilyenfajta humort kedvelő óvodásoknak és szüleinknek ajánlanám ezeket a mókás, meglehetősen életszerű történeteket. Nagyon jók a kicsit groteszk rajzok is (Ronan Badel), no meg a fordítás is remek, Lackfi János munkája. Roppant viccesen mutatja be a hétköznapi szitukat ez a Cuvellier, és Emilt, aki próbálna már sokszor nagyfiúskodni, de azért még csak egy kiskölyök, ám nagy fantáziával és akarattal van megáldva.

- Szombaton reggeli Szekszárdon a Kávé Házában, lazacos szendvics, nyami. Ezt követően Katinkának beszerzésre került egy kockás ing, ha esetleg demonstrálni kellene.

- Este Jogászbál, isteni vacsival, jó borokkal és koktélokkal, remek hangulattal és tinci-táncival négyig.

- Nézem a Downton Abbey ötödik évadát, lassan sorozatfüggő leszek, annyi mindent nézek, és annyi minden érdekel még. 

- Megkezdtem a tavaszi out-fitem kialakítását, ennek keretében birtokomba került egy ilyen naci a Tchibo-tól, a Humanicban találtam egy óriási kék vászontáskát nagyon leárazva, és tervezek még beszerezni egy fehér tornacipőt.

- Pennys ínyencségek: barack- és körtebefőtt, rókagomba konzerv és vörös pesztó. 

- A fenti finomságok ellenére, nem akarom elkiabálni, de megindult végre a fogyásom.

- Volt egy pár fülbevalóm, amit imádtam, és állandóan hordtam, aztán elveszett az egyik. A héten, amikor Katinka valami egészen mást keresett, megtalálta a kocsiban. Pár nap múlva viszont már megint nem volt a fülemben, de aztán pár óra múlva ott volt a konyha padlóján. Valahogy nagyon vissza akar térni hozzám! (Egyébként meg laza valószínű a dugója, azért esik ki úton-útfélen.)

- Nagyon élvezetes és tanulságos olvasmány Pamela Druckerman könyve, nem csak kisgyereknek.

- Heti zenének egy kis Foo Fighterst hoztam. 

Kicsit előítéletes voltam Holly Goldberg Sloan könyvével, mert habár figyelemfelkeltő ez a cím, hogy 7esével, mégis olyan fura, nem tudtam, mire számítsak (a végén aztán tökéletesen értelmet nyer az egész, úgyhogy utólag azt mondom, nagyon jó címválasztás). Aztán a fülszövegben a megrendítő és tragikus kitételek, na ilyenkor szoktam jó messzire tolni az illető könyvet. Közben feltűnt a blogturnén is, ami tudom, hogy hülyeség, de nálam inkább hátrány, meg olvastam olyan értékelést, hogy émelyítően cukormázas, ami azért már nekem is sok. Mindezek mellett viszont éreztem valami vonzást is, voltak nagyon biztató értékelések is, így  hirtelen felindulásban rányomtam az előjegyzés gombra a könyvtár honlapján.

Mindenkit megnyugtatok, végül egyáltalán nem bántam meg, számomra helyes, kerek kis történet volt, egyáltalán nem könnyfakasztó vagy nyomasztó (jó, persze vannak benne szívszorító részek, de még pont az elviselhető keretek között), inkább olyan szép hollywoodi mese, amikor kisebb-nagyobb viszontagságok után minden szépen elrendeződik, beigazolódik, hogy vannak még a világon jó emberek, hogy bárki sorsa megváltozhat jó irányba stb. Nem véletlen, hogy lesz is belőle hamarosan film, a főhős, Willow (imádtam ezt a nevet) szerepét pedig a kiejthetetlen keresztnevű, ám nagyon bájos és ügyes Quvenzhané Wallis fogja játszani, akit már az Annie-ben megszerettünk. Egyébként az Annie majdnem ugyanaz a sokaknak már geil, nekem mégis kellemes kategória, mint ez a könyv, úgyhogy esetleg ehhez a filmhez fűződő viszonya alapján eldöntheti mindenki, kell-e neki ez a nem túl életszerű, ugyanakkor szívmelengető és felemelő kis történet.

2014-es kiadás a Maximtól, a városi kömyvtárból kölcsönözve. A címlapkép nagyon tetszik, bemutatja Willow különutasságát, utal rá, hogy a piros a kedvenc színe, szóval ötletes és csinos. És az egész a kiadótól megszokottan igényes, jól kezelhető és tartós.

