Ha a Szerencsére a tejet nem számítjuk ide (És ne számítsuk, olyan rövidke kis gyerekkönyv volt!), akkor jó régen olvastam utoljára Gaimant, mégpedig a Terry Pratchettel közös könyvüket, az Elveszett próféciákat. Itt olvashatjátok, hogy mennyire tetszett ez a kötet, ezért érdekes, hogy akkor és azóta nem vetettem rá magam az összes Gaimanre, hogy szegény Pratchettről már ne is beszéljünk, aki méltatlanul régen vár arra, hogy olvassam. Főleg azért fura a helyzet, mert tesóm meg garmadában vette Gaiman könyveit,  el is olvasta, aztán Tibor is elolvasta őket, így most már csak én maradtam, és a kötetek szemrehányóan pislogtak rám a polcról. Ahogy az ilyenkor nálam lenni szokott, be is kerültek aztán a várólista-csökkentős projektbe, hogy ezzel a hatékony módszerrel véget vessek az áldatlan állapotoknak. És itt még nincs vége a történetnek, mert még ennek a listának is a sereghajtója lett a három Gaiman kötet, és most csodák csodája sikerült elolvasni belőlük az elsőt. És természetesen nagyon tetszett, nem is kérdés. Néha azért el kell gondolkodnom, hogy mi alapján is választok én olvasnivalót?

A Temető könyve alapjában véve ifjúsági regény, de én mindig elrettenek az olyan fülszövegek olvastán, ahol rettenetes lényeket meg családirtást emlegetnek, úgyhogy eléggé szkeptikusan vettem kezembe a könyvet. Az elején valóban volt egy kis megrázó öldöklés, de csak finoman, szőrmentén elmesélve, aztán meg az egész sztori átfordult valami szó szerint haláli kedélyeskedésbe. Az ember egyszer csak egy olyan világban találta magát, ahol a temető lakói, pontosabban az elhunytak szellemei, összetartó közösséget alkotnak, és hosszú évekig nevelnek egy embergyereket. Persze szükségük van ehhez egy segítő lényre is, aki  ha kell, elboldogul az élők világában. Erre az egész abszurd alaphelyzetre fűzi fel Gaiman aztán a különböző sztorikat, amelyek lépésről lépésre elvezetnek a végkifejletig. Teszi mindezt viccesen és egyben meghatóan, nagyszerű karakterekkel, izgalommal, egy csipetnyi borzongással, és így jön létre egy nagyon olvasmányos, szórakoztató és egyedi regény, amelyet nyugodtan oda merek adni a gyerekemnek is.

2014-es kiadás az Agavétól, tesómtól kölcsönözve. Szeretem a kiadó borítóit, de ettől most nem vagyok különösebben elájulva. Nem mondom, hogy csúnya, de jobban tetszik a fentebb látható külföldi kiadás, ez talán egyértelműbben mutatja azt is, hogy itt tényleg egy ifjúsági kötetről van szó. Na meg persze Chris Riddell munkáit eleve imádom. A magyar kiadás Dave McKean rajzaival jelent meg, amelyek sajnos nem bűvöltek el igazán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.