Régen szerettem volna már Philip K. Dick-et olvasni, körülbelül azóta, amióta tudom, hogy az ő könyvéből készítették a Különvélemény című filmet, amit nagyon csíptem. Több könyve is érdekel, ezt a Kizökkent időt végül azért választottam, mert a fülszöveget olvasva (aki nem akar spoilert az ne kattintson a linkre) ezt a filmet sejtettem mögötte. Olvasás közben viszont kiderült, hogy bár az alapfelállás ugyanaz, egyébként nem sok köze van egymáshoz a kettőnek. Ettől függetlenül azért a  filmnél megemlíthetnék, hogy Philip K. Dick ötlete alapján, vagy valami hasonló, mert nem tudom elképzelni, hogy valakinek teljesen függetlenül eszébe jusson egy ennyire hasonló ötlet, az azért meglehetősem ritka koincidencia lenne. Bár újra kellene nézni, de emlékeim szerint a film viszont összeszedettebb, jobban megkomponált, éppen ezért nekem jobban is tetszett. A Kizökkent idő nagyon jól kezdődött, de aztán elkezdett kicsit  sántikálni az egész történet, valahogy a szerző nem tudta kihozni a maximumot az egyébként ragyogó alapöltletből. Sajnos nem vagyok tehát lenyűgözve, de látom azért PKD-ben a potenciált, van egy sajátos, kissé sötétbe hajló, de nagyon egyedi stílusa, látásmódja, ami már itt is érezhető volt, és remélem a többi könyvében jobban ki is nyílik majd. Kedvemre való ez a disztópikus világ, amely az ő fejében létezett, úgyhogy fogok még tőle olvasni, az biztos.

2007-es kiadás az Agavétól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Nagyon tetszik a címlapkép, hozza az ötvenes évek hangulatot, de kis utalások vannak a könyv egyéb vonatkozásaira is, emellett meg szép, esztétikus is.

- Szombaton kipróbáltuk végre a Paraparkban az egyik szabadulójátékot (113-as garzon), amit én már régóta szerettem volna. Nem teljesen ilyesmire számítottam, de nagyon élveztem, jó kis program volt. Után megfejeltük még a délutánt egy kávézással a Frei-ben.

- Vasárnap templom után a Pipacsban ebédeltünk. Meg tudnám ezt szokni, lehetne minden vasárnap ez a kombó (éttermileg felváltva a Viatorral és a La Marédával).

- Vettünk új laptopot, egy ilyen kis édest. Elsőre mondjuk volt egy kis pánikhangulat, amikor kiderült, hogy angol billentyűzete van. Mondjuk ez egy rossz pont a Mediamarktnak, mert erre fel kellett volna hívni a figyelmet, ugyanakkor meg nem baj, hogy nem tették, mert lehet, hogy akkor nem vesszük meg, és nem jövök rá, hogy tulajdonképpen tudok félvakon gépelni, és simán jönnek az ujjaim alá a megszokott billentyűk. 

- Stahl Judit receptje alapján megtaláltam a módszert a csicseriborsó tökéletes felhasználására. Kicsit megvariáltam a salátát, és anyira jól sikerült, hogy biztos bevenném a Szabványosított Étkezési Rendszerünkbe, ha lenne ilyenünk.

- Új testápoló: nagyon jól hidratál és mennyei az illata.

- A heti zene ez a tavaszváró kis szösszenet.

"A patikus háza" egy Amszterdamban játszódó bölcsészkrimi, ami alapban már a címmel, borítóval, fülszöveggel meg kellett volna, hogy vegyen magának, mégis csak Kata révén figyeltem fel rá. Ő viszont olyan szinten lelkesedett érte, hogy hirtelen nagyon akartam olvasni ezt a könyvet. És ekkor jött a képbe a misztikum, ugyanis először úgy tűnt, megvan a városi könyvtárban, aztán átkerült a megyeibe, ahonnan aztán végül a pincéből kellett felhozatnom. A sztori ismeretében ez több, mint furcsa, hiszen maga a könyv is arról szól, hogyan akarja valaki megakadályozni Ruth-t, a főhősnőt egy kép utáni nyomozásban. Szerencsére nálam ennyiben maradt a dolog, sikerült nyugiban elolvasni a könyvet, míg a regényben szegény Ruth-nak egyre durvább dolgokat kell kiállnia. A történet tele izgalmakkal, rejtélyekkel, ugyanakkor mégis van benne valami kellemes lassúság, komótosság is, talán a hihetetlenül érzékletes, lírai stílus miatt érzem így. A hangulat, a szereplők, minden annyira igazi, szinte tapintható: ott vagy te is a téli Amszterdamban, a házban, a hajón, a bárban. Tele van az egész apró, érdekes momentumokkal, mint pl. a régi lemezek, amelyeket a főszereplő gyűjt, s ez teszi az egészet olyan emberivé, olyan élvezhetővé, ez különbözteti meg a sok tucatthrillertől, amelyekkel tele a padlás. Tíz éve jelent meg, és annyira visszhangtalan, olvassátok, hogy ne szomorkodjon a pincében!  A szerző egyébként két könyvet írt még ezen kívül, engem mind a kettő nagyon érdekelne, reménykedem, hogy valaki mégis csak fantáziát lát majd Mathews-ban, és lefordítják, bár erre jelenleg nem sok esélyt látok, úgyhogy eggyel több ok ismét, hogy megbarátkozzam az angolul olvasással.

2006-os kiadás a GABO-tól, a megyei könyvtárból kölcsönözve. A borítókép szerintem nagyon esztétikus, és maradéktalanul visszaadja a könyv kicsit sötét, téli hangulatát. Keménytáblás, masszív darab.